Műteremlátogatás Verebics Ágnes festőművésznél

Igazából még be sem érünk a konkrét alkotótérbe, amelynek ablakaiból Újlipótváros háztetőrengetege tárul elénk, máris a szemem elé kerül egy csomó olyan részlet, amelyek megállásra késztetnek. Például az egyik falon ott van egy Derkovits-kőnyomat, amelyen egy térdelő női alak imádkozik egy gigantikus fallosz előtt, de a mosdóban rám tekintő Szűzanya talán jobban zavarba ejt, valamint az a gyermekről készített portré is, amit Verebics az egyik bolhapiacon talált, majd vámpírrá festett át – így lett a bukolikus, tündéri arcból szörnyszülött.

Nézelődöm, míg fő a kávé, aztán kicsit megriadok, amikor a fürdő ajtaján észreveszem a 2015-ös Hairy Gang kiállításának egyik szőrnőjét, egy emberléptékűvé nagyított aktot, amelynek testét totálisan elfedi a vörös zuhatag, ami egyszerre ébreszt vágyat és borzaszt el. Mert a haj a női szépség szimbóluma, ugyanakkor e burjánzó, érzéki mivoltában a bestialitás fogalmát vagy a freak-showk világát is behívja. Gátlástalan fenevad természet, gátlásos frusztrált ösztönlény – írja Verebics monográfiája elején. „Most egyébként újra egy olyan anyagon dolgozom, ami a hajjal, a szőrrel foglalkozik”, meséli a festő, majd egy boltív alól előszed egy korábbi vásznat, amelyen egy női tenyérből lazán omlik ki egy masnival átfogott göndör, szőke copf. „Gyerekként a tesómmal (Verebics Kati festőművész – a szerk.) mindig rettenet hosszú hajunk volt, gyűlöltem a fésűszertartást. Amikor levágták a hajunkat, anyánk összefonva megőrizte kettőnk tincseit”. A szőke, göndör tincs az ártatlanság korát jelöli, azt a felhőtlen időszakot, amikor még minden tiszta és reményteli volt. Hasonló az üzenet A fiatalság elvesztése képen is, amelyen az alak a meztelen háta előtt tartja a gyerekkori, levágott copfját. A lírai finomsággal megfestett, ám levágott lokni az idill elillanásáról tudósít.

Mennyi fájdalom van ebben a képben, döbbenek rá, majd előkerül egy másik vászon, amelyen egy szomorú menyasszony csipkével körülölelt mezítelen háta látható. „Én már valószínűleg sosem leszek menyasszony, de talán nem is baj, sok házasság lesz semmissé körülöttem mostanában, de közben meg lehet, hogy mégis jó lenne fehér ruhába bújni egyszer”. Atipikus ez a festmény, jegyzem meg, szerintem alapvetően Verebics ennél sokkal nyersebb és kevésbé lírai kompozíciókat fest, a festő azonban mondja, hogy mostanában sokat lágyult a festészete. Az bizonyos: a mély szomorúság, amit ezen a képen ábrázolt, egészen kivételes. Sírhatnékom támad e képet nézve, pedig az alak arcát tulajdonképpen nem is látom, hiszen háttal van, feje lehajtva, a haja eltakarja a tekintetét, a figura teljesen magába zárkózik.

Verebics, bár azért még mindig inkább nyers és vadul őszinte, mégis egészen érzéki módon tudja vászonra pakolni a benne dúló tartalmakat, mindazt, ami gyötri, kínozza, tépi a lelkét. A tavalyi vetélését feldolgozó sorozata például, ami az Osztódás/Division kiállításon szerepelt, olyan erővel csapódott belénk, hogy szinte alig lehetett talpon maradni ezektől a munkáktól. A tenyerek közül előbukkannó apró, elkékült fej, a hajába harapó női arc, a mérőszalaggal szorosan körbetekert has képe a nézőből is felrángatja azt, amiről azt hitte, hogy már sikerült jól bedobozolva elraktároznia a belsejében. Verebics egyébként egyértelműen figurális festő, azonban ez a trauma olyan képeket is kihozott belőle, amelyek enyhén közelítenek az absztrakció felé. A széteső, osztódni vágyó, de arra mégis képtelen alakok szürreális, fluidáló masszává olvadnak össze, identitásuk képlékennyé válik, körvonalaik határozatlanná, megfoghatatlanná válnak. Az identitásában elbizonytalanodó személy tételeződik ezeken a munkákon, aki minden igyekezetével próbál több alakra osztódni, végül azonban mégis összenőve marad.

Bár Verebicsre nem jellemző ez a sejtelmes és misztikus megfogalmazás, ezek az elfolyó figurák mégis kifejezőek és beszédesek. És ugyanúgy az önboncolgatás, az énanalízis képei ezek, mint azok, amelyek hordozzák a verebicsi univerzum tipikus sajátosságait.

Az egyébként nagyon különös, hogy ezt a festői nyelvet sokan megpróbálják beszuszakolni egy feminista olvasatba, de Verebics festészetéhez egyáltalán nem fog közel kerülni az, aki gender szempontok szerint próbálja meg olvasni. A félreértést talán az okozhatja, hogy Verebics legtöbbször a saját testét, arcát, testrészeit festi meg, és mivel ő történetesen nő, ezért jellemzően női figurákat látunk ezeken a festményeken. Verebics, bár gyakran visszatér saját testéhez, azonban – ahogyan Bordács Andrea megfogalmazta az alkotó monográfiájában – „a nőművészekkel ellentétben többnyire nem a szépségipar női testképe vagy az az ellen való tiltakozás mentén gondolkozik, nem a társadalmi nemi sztereotípiák mesterségesen kreált szerepeihez viszonyul. (...) Verebics munkássága sokkal inkább megragadható annak jellemzője mentén, hogy a testek nála határtalanok, gyakran összemosódnak, folynak valaki/valami máséval, ezáltal egy metamorfózis részesei. Ugyanis, ha valami igazán jellemző, hogy a testek nem jelentenek demarkációs felületet az én és a külvilág közt. Nincsenek éles határai. Hol összekeveredik, összemosódik egy férfitesttel, hol ember-állat metamorfózisnak lehetünk tanúi”.

Gyakorlatilag mindig arról van szó, hogy milyen módon kapcsolódik egymással az individuum és a külvilág, az Én és a környezet, és hogy mekkora az átjárás a két entitás között. Ez a folytonos vizsgálódás pedig azért lesz annyira brutális, mert kíméletlen őszinteséggel társul. Verebics ugyanis gátlástalanul felhasítja a testét, hogy megnézze, mi van mögötte, szívét pedig a vaddisznók elé dobja. Döme Gábor így írt erről a Műútban: „Folyamatos önvizsgálatot tart, de nem kívülről szemlélve, nem kritikai jellegű önmarcangolás ez, hanem inkább saját magán keresztül próbál egy eksztatikus lelkiállapot elérésével közel kerülni valami transzcendentális dimenzióhoz. Verebics Ágnes további műveinek kulcsa ez, az önmaga elé tartott tükör kapuként használása”. Ez a kendőzetlen őszinteség többféle formát ölt a művekben – hol a bestialitás, hol a boszorkányság, hol a freak-showk világa hangsúlyozódik.

Verebics meséli, hogy vonzódik ahhoz, ami groteszk, ami bizarr, bármi jöhet, ami kimozdít, ami meghökkent. Teli van boszorkánysággal ez a tér is, „a műtermem falába égett horror-lerakat”, vadabbnál vadabb dolgok, amelyek egyes elemeit az alkotó különféle bolhapiacokon találta, majd azokból állította össze. Ezekből az „apróságokból” 2016-ban kiállítás is született a Karton Galériában, amelynek meghívójában Verebics kísérleti szövege állt: „halmozok, újragondolom, fekete szurokban forgatok, ...túl intim, túl veszélyes, túl borzalmas, túl vicces, túl ironikus, túl giccses... Borzalmak... latex, lemez, légszomj, vírus, vedlés, genotípus, varratok, ex-votok, mágia, méh, mohóság, gátlástalanság, kopott, karcos tükrök... proszektúrák hullatálcáinak hideg fémességét idéző hordozók…”

Az asztal mellett áll egy szabóbaba, rajta egy katonai mellény, állatszőrök, egy arannyal lefújt mellcsont, ami egy csillogó lánc segítségével lóg a nyakból, körülölelve néhány ecsetet. Látszólag össze nem illő tárgyak ezek, azonban Verebics mégis koherenciába építette őket, együttesen pedig olvasatok sokaságát kínálja. De imádom a különféle nipekből összerakott objektjét is, amelyen mindenféle emlősállatok tömörülnek egy jégtáblán. A tárgyak gyakran önmagukban is szürreálisak vagy épp horrorisztikusak, mint például az ezüstös visszapillantó tükör, amit egy csontváz tart, azonban gyakran ezekből Verebics alkot valami egészen rendkívüli módon borzasztót, mint például azt a kéz alakú faliszobrot, amelynek ujjaiból hullámos tincsek burjánzanak elő.

Ezek a tárgyak egyébként paralellek Verebics festményeivel vagy fotóalapú műalkotásaival, azok is hasonlóan kapirgálnak a lelkemen. Látok egy portrét, amelyen a festő arcát eltakarja a kezével, csak a szeme látszik, azonban az annyira szuggesztív, hogy hátrahőkölök, miközben nem tudok szabadulni attól a nézéstől. Belém lát a kép. Aztán Verebics mutat egy alumíniumra készült sokszemű macskát, aminek a tekintete hasonlóan démonikus. Dög-nézés, vágy, becserkészés, kísértet, fúria, bestia… Zakatolnak a fejemben a szavak, hogyan is lehetne pontosan leírni, amit érzek, aztán egyszer csak bevillan Szabó T. Anna Cafat verse, és akkor megértem: ebben a macskában ugyanaz az erő zubog, mint Dianában, aki szarvassá változtatta Aktaeont.

Ez a munka egyébként festészettechnikailag is izgalmas, különös, hogy az alumíniumról nem pereg le a festék, a fényes felület pedig egészen szenzuálissá teszi a látványt. „Ezt próbálom elérni a vásznakon is: feketével lealapozom, majd rákerül egy lazúros szürke réteg, ami sejtelmessé, időtlenné teszi a kompozíciót”. Ez a felület rendkívül festői, ugyanakkor van benne egyfajta éteri atmoszféra, ami az előtte álló alakot is más fénytörésben láttatja. Mert bár ezek a munkák mindig Verebics Ági aktuális lelkiállapotáról szólnak és a személyes élményanyagából táplálkoznak, mégis van bennük valami örökérvényűség is. A figura, a portré, a test pedig rendszerint teljesen kitölti a képteret, amitől olyan érzésünk támad, mintha közvetlen kapcsolatba kerülnénk az ábrázolt alakkal: így születik meg az intim kapcsolat a figura és a néző között.

Elkezdjük nézegetni azt a sorozatot, amelyen Verebics saját száját festette meg különböző szituációkban: késsel a fogai között, tövises ajkakkal… Ezek közül kerül elő az a vászon is, amelyen egy fekete chokerbe öltöztetett nyakat látunk. A fétis is a testboncolgatás témájához kapcsolódik, ebben a sorozatban kerülnek elő a vonzalmak és félelmek. Itt (mint egyébként más témák esetében szintén) megvan a veszélye annak, hogy az alkotó belecsúszik a giccsbe, a blaszfémiába vagy a vulgaritásba, azonban Verebics olyan jó érzékkel adagolja az undort és a félelmet, hogy mindig határon belül marad.

Ugyanez az a helyzet egyébként azokkal a transzparens fóliákból épített fotókból, amelyek alanya szintén maga az alkotó. Az arcokra, arcrészletekre, testi fragmentumokra applikálja rá az állatok képeit, csipkét, szőrt, kigyóbőrt vagy egyéb horrorisztikus tárgyat, a layerek együttesen különös érzetet keltenek a befogadóban. „A rétegek játéka itt nagyon fontos. Azt hittem, hogy ez majd kimerül és kifullad, de még mindig van benne energia”.

A festményeket is fotózás előzi meg. „Rengeteg képek készítek magamról, mire megtalálom azt a pózt vagy tekintetet, amit szeretnék megfesteni”. Sőt, a készülő festményt is fotózza, mert telefonból egészen másra esik a fókusz, másképp tud ránézni a képre. „És itt van ez a tükröm, ebből is meg szoktam nézni egy festmény, és csak akkor nyugszom meg, ha ebből is jól néz ki. Ez a folytonos jövés-menés az alkotás része, olykor kilométereket megyek, amíg jó lesz egy kép”.

Nagyon belelendülünk a pakolászásba, én teljesen megveszek ezektől a képektől, aztán ahogy egyre többet beszélgetünk, úgy ki is derül, hogy a verebicsi életmű tulajdonképpen öt-hat téma körül cirkulál folytonosan. „Ezek jönnek belőlem, ha máshoz nyúlnék, nem lennék autentikus”. Ebben a hátborzongató, mégis nagyon festői világban kísértetiesség van meg állatiasság, kuriozitás és kényelmetlenség, érzékiség és zavarba ejtés… Erről pedig bárki meggyőződhet, aki találkozik a munkáival, amit most több helyen is lehet: augusztus 31-én nyílik a Csak egy testnek lenni csoportos kiállítás a Tér-Kép Galériában, szeptember 8-án pedig Tállyán a Legyen vége már!, amely Verebicsnek azért is különleges, mert a fóliás fotóalapú munkái egy szent templomtérben lesznek kiállítva.

Fotók: Antal Dániel / Kultúra.hu