Muszáj láthatóvá tennünk magunkat, mert tényleg nagy a verseny

Mindketten otthonról hozzátok a zene szeretetét, ám ennek köszönhetően még nem mindenki lesz professzionális előadóművész.

Nagy Alma Virág: A zene kiskorom óta fontos szerepet játszik az életemben, hiszen a szüleim több hangszeren játszanak, és bár csak amatőr szinten, hobbiból teszik, azok az alkalmak, amikor otthon összegyűlve zongoráztunk, gitároztunk, hegedültünk és énekeltünk, mélyen megmaradtak bennem. Már akkor tudtam, hogy zenei pályára lépek. Bármilyen közhelyesen hangzik, a zene valóban az életem része: nincs olyan nap, hogy ne énekelnék. Tízévesen népdalversenyen vettem részt, és attól kezdve rendszeresen jártam ilyenekre. Én voltam Baján a népdalos kislány, aki minden kiállításmegnyitón fellépett. Mai napig az összes népdalra emlékszem, amit tanultam. Hálás vagyok, hogy a népzenével kezdhettem a pályafutásomat. Később népzenés bandában énekeltem, amit rettentően szerettem, mert első közösségi élményként megtapasztalhattam, mennyire jó ezt együtt csinálni. 

Kicsit komolyabb mérföldkőnek számított, amikor a Bajai Fiatalok Színházához csatlakoztam, ahol tiszteletet, alázatot, munkabírást tanultam. Nagy álmom, hogy a pályatársaim azt nyilatkozzák rólam: „Alma Virág nagyon alázatos!” Az alázatot még a szülővárosomból hoztam magammal. Már gimnazistaként Pestre jártam énekelni tanulni, ennek révén éltem át először, milyen érzés önállóan kilépni a nagyvilágba. A színművészetis felvételi előtt bármibe fogtam, sikerült: mindenhová felvettek, minden versenyen szép eredményeket értem el, egyszerűen nem létezett akadály számomra. A szüleim támogattak, és boldog életet éltem. Majd érettségi után nem vettek fel, amit nagyon durván éltem meg, addig ugyanis soha nem találkoztam visszautasítással. Sokat tanultam ebből a tapasztalatból, sokat értem, és manapság már türelmesebb vagyok magammal: nem célom, hogy minden azonnal sikerüljön, hogy bárkinél jobban teljesítsek.

Bartus Berci: Hasonló a történetem. Mindig is közeli kapcsolat volt a zene és köztem: édesanyám zongoraművész, és gyermekkoromban sokszor volt alkalmam hallgatni őt gyakorlás közben; no meg a bakelitlemezeken Bartókot és Mozartot. A komolyzene máig közel áll hozzám. Középiskolában csatlakoztam a kecskeméti Katona József Gimnázium színjátszó köréhez. Általuk egy rendkívül inspiráló, befogadó közeget ismerhettem meg, és amikor a szárnypróbálgatásaim elkezdődtek, egyértelművé vált, hogy ezt kell csinálnom. Közben sokat énekeltem és különböző vers- és prózamondó versenyekre jártam Kecskeméten. Ezzel egy időben három barátommal megalapítottam az Audiogram zenekart, aminek frontembere, dalszövegírója, énekese és basszusgitárosa voltam. Egyre magabiztosabb lettem, és rájöttem, hogy egyre szívesebben énekelek. Érettségi után először a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Iskolába kerültem, aztán felvettek a színműre. Az egyetemen komoly hangképzésoktatásban volt részünk az évek alatt, aminek következtében úgy érzem, nagy fejlődésen mentem keresztül. Viszont gyakran nem voltam magam iránt megbocsátó, mert nehéz volt elfogadnom: idő kell ahhoz, hogy a hangom beérjen.

Pályakezdőként hogyan gondolkodtok az előttetek álló, kihívásokkal teli szakmáról? Van-e olyan ars poetica, amelyet magatokénak vallotok?

Alma: Rengeteg jó színész, énekes, sztár él világszerte. Azokért tudok rajongani, azok a példaképeim, akik emberek maradnak, látják, hogy kicsi porszemek a nagy show-biznisz világában, és nem tökéletesre fejlesztett gépekként funkcionálnak. Nem szeretek tévedni, de felszabadít és büszkévé tesz, amikor belátom, ha megtörténik, és bocsánatot kérek. Szerintem ez manapság elég ritka. Jólesik látni az erre érkező reakciókat.

Berci: Anyukámtól sokat tanultam arról, hogy milyen a helyes hozzáállás az előadóművészi pályához. Őt figyelve egyértelművé vált számomra, hogy csak annak az irányába mehetek, ami örömöt jelent. Nem tölthetem olyan munkával a napjaim nagy részét, ami nem tesz boldoggá, mert akkor egész életemben menekülök majd haza, hogy legalább ott azt tehessem, amit szeretek. Hála istennek a színészetben megtaláltam, amit kerestem. Tanulni akarok, amire az a legkönnyebb megoldás, ha a lehető legtöbb szakmai lehetőségnek nekifutok és mindent beleadok. Nem tudnék máshogyan működni, és remélem, ez nem is változik majd, ahogy idősödöm. Öt évem van mindent magamba szívni az egyetemen, és utána ez alapján kell boldogulnom, ezt viszem tovább a pályán egy életen át.

Hamupipőke és a Herceg. Bár egyelőre nem egy szereposztásban játsszátok, mindketten mesehősök szerepeit öltitek magatokra az Operettszínházban. Nem ez az első nagy megmérettetés a számotokra, de újabb mérföldkő, amit a szakma szerint kiválóan teljesítetek.

Alma: A Hamupipőke címszerepe a naivaalkatomat mutatja meg, amit rendkívül kedvelek, de azért tűzrőlpattant énem is van. A Carmen című musical egyik nagy szerepe – amivel egyébként először léphettem az Operett deszkáira – erre a jellemzőmre épített. Hirtelen ezer új arc, új feladatok jöttek szembe, és bár stresszes volt, életem egyik legboldogabb időszakának tartom. Kicsit jobban beleszokva a kihívásokba még egy szép szerepbe beállhattam: A Szépség és a Szörnyetegben Belle-t alakítom. Az összes Barbie-dalt, Disney-mesét kiskorom óta imádom, mindegyiket fejből tudom. Nagy vágyam volt egyszer valamelyiket elénekelni.

Berci: A Herceg szerepéhez hasonló naiv karakterek nem mindig álltak közel hozzám. Az egyetem előtt és az itt töltött első évben a színészi lehetőségeket, a szerepek esszenciáját inkább a burleszkben, a vicces fizikalitásban kerestem. Homonnay Zsolton és Kiss-B. Atillán, az osztályfőnökeimen és Földes Tamáson, a prózaimesterség-tanáromon azonban éreztem, hogy nem ebbe az irányba akarnak terelgetni, és elkezdtem az általuk kínált útra lépni. Megmutatták, hogyan lehet egy-egy szerepet nem kizárólag a külsőségek, a humor, hanem a lelki mélység oldaláról is megközelíteni. Ma már ezt a fajta színészi megközelítést veszem alapul mindenben, amit a színpadra viszek. 

Az első szerepem a Budapesti Operettszínházban, egyben színművészhallgatóként az első budapesti nagyszínpadi jelenlétem Az Orfeum mágusában Maxi, az Orfeum mindenese volt. Ezt követte a Hamupipőke Hercege. Az volt a szerencsém, hogy Maxit játszva már bejárhattam a színpadot, kipróbálhattam magamat. Ezt követően jött az igazán nagy falat: a Hamupipőke, amiben így már előző tapasztalataimra építve sokkal komfortosabban tudtam létezni. A Kálmán Imre Teátrum Téli mesék című előadásában Olafot, a hóembert játszottam, és kedves emlékem a Pécsi Nemzeti Színház karácsonyi gálája is, amiben az egész osztályunk részt vett. Nagy öröm, hogy most ott is a Herceget próbálom egy másik Hamupipőke-előadásban.

Egyikőtök sem panaszkodhat kihívások, lehetőségek szempontjából, jóllehet meglehetősen sok pályakezdő fiatal mozog az operett és a musical világában. Alma, rád szintén újabb komoly feladat vár, ráadásul a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon.

Alma: Vecsera Mária szerepét kezdem próbálni a Rudolf című musicalben. Hatalmas mérföldkő, pláne az elődeim miatt: Vágó Zsuzsi után ezt a karaktert énekelni bátor dolog. Óriási szerencsénk van az osztályfőnökeinkkel, hogy nekik köszönhetően az Operett a fix színházi gyakorlati helyünk. Ez mindannyiunk számára nagy lehetőség. Örülnék, ha diplomával a zsebemben sem kéne szabadúszóként folyamatosan munkát keresnem, hanem ugyanígy volna egy színház, ahova bejárhatnék. Nem szeretnék stresszelni, hogy lesz-e munkám jövő hónapban, mert a szakma valóban telített. Az viszont izgalmas, hogy meg kellett tanulni versenyezni, mindig a legjobb formánkat hozni. Ami először nehéz volt, de most már jó alapokkal indulunk ahhoz, hogy sikeresen bent maradhassunk a szakmában. Sosem voltam törtető, nem könyököltem szerepekért. 

A pici bajai színházban, ahonnan indultam, ketten voltunk fiatal énekesek. A másik lánynak alt hangja volt, nekem szoprán, ezért egyértelmű volt a leosztás. Pesten kellett megtanulnom, hogy ha valamit szeretnék, azért küzdenem kell, meg kell mutatnom, mit tudok. Nem úgy van, mint a Disney-mesékben, hogy miközben a nappaliban magamnak énekelek, valaki elsétál az ablak alatt, meghallja, és a következő pillanatban már sztár vagyok. Mindent véres verejtékkel kellett megtanulnom, de mióta merek az első sorba beállni táncórán, boldog vagyok, hogy látnak. Akkor is, ha ügyes vagyok, és akkor is, ha nem.

Berci: Muszáj láthatóvá tennünk magunkat, mert tényleg nagy a verseny, sok színészosztály indul. Nehéz megtalálni azt az egészséges egyensúlyt, amiben ösztönzőleg hatok magamra, és mindenhol ott akarok lenni, mindent a lehető legjobban csinálni, de ami mégsem csap át egy állandóan önmagammal elégedetlenkedő perfekcionizmusba. Egy biztos: nagyon vonz a zenés világ. Egyre komolyabban átölel a műfaj, és néhány daltól mindig libabőrös leszek!

Alma: Legszívesebben állandóan bent ülnénk a zenekari árokban, hogy az egész testünket átjárja a zene! Mint a zenekari ülőpróbáinkon, ahol a hangszerek összjátékába minden sejted beleremeg.

Berci: Amikor először hallottam a Hamupipőke nagyzenekar által megszólaltatott dallamait – amiket addig csak egy zongora kísért a házi színpadon –, meg kellett állnom a csillárterem előtt, ahol a fantasztikus zenészek próbáltak.

Alma: Pláne, hogy a Hamupipőkének nem volt korábbi felvétele, hogy meghallgathassuk, mint például a Jekyll és Hyde-ot a zenei oldalakon angolul vagy németül. A Hamupipőkét akkor, ott hallottuk először élőben, amikor mi énekelhettük benne a két főszerepet.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu