A Szentendrei Régi Művésztelepen található műtermében találkozunk, ahol épp egy nagy méretű, levegős, éteri festményen dolgozik. A képen egy áttetsző levitáló test sejlik, valamilyen megfoghatatlan, misztikus közegben. Az alkotót, mint említi, mostanában a lírai megfogalmazás izgatja jobban, mutat néhányat a legfrissebb festményei közül, amelyek nagy része színes szürkékből felépülő, minimalista kompozíciók, atmoszferikusságuk és csendjük egészen lenyűgöző. Ezek az új művek különbözőek, mint a korábbiak, az alkotó hangsúlyozza is, hogy számára mindig a megújulás a legfontosabb. „Időnként elindulok egy új irányba, addig kísérletezek, míg születnek jó művek, aztán mikor érzem, ahogy beszűkül, elhal, ellaposodik, akkor váltok, hogy ismét valami egészen újat csináljak.”
A művész indulása a Vajda Lajos Studióhoz kötődik, 1978-ban lett a csoport egyik legaktívabb tagja, első kiállítását pedig 1980-ban rendezte meg a budapesti legendás hírű Gyertya nevű helyen, ahol főként a wire-fotós és írásos művei voltak kiállítva. Ebből most meg is mutat egyet, amelyen Malcolm Lowry Át a Panamán című kisregénye olvasható, amelyet egyetlen lapra másolt át saját kézírásával. „Akkoriban az egyik kedvenc művem volt, ami egy kallódó, vívódó lélekről szól, aki a Panamán átkelve osztja meg az olvasóval az érzéseit.” Az útkeresés vívódását maga is megtapasztalta, itthon gyakran megkapta a kritikát, hogy művei túlságosan „nyugatiasak”, erősen kapcsolódott az akkori európai Zeitgeisthez, korszellemhez.
Korai figurális alkotásainak nyers ereje, expresszív brutalitása Herman Nitsch műveire emlékeztet, akivel egyébként évtizedekkel később New Yorkban találkozik, barátságot is kötnek. Ahogy Boros Lili írja a művész monográfiájában: „Ezt az alkotói időszakot a performance, a concept és a body art hagyományából építkező megközelítés és útkeresés, tartalmilag pedig a rendszerkritika, az identitás- és öndefiníció egymással szorosan összekapcsolódó problematikája jellemezte.” E művekben a brutalitás, a pusztítás, a halál, az erőszak és a káosz jelenik meg, Balogh a légierőnél töltötte katonaéveit, és az ott átélt halálos légi balesetek hatásától mélyen megérintve határozta el, hogy műveiben ezeket a tragikus eseményeket feldolgozza. Az 1980-as a VLS galériájában rendezett kiállítását, amelyben a galéria padlóját megbontva egy sírgödröt ásott a földbe, amelybe világító neoncsöveket helyezett, két nap után be is zárták. A mű címe Exhumálás, és a jeltelen sírokba dobott, temetett, megalázott emberi testek emlékezetére utal.
A Requiem című műve is fontos ebből az időszakból, teszi hozzá, amely memento moriként, „minden ártatlanul megölt emberért” emlékeztet minket esendő mivoltunkra. A felső rész egymásra forrasztott vásznain egy roncsolt, égetett kereszt látható, az alsó részen pedig ugyanezt a formát ismétli meg, azonban a festékszóróval felvitt motívum lágyabb, hullámzó érzeteket kelt.
Meséli, hogy New Yorkban változott a művészete, absztrakt alkotóvá vált, sokat színesedtek a kompozíciói. A híres amerikai esszéista, Ann Landi így látja: „Művészi tevékenységeinek több mint negyven éve alatt Balogh magába szívta a közelmúlt barbárságait, melynek eleven szemtanúja volt. Én mégis úgy látom, hogy minden munkájában lüktet az életerő. Ha a fájdalom eksztázissá alakítható, ahogyan azt Max Jacob egyszer felvetette, akkor Balogh megtalálta a módját annak, hogy a szenvedést és a szerencsétlenséget a művészet alkímiáján keresztül bizonyos vizuális örömökké desztillálja.”
„Mindig is outsider voltam, de ez egy tudatos döntés a részemről. Sosem akartam a kitaposott utakat járni.” Ennek az attitűdnek megvannak persze a kihívásai, a maga nehézségei, az alkotó meséli, hogy amikor megérkezett New Yorkba, kezdetben mindenféle munkát elvállalt, hogy megvesse a lábát. „Egy féléves menekülttábori tartózkodást követően nagy reményekkel érkeztem meg, ugyanakkor teli voltam félelemmel is, angolnyelv-tudásom katasztrofális volt, nem ismertem senkit sem, mert bár hittem magamban, mégsem tudtam, hogyan fogok itt vadidegenben gyökeret verni, érvényesülni.”
Hozzáteszi, hogy a galériáknál való „házalás” már akkor sem hozott sok eredményt, viszont amikor 1988-ban a New York-i Jamaica Art Center díjazottja lett az Outsider ll. című művével, az nagyot lendített a karrierjén. Ezt követően több kiállítást is rendeztek a képeiből, ebből az időszakból kiemelkedik az 1995-ös a New York Gallery Buildingben lévő Artopia Gallery által szervezett egyéni kiállítása, New York legelegánsabb helyszínén, az 57. utcában szerepelt a műveivel. „Valami csoda folytán kerültem oda, találkoztam valakivel, aki beleszeretett a műveimbe, és ő ajánlott be a galériának. A véletlen nagy szerepet játszott abban, hogy megismerjenek, hogy művészként érvényesülhessek”. Az Artopia volt egyébként az utolsó galéria, amelyhez szerződés kötötte, folytatja Balogh, azonban épp ennek az együttműködésnek köszönheti, hogy a galéria bemutatótermében olyan alkotókkal együtt állították ki, mint Mapplethorpe, Jasper Johns, Christo vagy Andy Warhol.
„Csodálatos időszak volt, a SoHo akkor még egy galérianegyed volt, ahol folyamatosan nyüzsögtek az alkotók. Sztárművészek igen jó műveit láthattam abban az időszakban, az utcán többször belefutottam ezekbe az alkotókba, főleg Basquiatba, Stellába, Mark Kostabiba (akivel többször összehozott a sors), sokszor láttam a legendás hírű, a pop artos művészeket futtató galeristát, a Triesztben született Leo Castellit. Ma már sajnos a SoHóból a galériákat kiszorították a divatházak, óriási nemzetközi galérialáncolatok alakultak, amelyek manipulálják a műtárgypiacot. De a mostani művészvilág is egészen más lett, rengeteg művész van, de egyre kevesebb kvalitásos művet látok, arányaiban itthon mintha jobb lenne a helyzet, komolyabb, mélyebb alkotások születnek.”
A magyar-amerikai művész hetvenedik születésnapját négy hónapig tartó egyéni kiállítással ünnepli a tajvani 228 Múzeum. Az átfogó válogatás bemutatja Balogh közel öt évtizedes munkásságát, a hetvenes évek politizáló, body artos műveitől a New Yorkban alkotott sajátságosan egyéni absztrakt műveiig. Az utóbbiak közül a múzeum kurátora a Bartók New Yorkban 2012 című triptichont használta fel utcai transzparensekhez, reklámtáskákhoz. Tavaly volt egy sikeres kiállítása a New York-i RIVAA Galériában nagy méretű festményeiből, amelyek közül a leghosszabb kiállított kép, a Trópusi szeretők tizenegy méter hosszú volt, valamint az elhíresült balett-témájú munkáiból.
„A balett-témájú műveimet leányom, Lily inspirálta, aki 1991-ben született, tíz évig tanult a School of American Ballet szigorú akadémiáján, majd a New York City Ballet-ban táncolt, de a sérülései miatt felfelé ívelő pályája derékba tört, ma már oktatóként és koreográfusként van jelen a szcénában.” A sebészeti szikepengékkel „kibélelt” balettcipők az erőszak és a sérülékenység fogalmait hívják be az olvasatba, ezekből objektek és nagyobb installációk is készültek, az egyik legnagyobb méretű a 2011-es Álmodók, ami a City University of New York múzeumában talált otthonra.
Egy másik fontos darabja a sorozatnak a 2007-es Elvesztett ártatlanság, ami a New York-i Godwin-Ternbach Museum tulajdona és a 2024-es nagy sikerű The Psychology of Portraiture kiállításon szerepelt többek között Pablo Picasso, Andy Warhol, Shimomura, Kate Kollwitz, Roy Lichtenstein társaságában.
A balett-témájú művei mellett nagy kedvenceim még a szexpresszionista kompozíciói, amelyeket a második felesége, FiNi iránti szerelme inspirál. (FiNi személyi asszisztensként, vagy ahogy a művész nevezi, múzsamenedzserként intézi, dokumentálja, szervezi a kiállításait, elkíséri nemzetközi útjaira a művészt, és együtt képviselik Magyarországot világszerte.) „Ezek erőteljes, ösztönösen megszülető, színes művek, amelyek éppolyan energikusak és intuitívak, mint maga a szexuális aktus”. Az erotika fogalma mentén párhuzamot vonhatunk a szexualitás és az alkotói energia energiái között.
Miközben lapozgatjuk a New Yorkban kiadott sikeres albumát, amely többek között a washingtoni Library of US Congress, a New York-i Museum of Modern Art és a Metropolitan Museum of Art archívumaiban is megtalálható. A Vas megyei Hegyhátszentpéteren született alkotó elmondja, hogy már gyermekként is tudta, hogy művész lesz, fát faragott, kis agyagfigurákat formázott a falu határában levő agyaglelőhelyen, ahol gyakran úgy belefeledkezett az alkotásba, hogy késő este ért csak haza tetőtől talpig agyaggal borítva. Ez az elszántság, gyermeki belefelejtkezés egész életén át végigkíséri, a tudatos kívülállóság és öntörvényűség és a folyamatos megújulni vágyás, ezekből született meg a komplex és sokrétű életmű, amelynek egyes korszakai végül jelentős, koherens egésszé állnak össze.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
