Már nem is tudok mást hallgatni, csak népzenét

Milyen érzés volt, amikor megtudtátok, hogy idén kettőtöket ítéltek a legjobbaknak?

Nagy Marcell: Ímélben értesültem, hogy díjat kaptam, és el sem tudtam képzelni, milyen lesz átvenni, de amikor ott álltam a gálán, hihetetlenül boldognak és izgatottnak éreztem magamat. Nagyon hálás vagyok Zs. Vincze Zsuzsának és Zsuráfszky Zoltánnak, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vezetőinek és Kossuth-díjas művészeknek, hogy lehetőségeket adnak és bizalmat szavaznak nekem. A díj abban motivál, hogy még többet és még jobban dolgozzak a próbateremben, a színpadon pedig sok értékes pillanattal gazdagíthassam a nézőket, amelyekre szívesen emlékeznek vissza. Nem utolsósorban arra is ösztönöz az elismerés, hogy a tánc mellett kultúránk egészét még alázatosabban képviseljem, mert úgy gondolom, ez a díj felelősséggel is jár.

Szappanos Lili: Meglepett, hogy nekem ítélték ezt a komoly szakmai díjat; hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Nagyon jólesett, amikor Juhász Zsolt, a Duna Művészegyüttes vezetője bejelentette a hírt, és mindenki odajött, gratuláltak, megöleltek. Izgultam a díjátadón, de anyukám elkísért, és nagyon büszke volt rám. Felejthetetlen élmény marad.

Marci, te először a bőrt rúgtad, és nem csizmában koptattad a parkettet. Lili, te pedig a szüleidtől hozod a népi kultúra szeretetét.

Marcell: Hajdúnánáson nőttem fel, ott ismerkedtem meg a népi kultúrával. De háromévesen valóban focizni kezdtem, és egy ideig arra készültem, hogy hivatásos futballista leszek. Alapfokú művészeti iskolában kezdtem a tanulmányaimat, ahol kötelező a néptánc. Harmadik osztályos koromban úgy döntöttem, hogy magánúton folytatom a tanulmányaimat, és attól kezdve párhuzamosan fociztam és táncoltam. Márton Attila, a Cifraszűr Néptáncegyesület elnöke és az Aranyszalma Néptáncegyüttes vezetője – egykori néptánctanárom és most már jó barátom – versenyekre járatott, amelyeken jó eredményeket értem el, ezért a foci fokról fokra elmaradt, és végül a nyíregyházi művészeti szakgimnáziumban folytattam a tanulmányaimat. Édesapámmal, aki focibíró, komoly küzdelmeink voltak, mert ő mindenképpen azt szerette volna, hogy a focistapálya mellett döntsek. Én viszont kitartottam amellett, hogy hivatásos néptáncos szeretnék lenni Zsuráfszky Zoltánnál a Magyar Nemzeti Táncegyüttesben. Nem volt B tervem. Sok versenyre jártam, és Pesten az első, gyerekkategóriában megrendezett legényesversenyt megosztva megnyertem. Ezt követően egyre több kapcsolatra tettem szert, és beleszerettem a népi kultúrába. Felvettek az együttesbe, ahol már az is magával ragadott, ahogy az ott dolgozó fantasztikus táncművészek mellett a zenészeket gyakorolni hallottam az öltözőben. A népzene és a néptánc egyaránt nagy szerelem számomra. Olyannyira, hogy ma már nem is tudok más muzsikát hallgatni. Ükapám egyébként híres gulyás volt Hajdúnánáson, és nagyon szeretett nótázni, a nagyapám pedig harmonikán játszani.

Lili: Édesanyám és édesapám hivatásos táncosként dolgoztak, illetve anyukám is a Balettintézetben végzett. Eleinte mindketten a Magyar Állami Népi Együttesben táncoltak, később apukám a Budapest Táncegyüttesben folytatta a pályáját. Ebben az időszakban sokat vitt magával előadásokra, legtöbbször gyerekműsorokra, és ilyenkor sok időt töltöttem a női öltözőben, miközben a lányok készülődtek. Még a várszínházi öltözők jellegzetes illatára is emlékszem. Teljesen elvarázsolt ez a világ! A család barátai – akik javarészt szintén a szakmán belül mozognak – évtizedek óta összejárnak. Ennek a miliőnek szerves részét alkotja a népzene, a néptánc és az együtt mulatás. Ebbe nőttem bele, ebben érzem otthon magam. 

Szakirányú iskolákba, azt követően pedig a pályára kerülve hogyan álltátok a sarat?

Lili: Az általános iskolai éveimet egy alternatív iskolában töltöttem, aminek a családias hangulatát annyira szerettem, hogy meglehetősen nehezemre esett otthagyni. A táncművészetin ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaltam. Mivel az oktatás teljesen más szempontrendszer és elv szerint működik, nehezemre esett beleszokni. Hálás vagyok Hortobágyi Gyöngyvér, Végső Miklós, Ónodi Béla, Rémi Tünde és Appelshoffer János mestereimnek, mivel szakmailag és emberileg egyaránt sokat fejlődtem a kezük alatt.  Először a Magyar Állami Népi Együttesbe jártam gyakorlatra, majd fél év után átkerültem a Duna Művészegyüttesbe, ahol azóta is táncolok. A néptánc kortárs, táncszínházi és egyben hagyományos, kettősséget hordozó vonalával, ami itt jellemző, jól tudok együtt menni. Mindemellett az a stílus is kedves a szívemnek, amit édesapám képvisel. Az ő alkotói tevékenységét meghatározza a paraszti kultúra valósága, azon belül az emberi közösségek működése annak szépségeivel és árnyoldalaival egyaránt. Kifejezetten kedveli a groteszk történeteket, melyekhez jó humorral és megértéssel viszonyul. Ilyen attitűddel állítja színpadra koreográfiáit.

Marcell: Nyíregyházán végeztem, ott érettségiztem, majd felvettek a Magyar Nemzeti Táncegyüttesbe. Egy néptáncosnak, főleg vidéki iskolából érkezőnek és fiúnak nehéz hivatásos társulatoknál elhelyezkednie, különösen fővárosiaknál. Tele vannak ugyanis, és a fiúk nem hagyják őket ott olyan sűrűn, mint a lányok, akik férjhez mennek, babát várnak. A vidéken tanuló fiataloknak sok versenyre kell járniuk, hogy észrevegyék, elfogadják őket. Zsuráfszky Zoltán a felvételi második rostáján, egy műsorban kipróbálta, hogyan tudunk együtt dolgozni. Nem sokkal ezt követően arra keltem, hogy csörög a telefonom: Sánta Gergő hívott, az együttes tánckarvezetője, hogy felvettek. Gyerekkori álmom vált valóra! Hívtam az édesanyámat, hogy négy nap múlva kezdek Budapesten. Szegény egész életén át attól rettegett, hogy egyszer elköltözöm más városba, de ezzel együtt is rendkívül büszke volt rám, és édesapámmal együtt mindenben segített. Nagyon izgatott voltam, és az első időkben leginkább az foglalkoztatott, megfelelek-e az elvárásoknak, mert azonnal sok lehetőséget kaptam. Sikerült bizonyítanom. A táncost az segíti a legjobban a fejlődésben, ha minél többet lép fel és sokat tud gyakorolni. Hálás vagyok, hogy ez nekem rögtön megadatott. A munkalégkör is fontos: nálunk a kollégák bármiben segítenek. Nemcsak szakmailag, de a magánéletemben is számíthatok rájuk. Már attól is szerencsésnek érzem magamat, hogy olyan emberek között dolgozhatok, akiktől azáltal is napról napra tanulok, ha csak nézem, hogyan táncolnak a próbateremben vagy a színpadon. Csodálatos táncosok!

Milyen szerepálmaitok vannak, és hol szeretnétek tartani pár év múlva?

Marcell: Szólistakarrierről álmodom, és arról, hogy megbecsült tagja legyek a társulatnak, akire lehet építeni. Azt szeretném, ha rám is úgy néznének fel majd a fiatal táncosok, ahogy most én a kollégáimra. A Magyar Nemzeti Táncegyüttesben nagy múltjuk van a Martin-archívumoknak. Legnagyobb vágyam, hogy ezek egyik részében, a Kalotaszegben – amibe beugróként már belecsöppentem – állandó tagként táncolhassak. Kisgyerekként éjjel-nappal ezeket a felvételeket néztem. Kalotaszeg nagyon közel áll a szívemhez, mert sok barátom él azon a vidéken.

Lili: Friss még számomra ez a pálya. Hálás vagyok, hogy Juhász Zsolt bizalmát élvezhetem, előadói szempontból rengeteget fejlődöm a segítségével. A Szerelemkert című darabban két szólószerepet is rám bízott. Jó érzéssel töltött el, amikor ezt megtudtam, de kicsit meg is ijedtem, mert a szólista szerepkör új kihívást jelentett számomra. Nem vagyok olyan alkat, aki szeret a középpontba kerülni és mindent elkövet ennek érdekében. Igyekszem minél jobban teljesíteni, de ritkán vagyok magammal elégedett. Remélem, az előadások során magabiztosabbá válok, és Zsolt továbbra is szívesen bíz rám ilyen feladatokat.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu