Képeim feszültségét az apollói és a dionüszoszi küzdelme teremti meg

Mindig is képalkotással szerettél volna foglalkozni?

Hatodik osztályos koromtól kezdve jártam művészeti iskolába, aztán pedig egyenes út vezetett a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemre, ahol festőként végeztem.

Milyen hatások értek ott?

A kolozsvári iskola alapvetően a figuralitáshoz áll közel, azonban én már az egyetemi évek alatt is éreztem, hogy absztrakt irányba indulnék el. 

Három éve költöztél át Magyarországra. Mi volt az oka?

A Covid alatt történt. Elvégeztem a mesterképzést, és úgy éreztem, szükség van egy nagy lépésre, hogy újra lendületbe jöjjek. A frissességhez kellett az új környezet, és azt is érzékeltem, hogy jobb, ha anyanyelvi környezetben építem tovább magam. Budapesten megtaláltam a helyem, jó itt lenni, izgalmas ez a művészeti közeg, jobban a sajátomnak érzem.

Hogyan kapcsolódsz hozzá?

Inspirálónak tartom azt a geometrikus absztrakt hagyományt, amelynek fontos alakja volt Bak Imre vagy Maurer Dóra. Bak következetessége ösztönzőleg hat rám. Hasonlóképpen viszonyulok a képalkotáshoz, törekszem a precizitásra, a fegyelmezettségre, az állandóságra és a folytonosságra, valamint arra, hogy a sorozataim organikusan és konzekvensen haladjanak és érjenek össze. De Vera Molnar művészete is fontos inspirációt jelent: ő mondta, hogy egy kép akkor jó, ha van benne egy százalék tökéletlenség. Ez a gondolat számomra is iránymutató. Rajtuk kívül persze számos kortársamat is nagyon kedvelem, nehéz lenne mindenkit felsorolni.

Értem a kapcsolódásodat az absztrakt geometriához, azonban a kompozícióidon vadabb, expresszívebb felületek is feltűnnek.

Mindig is a rend és a káosz viszonyrendszere érdekelt, e két minőséget ütköztetem a műveimen. Az alsó réteg jellemzően expresszív, vad és performatív, míg felülre kerülnek a letisztultabb, strukturáltabb felületek. Ahogyan az apollói és a dionüszoszi küzd egymással folytonosan, a képeimen a feszültséget e két véglet teremti meg. A harmónia iránti vágyamról, illetve az emberek általános rendteremtő igényéről is szólnak ezek az alkotások. 

Mesélj a képépítő gyakorlatodról!

Először szénnel összefirkálom a vásznat. Szeretem ezt az anyagot, nagyon elemi. Élvezem a folyamatot, amely során bekoszolódik a szűz felület. Ezt követően fonalakat helyezek a vászonra, lazán elrendezem őket, majd spray-jel különböző színeket kezdek felfújni. Így létrejön egy káoszos felület, amelyen alapból sokféle gesztus és minőség van jelen. Ezt követően lefotózom a képet, majd Photoshopban tovább szerkesztem: ekkor kerülnek rá a rendet jelentő rétegek, amelyeket addig alakítok digitálisan, amíg tökéletesnek nem érzem őket. Az így létrejött képet analóg eszközökkel, manuálisan, maszkolószalaggal transzferálom vissza a vászonra, végül pedig megfújom a sávos és a színátmenetes felületeket.

Hogyan kezdted használni a fonalat?

A fonál nálam szimbólum, a labirintusban, káoszban való bolyongás vezetőjeként olvasható. Ariadné fonalaként tekintek rá. Ő volt az, aki a Minótaurosznak áldozatul szánt Thészeuszt fonal segítségével mentette ki a Daidalosz építette útvesztőből.

Hogyan mozogsz az intuitív és a tudatos alkotási mód között?

Sosem tudtam tudatosan elkezdeni egy festményt, mindig is ösztönszerűen indítottam. Nem készítek vázlatokat, az alsó rétegekben nincs semmi kiszámítottság, magam sem tudom, mi történik ott. Aztán a laptop előtt már más a helyzet: próbálgatom, mi működik, miként kell elhelyeznem a szigorú és merev formákat, hogy a kép megálljon a lábán. Az alkotási folyamatnak van egyfajta monotonitása: amikor a maszkolószalagokat helyezem fel, az nagyon kimért és mechanikus folyamat, de ezt is  élvezem, ebben is tudok fókuszált lenni.

A képeid szélén gyakran végigfut egy átmenetekkel megfújt keret.

Szeretem bekeretezni a képeimet, így zárt formává válnak, ami visszautal a labirintusra, és megnyugtat, ha a kompozícióknak megvan ez a szerkezetük. Ez is a harmónia iránti vágyamból fakad talán.

Milyen viszonyban vannak a puhán megfújt és a sávos felületek?

Ezek megjelenése hosszú kísérletezés eredménye. Élveztem, hogy a Photoshopban vannak kész elemek, amelyeket könnyedén rá tudok helyezni a vászonra. E gradienssel megjelenített alakzatok jellemzően vízszintesen futnak, négyszögűek, és gyakran ezek kínálnak pihenést a szemnek. A sávos részek függőlegesek, sűrűn futnak. Olykor hagyom, hogy az alsó, expresszív layerek is előtűnjenek.

Hogyan választod meg a színeid?

Ebben is van egyfajta ösztönösség, de azért nem bízom teljesen a véletlenre, mindig csinálok színpróbát, mielőtt a vászonra kezdenék fújni. Szeretem ütköztetni a különböző árnyalatokat, gyakran használok egymás mellett sötét és pasztelles, de neonos, világító tónusokat is, amelyek izgalmas vibrálást adnak a képnek. Ezek olykor csak kis mennyiségben, meglepetésszerűen tűnnek elő, mert így tudom elérni velük a kívánt hatást. 

Olykor megidézik a digitális képernyők színeit is.

Természetes, hogy reagálok arra a korra, amelyben élek, hiszen rám is hatással vannak az olyan jelenségek, mint a digitalizáció. A kompozíció vizualitásában a digitális képszerkesztő programok jellege is fellelhető, az organikus felületekre „helyezett” elemek úgy hatnak, mintha kivágás-beillesztés paranccsal kerültek volna fel a képre, kvázi idegen elemként. Viszont fontos, hogy az alkotásnak megmaradjon a manualitáshoz való közelisége is. Egyelőre ezért sem szeretnék lemondani a maszkolószalag használatáról, mert habár nincs ecset vagy ecsetnyom, megmarad az alkotás emberközelisége. 

Az expresszív felület is az emberi jelleget erősíti.

Főleg úgy, hogy végül egyfajta amorf forma rajzolódik ki, amely egyszerre idézi meg a burjánzás, a növekedés vagy az invazív bekebelezés érzetét. Egyszerre általában egy képen dolgozom. Olyan előfordul, hogy többet megfújok előre, de aztán következnek a letakarások, a maszkolások, amelyek mindig nagyon izgalmassá teszik az alkotást, hiszen én sem látom, mi lesz a végeredmény. Ez a felfokozottság pedig elegendő ahhoz, hogy egy műre fókuszáljak.

Mennyire fontos számodra a térérzet megteremtése?

Egymásra helyezett rétegek alkotják a kompozíciót, ezért a néző tekintetében óhatatlanul létrejön egyfajta térérzet, amire olykor a fények felfújásával rá is játszom. A felül-alul vagy elöl-hátul dinamikája természeti asszociációkat hívhat elő, ugyanakkor tudatosan szeretném eltávolítani a műveimet a narratív olvasatoktól, inkább a különféle térérzetek kiváltása izgat.

Ez a korábbi sorozataid esetében is így volt?

Az elmúlt két év a kísérletezésről szólt. Mindennap bejöttem a műterembe, és mindenfélét próbálgattam. Jó ideje foglalkoztat a rend és a rendetlenség párbeszéde, de korábban ez másképp jelentkezett. Volt olyan sorozatom, amelyen a festék felületi játékai jelentek meg az alsó rétegekben, felülre pedig színes geometrikus formákat hímeztem, beavatkoztam a felületbe. Azoknál még nem volt tériség. Majd jöttek azok a képek, amelyeknél puha, íves szélű sablonokat használtam, azokat fújtam fel a vászonra. Itt az átfedések és a kitakarások már előhoztak egyfajta térjelleget, de talán az új képeknél érvényesül ez leginkább.

Milyen irányba haladnál tovább?

Szeretnék transzparensebb felületeket létrehozni, mostanában ezek légiessége, éterisége kezdett különösen érdekelni. De most aktív festészeti időszak van, készülök a május 21-én nyíló önálló kiállításomra, amit a Hybridart Space-ben rendeznek meg. A munkacíme Metastabilitás. Ez egy fizikai fogalom, könnyen kizökkenthető állapotot jelent, egy érzékeny pillanatot, amely bármikor átfordulhat.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu