Miért volt fontos, hogy megmutasd magad, és hogy láthatóvá tedd a gyűjteményed?
Valójában én magam is, sok más gyűjtőhöz hasonlóan, szerettem volna megőrizni az inkognitómat, ami sokáig sikerült is. Bár már 2015-ben a Kieselbach Galériában rendeztek egy kiállítást a gyűjteményemből, azonban ott még a személyem egyáltalán nem került fókuszba, az Őszintén szólva kiállításról csupán annyit lehetett tudni, hogy egy fiatal magángyűjtő anyagából lett kiválogatva. Nemes Péter művészettörténésznek (a jelen kiállítás kurátora – a szerk.) sikerült meggyőznie arról, hogy lépjek ki a nyilvánosságba, és vállaljam fel a személyem, hiszen a gyűjtemény arca nem elválasztható a szubjektív ízlésemtől. Egyébként neki hatalmas szerepe van abban is, hogy ez a mostani kiállítás létrejöhetett, szintén ő volt az, aki biztatott, hogy rendezzünk nagyszabású kiállítást a birtokomban levő anyagból, hiszen annak kvalitása és művészettörténeti jelentősége folytán fontos, hogy láthatóvá váljon a kollekció a nagyközönség számára is.
Hat teremben kronologikusan, valamint tematikus egységekre bontva látható a gyűjteményed, ami a II. világháború utáni magyar művészettörténet szinte teljes képét adja. Tudatosan törekedtél arra, hogy a kollekciót hűen reprezentálja ezt a nagy időszakot?
Néhány éve törekszem arra, hogy a gyűjtemény az 1945 utáni magyar művészet fő korszakait, irányzatait teljesen lefedje, ugyanakkor egy magángyűjteménynek mégsem ez a fő feladata, és a kollekció, bár megvan az íve, továbbra is főként a személyes ízlésem mentén gyarapszik. Ezért is van, hogy vannak benne bizonyos lyukak.
Melyek ezek, és szándékodban áll-e idővel feltölteni ezeket?
Jelenleg nincs hiányérzetem, és nem is gondolom, hogy lenne felelősségem eszerint folytatni a gyűjtést. Csupán konstatálom, hogy vannak olyan alkotók, mint például Konkoly Gyula, akiknek szerepelnie kellene egy reprezentatív gyűjteményben, miközben nekem nincs tőlük képem. És talán már nem is igénylem, hogy vásároljak tőlük egy-egy művet.
Volt olyan mű vagy alkotó, amire vagy akire nagyon hosszú ideig vágytál, mire sikerült megszerezni?
A kiállítást nyitó Vajda-kép például ilyen. Mivel a gyűjtemény az Európai Iskolától indul, fontos volt, hogy szerezzek egy Vajda Lajos-művet, hiszen az ő szellemi örökségéből nőtt ki az Európai Iskola. Ezen a 1947-es, Barátok címet viselő képen Vajda és Bálint Endre vonalas portréi vannak egymásra montázsolva, ami nemcsak a köztük lévő szellemi kapcsolatra, de barátságukra is utal. Külön izgalom, hogy a Vajda-rajzon szereplő három motívumot, egy csontkeresztet, egy szentendrei húzós kút felső részén szereplő ornamentális motívumot, valamint egy falusi ablak belső keresztjét Bálint maga is kisajátította, és gyakran alkalmazta képein. Ez a kép a kiállítás nyitódarabjaként az alkotók közötti kapcsolatokra, a párbeszédekre, a rejtett összefüggésekre és viszonyrendszerekre irányítja a néző figyelmét.
Ha már párbeszéd: ez a hat terem is világosan láttatja, hogy a gyűjteményedben az egyes korszakok, olykor bizonyos művek élénk diskurzust folytatnak. Sőt: a kollekciód mintha azt is mondaná, hogy mindennek az eredője az Európai Iskola, a múlt pedig át- és átszivárog a jelenbe.
Nagyjából egy éve kezdtem el aktívan kortárs művészetet gyűjteni, és én is azt érzem, hogy a harmincas-negyvenes generáció művészeinek a munkái élénk diskurzust folytatnak a ’40-es és ’50-es években született művekkel. A tervek között szerepel, hogy valamilyen formában a gyűjtemény kortárs szegmensét is bemutassuk, párhuzamba állítva a modernekkel.
Egy magángyűjtemény nem választható el a gyűjtő személyétől. Milyen arca van a kollekciódnak?
Különösen vonzódom a művészet mágikus funkcióját visszaállító művészek vagy a népművészeti motívumokat feldolgozó képzőművészet iránt. Az ornamentikus jellegű, a primitív, archaikus, kissé szürreális, olykor pedig naiv formanyelvet beszélő festmények alkotják a gyűjteményem egyik főgerincét. Ugyanakkor a kollekciómban megtalálható a hidegebb, letisztultabb geometrikus absztrakció is, sőt, ahogy említettem, egy éve a harmincas generációtól is előszeretettel vásárolok.
Hogyan befolyásolta az ízlésedet a családi háttered?
A dédapám, Nikelszky Géza fontos példaképem. Ő volt a Zsolnay-gyár egyik első tervezője, aki autentikusan vegyítette a hazai népművészeti motívumvilágot a szecessziós formákkal. Az, hogy gyermekkoromban Zsolnay-tárgyak között nőttem fel, nyilvánvalóan befolyásolta az ízlésem.
Gyerekként milyen volt a tárgyakhoz való viszonyod?
Arra világosan emlékszem, hogy Pécsen folyton túrtam a padlást kincsek után kutatva, illetve intenzíven vonzódtam a dédapa személyes tárgyaihoz, munkaeszközeihez. Apróságokat, üveggolyót és egyebeket nem gyűjtöttem, de elképesztően izgalmasnak gondoltam azokat a dolgokat, amelyekkel a felmenőim körülvették magukat.
Hogyhogy nem iparművészeti tárgyakat kezdtél gyűjteni?
Ezt nem igazán tudom megmagyarázni. A dédapámnak elsősorban a tervei, a rajzai fogtak meg, lehet, hogy emiatt is van, hogy elsősorban a klasszikus táblaképekre fókuszál a gyűjtésem.
Melyik volt az első műtárgy, amit megvettél?
Arra már nem emlékszem, de biztosan tudom, hogy egy nagy klasszikus volt, és dekorációs céllal vásároltam meg. Abban az időben még nem gondoltam arra, hogy gyűjtővé válok, az első vételem impulzusvásárlás volt. Aztán ahogy egyre jobban kezdtem beleásni magam ebbe a világba, úgy vált egyre fontosabbá, hogy bizonyos képeket birtokoljak. És míg kezdetben elsősorban klasszikus műtárgyakat vásároltam, rövid időn belül a II. világháború utáni művészet került fókuszba, ma pedig már nincs is a tulajdonomban klasszikus mű. Arra viszont kristálytisztán emlékszem, hogy az első 1945 utáni mű egy Anna Margit-festmény volt, a bábus sorozatának egy darabja.
Mi vonzott benne?
Anna Margit nagyon autentikusan használta a népművészeti motívumkincset, miközben rendkívül érzékeny módon reflektált a háború borzalmaira. Groteszk babái nagy fejű, ványadt testű, kiszolgálgatott, megalázott figurák. Azonban más szemmel nézve megláthatjuk a báját, az arcok gyermeki, ártatlan vonásait. Anna Margit bábuiban én először ezt a naiv, világra rácsodálkozó tekintetet láttam meg.
Anna Margittal ugyan már nem tudsz beszélgetni, de nagyon sok olyan műved van, akinek az alkotójával még igen. Fontos a személyes ismeretség, befolyásolja a döntésed egy vásárlás során?
Nem, sőt igazán a harmincas generáció az, akivel van valamiféle személyes kapcsolatom: tőlük úgy vásároltam, hogy ellátogattam a műtermükbe. Korábban azért nem törekedtem erre, mert azt gondoltam, hogy a művészt megismerve kevésbé tudok objektíven dönteni egy kép megvételéről.
Absztrakt vagy figurális?
Most, kiállítva látva az anyag nagy részét, arra jövök rá, hogy erősebben kötődöm a figurális festményekhez. Nagyon fura felfedezés volt, mert azt gondoltam, hogy az Iparterves geometrikus absztrakt irányzat az, ami közelebb áll hozzám, de most kellett realizálnom, hogy az érzelmesebb, szenzuálisabb és retinálisabb művek hatnak erősebben.
A tárlatnak keretes szerkezete van, hiszen a nyitó és a záró termekbe a legkedvesebb alkotásaid kerültek. Barcsaykkal indul, Tóth Menyhérttel zárul. Ők miért fontosak neked?
Barcsayról azt gondolom, hogy az ő pályaíve, bár felülről tekintett a különféle irányzatokra, szépen és érzékenyen leköveti azt, ami 1945 után történt a magyar művészettörténetben. Tóth Menyhért képeinek érzelmi telítettsége és fakturális gazdagsága az, ami lenyűgöz.
Tóth Menyhért vagy a mellette szereplő Veszelszky Béla neve kevéssé ismert a széles közönség számára. Szerinted mekkora hatása van a gyűjtőknek egy-egy életmű kanonizálására?
Szerintem a kánont alapvetően a művészettörténészek, kurátorok, galeristák alakítják, bár talán az is előfordulhat, hogy ha egy gyűjtő felfedez valakit, és bevásárol a munkáiból, az fókuszba állíthat egy életművet. Volt már, hogy felfedeztem valamilyen életművet: például Schéner Mihály mitologikus-biblikus korai műveit.
Milyen viszonyban vagy a gyűjteménnyel, ha épp nincs ez a kiállítás?
A képek nagy része raktárban van, mivel otthon kevés olyan falfelületünk van, ahová ki lehetne tenni ezeket a műveket. Vannak persze a lakásban olyan kiemelt pontok, ahol folyamatosan cserélődnek az alkotások, így rotálva ugyan, de nézzük is ezeket a festményeket. Valamint vannak a legkedvesebb darabjaim, mint például a Barcsay-képek, amelyek mindig látható helyen szerepelnek a lakásban.
Az YBL6 Művészeti Térben jött létre ez a kiállítás. Hogyan találtatok rá erre a helyszínre?
Nemes Péter ötlete volt, hogy itt valósítsuk meg ezt a kiállítást, szerinte igazán méltó hely ez ennek a kvalitásos anyagnak. Ez az újonnan nyílt tér eléggé tágas ahhoz, hogy a képek nagy részét ki lehessen állítani, ráadásul így ez a múzeumi környezet és infrastruktúra lehetővé teszi, hogy valóban széles közönség láthassa ezt a kollekciót.
Műtárgyaid valószínűleg túl fognak élni téged. Gondolkodtál a gyűjteményed jövőbeli sorsán?
Épp e kiállítás léttrejötte kapcsán kezdett el foglalkoztatni a gyűjtemény jövőbeli sorsa. Most, hogy a nagy része ki van állítva, nem szeretném, hogy a kiállítás bezárását követően visszakerüljenek a raktárba és kvázi újra láthatatlanná váljanak ezek a művek. Szeretném valamilyen formában egyben tartani ezt az anyagot, érzem, hogy van ezzel kapcsolatban valamiféle felelősségem, ezért időben rendelkeznem kell a sorsáról.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
