Utálom a földtechnikát, Frenák mégis folyamatosan a földre küld!

Milyen kő van a gyűrűdben?

Ametiszt. A vízöntők köve. 12 bolygóból az első négy a Vízöntő jegyében állt a születésemkor – ami nagyon ritka –, így száz százalékig a jegy képviselője vagyok: hatalmas szabadságvágy él bennem. A gyűrűm szimbólum, amely arra emlékeztet, miket szeretnék elérni, és azokhoz milyen tudatállapot szükséges. Napi másfél órát meditálok, ami abban segít, hogy kiegyensúlyozott maradjak.

Pár éve, egyetemistaként ugyanott, a táncmű színháztermében láttalak táncolni, mint ahol múlt héten, a film felvételén, ami Bozsik Yvette életéről forog.

Korábban már dolgoztam Yvette-tel, és amikor tavaly újból összefutottunk, elhívott, hogy pár kisebb jelenet erejéig szerepeljek a Táncos az asztal alatt munkacímet viselő játékfilmben. Érdekes, szokatlan, bizonyos szempontból kísérleti alkotás. Sok helyszínes forgatókönyv tele ötletekkel és váratlan fordulatokkal. Ha ott végeztem, beülök egy lakóautóba, és elmegyek valamerre egyedül nyaralni. Most befelé fordulósabb korszakomat élem.

Egészen más lettél, mint amilyennek megismertelek: a laza, bulizós srácból csendes természetgyermeke. Minek köszönhető ez a változás?

Belenyúltam valamibe, amibe nem kellett volna… Nem szégyellem, mert része annak az embernek, aki most vagyok, és akit megszerettem. Megállt az életem, nem fejlődtem, nem haladtam semerre. Sokat hiányoztam, és reggelente aludtam a balettrúd alatt. Az egyetem utolsó évében Kováts Tibor balettmester vett a szárnyai alá, ezért azóta is hálás vagyok neki. Attól kezdtem borzasztóan rosszul érezni magamat, hogy három emberhez: az édesanyámhoz, az édesapámhoz és a legjobb barátomhoz nem közeledtem nyitottan, mint mindenki máshoz. Nem bírtam tovább, hogy éppen azoknak hazudok, akik a legfontosabbak az életemben. Ezért lecseréltem magam körül a rám rossz hatást gyakorló embereket, és olyanoknak kerestem a társaságát, akiktől tanulhatok, akik építenek. Fel akartam hozzájuk nőni. Elindultam ugyan a fejlődés útján, de azt hiszem, ez sosem ér véget, mert a valódi növekedés folyamatos. Érdekel a spiritualitás: az, hogy milyen módon lehet a természetfelettihez kapcsolódni, ami egyébként mindenkiben ott van, csak nem mindenki kezdi el nyitogatni. Egyre újabb területek foglalkoztatnak: reikitanfolyamot végeztem, és most a rózsaszín energiagyógyászattal készülök megismerkedni.

Édesanyád Kökényessy Ági színművész, édesapád pedig Cserháti Miklós, aki korábban szintén balett-táncos volt. Sokszor futunk össze különféle kulturális eseményeken, ahol gyakran jelentek meg hármasban.

Sokat gondolkodom mostanában a szülőkről való leválásról. Az én szüleim világéletükben mindent megtettek értem, és egyedül én vagyok nekik. Maximálisan tiszteletben tartják a határaimat, imádok velük lenni, velük együtt menni ide-oda. Szükségem van arra, hogy minél erőteljesebben viszonozzam a szeretetüket, ráadásul ha körülnézek a világban, hogy kik milyen felmenőket kapnak és milyen mintákat hoznak otthonról, meg hogy mennyi mindent kell levetkőzniük, én elképesztően jó helyzetben vagyok. Ráadásul van egy csodálatos nő is mellettem, aki mindenben támogat és mellettem van a nehéz időkben.

Az Opera, majd az Operettszínház balettkarából rövid idő után Frenák Pálhoz szerződtél, ahol nem köt társulati tagság: szabadon oszthatod be az idődet, az energiáidat.

Pontosan! És erre hatalmas igényem van. Így tudok egészségesen működni. Pali azt mondta, hogy kell neki egy olyan technikás táncos, mint én. Arra mondjuk azóta sem volt lehetőségem, hogy a technikámat használjam, ellenben megtaláltam magamat, és Palinak köszönhetően rengeteget fejlődtem szakmailag. Mindenbe beletol, amit nem szeretek és ami kényelmetlen számomra. Így dolgozik. Utálom a földtechnikát, mégis folyamatosan a földre küld, szinte csak ott mozgok. Semmi olyat nem kell csinálnom, amit hosszú évek alatt magamra szedtem. A mozgáskoordinációmat használja, de egy összetettebb ugrást sem csináltam még a darabjaiban. Az első alkalommal úgy hagyott ott a teremben a partnernőmmel, hogy még sosem látott táncolni. Azt mondta, kezdjük el felépíteni az új darabot, és adott hozzá egy hatalmas felfújható gömböt. Árvay-Vass Lénával azóta is együtt dolgozunk, neki például elképesztő a földtechnikája. A klasszikus és a Frenák-színpad között az a különbség, hogy az előbbiben összerakod a lépéseket, megtanulod, majd ráteszed őket az érzelemre, míg Palinál először a feelinget kell előhoznod, aztán arra építed a mozdulatokat. Az ember személyisége így akarva-akaratlanul fejlődik, mert Pali kimozdít a komfortzónádból: csak azon kívül tud veled igazán dolgozni. Ott elég nyitottá válsz arra, hogy kijöjjenek azok a dolgok, amiket rejtegetni akarsz. Én például nem tudtam kiabálni. Próbáltam, de ahányszor nekifutottam, Pali azt kérdezte: „Te elhitted ezt?” Nem tudtam rá azt mondani, hogy igen, ami teljesen kiakasztott. Végül másfél órán át üvöltöztem.

Számomra meglehetősen diszkomfort érzés volt ruha nélkül látni téged táncolni, de nem tűnt úgy, mintha te is zavarban lettél volna.

Mert mezítelenül táncolni rendkívül felszabadító érzés. Ha a színpadon kiszolgáltatott helyzetben vagy, és ezt el tudod fogadni, megtalálod benne a komfortérzetedet. Számomra ráadásul a tisztaság szimbóluma, ha minden lekerül az emberről. A kulisszában például, mielőtt színpadra lépek, a kollégáim előtt szégyellem magam, de a színpadon abszolút nem. Viszont ha kerekesszékbe kellene ülnöm, azt rémesen élném meg, mert attól félnék, hogy bevonzom azt az állapotot.

Egy éve alkalmazott koreográfusként is dolgozol, tanítasz is, és saját darabon is töröd a fejedet.

Nagyon büszke vagyok, hogy a Nemzeti Színházban Földes László Hobóval közös darabot csináltunk. Hobo önazonos, csupa szív művész, minden percben tanulhatsz tőle valamit. Csodálatos, hogy ugyanaz az ember akkor, amikor tízezer ember előtt lép fel, és amikor kettesben vagy vele. A Medvevára című produkciót Molnár Kristóf rendezte, koreográfusnak vitt magával. Annyira megtaláltuk a közös hangot, hogy a jövő évadban már öt nagyszínházi bemutatóra készülünk együtt: kettő a Nemzetiben, egy-egy a József Attila Színházban, az Újszínházban és Kecskeméten lesz. Nagyon élvezem, óriási lehetőség! Ami a tanítást illeti, még 16 voltam, amikor édesanyám először arra kért, hogy rakjam össze a mozgást az osztályának egy vizsgához a Thália Tanodában. A Hairt tettük színpadra, amely azóta is az egyik kedvenc munkám. Az nagyon én vagyok! Akkor kezdtem mozgást, táncot tanítani, koreografálni. Most önálló darabon gondolkodom, csak egyelőre nincs rá anyagi forrásom. Rengeteg ötletem van. Nagy vágyam, hogy a művészeteket kombinálva hozzak létre valamit. Képzőművész barátommal vizuális fényfestést terveztünk, ami úgy nézett volna ki, hogy a táncos a mozdulataival festi meg a képet. Sajnos azonban ez a pályázatunk nem jött össze. Az ötletet azóta továbbfejlesztettük, és újak is születtek.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu