Anya, tudom, miért lettem színész! Akciófilmekben akarok játszani!

Az Anima című, egyetemen készített előadásotokban a báb és a színész kapcsolatáról gondolkodtatok. Néhány év telt el, túl vagy számos előadáson, mennyire árnyalódik ez a kép?

A bábhoz való viszony nagyon személyes és rendkívül eltérő. Van, aki úgy gondolja: a lelkét teszi át a bábba, Tatai Zsolt kollégám pedig a harcművészetekkel rokonítja. Amikor egy bábot mozgatok, nem elsősorban a koreográfia van a fejemben, hanem az együtt lélegzés a bábbal, vagy – ha közösen mozgatunk egy figurát – a kollégákkal. Karatéztam 14 évig, és ott is van ilyen katának nevezett formagyakorlat, ami hasonlít egy koreográfiához, és erre szoktam gondolni.

A bábszínház – a szüleid révén – közel áll hozzád. Kimondottan bábszínész szakra készültél?

A középiskola végén csak annyit tudtam, hogy tovább akarok tanulni, azt nem, hogy mit. Majd megtaláltam a Színház- és Filmművészeti Egyetemet, és rájöttem, hogy színházról szívesen tanulnék. Emellett megtetszett a sajátos felvételi rendszer, ahol nem az érettségi pontok számítanak. Abban az évben indult színész és rendező szak is. A rendezőhöz gyáva voltam, mert nem vagyok egy olvasott ember, és a műveltségi forduló elrettentett.

De egyébként érdekel a rendezés?

Mostanában egyre inkább foglalkoztat. A bábszínház Kísérleti Stúdiója erre talán lehetőséget is adna, de nem vagyok benne biztos, hogy minden ehhez szükséges képességgel rendelkezem. Ráadásul én nem vagyok az a típus, aki egy asztalnál részletekbe menően megtervez egy előadást. Álmodozni nagyon tudok, megvalósítani kevésbé.

Szóval színész szakra jelentkeztél.

A második rostán kiestem. Dániában kaptam munkát egy szarvasmarhatelepen. Két héttel az indulás előtt felhívott a munkaközvetítő, hogy azt látja az angol nyelvű önéletrajzomban, hogy csak 18 éves vagyok. – Mert annyi vagyok – feleltem. – Az nem jó, ehhez legalább 21 évesnek kell lenni. Ennek ők sem örültek, mert nem a kiváló életrajzom miatt kaptam meg ezt a munkát, hanem mert senki más nem jelentkezett. Akkor volt pár hét, amikor az összes barátom gólyatáborban volt, az egyetemi közeggel ismerkedett, én meg éreztem, hogy valamit muszáj kezdenem magammal, mert így zsebre fogok tenni egy évet, de nem tartalmas kalandokkal, hanem semmittevéssel. Így kerültem a KIMI-be (a Keleti István Alapfokú Művészetoktatási Intézmény és Művészeti Szakközépiskolába – a szerk.). Ott találkoztam jó tanárokkal: Berecz Beával, Hernádi Krisztával, a bábot Szívós Károly és Török Ági oktatták, ők nagy hatással voltak rám. Ági készített fel a színművészetis felvételire. Az ott töltött év alatt rájöttem, hogy ezt ímmel-ámmal – ahogy én szoktam – nem lehet csinálni. Ehhez teljes erőbedobás és szerencse kell. Amikor másodszor felvételiztem, indult bábszínész szak, és akkor megkérdeztem az ezzel foglalkozó szüleimet, hogy mit gondolnak, az jó lehet-e számomra. Édesapám vásári bábjátékos, és azt mondta, hogy ő lenne a legbüszkébb, ha azt a szakmát választanám, amit ő. Édesanyám meg hozzátette, hogy szerinte nincs bennem elég alázat ehhez. Nem is kellett nekem több, jelentkeztem bábszínésznek, és felvettek. Az egyetem alatt megjött a szerelem is, és ha sokáig báb nélkül játszom, azt érzem, hogy: – Valaki adjon már egy bábot, mert hiányzik!

A szüleiddel utcaszínházaztál?

Igen, édesapám egyszer el is nevezett multifunkcionális jobbágynak, ami elég pontos megnevezés volt: vezettem, pakoltam, hangosítottam – addig dugdostam a kábeleket, míg meg nem szólalt –, kellékeztem, játszottam. Csepűrágó voltam én is. Akkor még nem tudtam, hogy ez egy szakma, de rengeteget tanultam édesapám és Elek Ányos mellett. Például arról, hogy hogyan lehet a közönséget bevonni, ha senki nem akar játszani. A legutóbbi bemutatónk, a Kár, hogy anyádat nem hoztuk el próbafolyamata alatt rájöttem, hogy ez fontos tudás.

Az egyetem alatt még nógatni kellett, vagy ott már teljes erőbedobással dolgoztál?

Az osztályban az volt a szabály, hogy nem rúgnak ki egyből, hanem először kapsz egy figyelmeztetést. Én ezt első év végén megkaptam. Meczner tanár úr úgy fogalmazott, hogy: bejött ide egy óvodás, és még mindig óvodás, pedig ő azt várná el, hogy már minimum iskolába járjak. Úgy felvételiztem, hogy nem volt átfogó képem arról, hogy mi a színház. Eleinte utáltam az egyetemet. Az első év végén vacilláltam is, hogy folytassam-e. De miután közölték, hogy fél évem van bizonyítani, nekiveselkedtem azzal, hogy akkor először megmutatom, hogy meg tudom csinálni, aztán majd én eldöntöm, hogy akarom-e. Ami még nagyon sokat jelentett számomra, az a kollégiumi együttlét. Ott nemcsak a saját osztályommal találkoztam, hanem mindenféle diákkal. Nagyon bírtam azt a közeget, ahol kimentem a folyosóra egy serpenyővel, és volt, akinek tojása volt, másnak meg hagymája, és megvacsoráztunk együtt.

Utána már sínen volt a dolog?

Az én szempontomból igen, de jött az egyetemfoglalás, a Covid, és ezek megnehezítették mindannyiunk dolgát. A miskolci Csodamalom Bábszínházban voltam gyakorlaton, és a bérletkijátszást a mai napig nem tapasztalhattam meg, mert a Covid miatt nem volt olyan előadás, amiből két hónap alatt húsz-harmincat lejátszottam volna.

Nem untatna?

Szívesen kipróbálnám, de jól érzed: képes vagyok lelkesedni dolgokért, aztán időről időre ráunok.

Ötödévben szerződtél a Budapest Bábszínházhoz, és most, négy év elteltével javarészt ifjúsági és felnőtteknek szóló produkciókban játszol.

Valahogy így alakult. Nagyon élvezem, hogy a Bábszínház az utóbbi években egyre több fiatalt és felnőttet tud megszólítani. A Frankenstein, A Szerb Antal-kód avagy a Pendragon legenda, a Dekameron 2023, most a Peer Gynt vagy a Kár, hogy anyádat nem hoztuk el mind ezt a vonalat építik.

Ezen a ponton arról kezdünk beszélgetni, hogy mit lenne érdemes még megnéznünk a 15 éves fiammal. Amikor visszakérdezek egy előadásra, hogy az hogyan sikerült, azt feleli: – Én benne vagyok, nem tudom megmondani.

Amiben játszol, azzal elfogult vagy?

Épp ellenkezőleg. Élénken él bennem a próbaidőszak összes hibája, megtorpanása. Amiből a néző már semmit nem lát, nekem mégis idő kell, míg elkezdek élvezni egy előadást.

A tavaly tavasszal bemutatott Krabat a Fekete Malomban címszerepe fontos lépés volt számodra.

De már sajnos nem játsszuk. Nagyon féltem attól a darabtól, mert amikor elolvastam, úgy éreztem, hogy bár ez a srác a főszereplő, nincsenek komoly tettei, inkább csak megfigyelő a saját történetében. De Hegymegi Máténak sikerült fogást találnia a darabon, és én is megéreztem, hogy ez hogyan lehet érdekes. Iszonyú kemény munka volt: végig színpadon voltam, legfeljebb annyi időt töltöttem a takarásban, amikor valamilyen kellékért kimentem. Óriási tapasztalás volt, hogy hogyan kell jól beosztani az energiámat, és nem ellőni az összeset az első jelenetben.

Most Peer Gyntöt játszod három kollégáddal – Ács Norberttel, Teszárek Csabával és Fodor Tamással – közösen. Ismerted a darabot?

Nem, a próbafolyamat előtt olvastam el. Szerettem. Ez egy megfejtős anyag, volt miről beszélgetni. Én kapásból máshogy olvastam Peer karakterét, mint Rémusz (Szikszai Rémusz rendező – a szerk.). Nem vagyok jó olvasó, mert először csak a felszínt látom. Peer sértődöttségét éreztem, a saját életem analógiáit kerestem és fedeztem fel benne, és ezzel beszűkítettem az értelmezést. Rémusz vérmérséklete más, őt utol kell érni szövegtudással, felkészültséggel. Ő az a típusú rendező, aki tudja, mit akar és részletesen, instrukciógazdagon vezeti a színészeket. Én a fiatal Peert játszom, és Rémusz úgy képzelte, hogy nagypofájú, lendületes, heves. Másként is lehetne játszani, de igaza van, hogy így sokkal érdekesebb, koszosabb, „csináltalanabb”.

Szerintem nagyon jól működött az ötlet, hogy négyen játsszátok Peert a különböző életszakaszaiban.

Amikor az egyik próbán az idős Peert játszó Fodor Tamás azt mondta, hogy egyszer még fel akar jutni a csúcsra, abból nagyon sok mindent megértettem erről a fickóról. Érdekes, hogy mivel szépen megdicsértek ezért az előadásért, most ilyen feszülős lett a dolog. Infúzióval játszottam a premiert, mert annyira fájt a derekam. Megbeszéltük a bemutató napján a dokival, hogy ha nem emelek, akkor nem tudok nagy kárt csinálni, a lényeg, hogy valahogy csillapítsuk a fájdalmat, hogy játszhassak. Délelőtt még felállni sem tudtam. Lement a bemutató, tele voltam gyógyszerekkel – bár nem voltam kábult –, a következő néhány előadáson meg azon izgultam, hogy nehogy az derüljön ki, hogy a gyógyszer volt jó, nem én.

Milyen premiered lesz a következő évadban?

Bemutatjuk a Semmi 2.0-t. Újragondoljuk az előadást, ami még mindig hosszú várólistákkal megy. Hoffer Károly megrendezi egy új, fiatal csapattal. Az évad elején pedig Fábián Péter rendez egy tíz év felettieknek szóló előadást, A sárkányfutó átkát, abban is játszom.

Dolgozol még a Dante Casino független csapatával is?

Persze. De az elmúlt időszakban nem igazán voltam jelen. Ez úgy alakult, hogy Pass Andi összehívott minket, hogy szeretne valahogy máshogy színházat csinálni, mint eddig, és nagyon érdekli a fiatalok látásmódja. Jólesik nekem, hogy még benne vagyok, annak ellenére, hogy az utóbbi időben kevesebbet tudtam vállalni. Amikor az elején a közösségi médiában bemutatkoztunk, azt kérdezték tőlünk, hogy mit jelent számunkra a Dante Casino. És a legtöbben azt mondtuk, hogy nem tudjuk, hogy mit csinálunk, de jó.

Játszottál tévésorozatokban is.

Először a Rozmaring kunyhó című bábsorozatban dolgoztam, aztán játszottam sorozatokban, de az utóbbi időben – bár járkáltam castingokra – nem válogattak be. Egyszer dolgoztam egy akciósorozatban, A renitensben, amit nagyon élveztem. Kaszkadőröket lökdöstem, közben tűz volt, egy késsel hadonásztam, hogy: – Nem megyek vissza a böribe! Imádtam négy mondattal futkorászni különböző helyszíneken. Azzal mentem haza, hogy: – Anya, tudom, miért lettem színész! Akciófilmekben akarok játszani!

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu