Pénteki kultúrrandi Dudás Balázs rendezővel

Volt egy olyan pillanat, amikor megfogalmazódott benned, hogy filmezéssel szeretnél foglalkozni?

Nem egy ilyen van, de ha valamit ki kéne emelni, akkor középiskolás koromig mennék vissza. Én az Avasi Gimnáziumba jártam Miskolcra, és ugyebár ott van a Cinefest. Annak idején, amikor az osztályfőnök mondta, hogy lehet médiaszakkörre jelentkezni, és a filmhét alatt nem kell órákra járni (ahogy akkor értelmeztem), hanem csak filmeket nézünk, akkor mondtam, hogy én szakkörös lennék. A Cinefesten volt akkor ez a Celluloid Workshop nevű dolog, ahol fiatal alkotócsoportok összeálltak, és leforgattak egy-egy filmet. Szakkörösként lehetett menni segíteni nekik, így én is jelentkeztem. Akkor találkoztam először azzal a filmkészítéssel, ami aztán magával ragadott. Azt láttam, hogy elhivatott fiatalok gyűltek össze, jól érzik magukat, és valamit közösen akarnak csinálni, néha szemben a világgal. Mindenki nagyon komolyan vette, és nekem ez nagyon tetszett. Azt éreztem, én is valami ilyesmit akarok. 

Tehát a közösségi alkotás fogott meg?

Igen, az is. Mindig volt bennem valamiféle konokság, lázadás, sosem szerettem, ha megmondják, mit és hogyan csináljak, és rajtuk azt láttam, hogy nem egy feladatot végeznek, amit más adott nekik, hanem kitaláltak valamit, és létre akarják hozni. Mindez aztán lement nagy vásznon. Az egésznek a szabadsága, a közösségi alkotójellege tetszett. És mindenki nagyon jó fej volt, szerették csinálni. Most nyilván túlozni fogok, de nekem azelőtt a helyi tévéből az a képem volt, hogy a gerincsérves operatőr a vállkamerával nyűgösen indul a helyszínre, bedobálják a beta kazettákat a táskába, és unottan teszik a dolgukat. Ezzel szemben amit akkor láttam, az volt, hogy mindenki élvezi, amit csinál.

Az eddigi munkáid alapján úgy tűnik, érdekelnek a perifériák történetei, a vidék. Azontúl, hogy magad is tiszaújvárosi vagy (ahol játszódik az új film), miért fontos neked ez?

Nem tematikailag gondolkodom ebben, nem a vidékábrázolás fontos nekem, egyszerűen így jött ki. Persze, innen származom, de attól még ez nem egy ars poetica számomra. Olyanról szeretek filmet csinálni, amit ismerek, ami érdekel, csak azért, hogy csináljam, nem akarok.

Van egy alap ismeretanyagom, ahhoz nyúltam eddig, de ehhez az is hozzátartozik azért, hogy az SZFE alatt nem vágtak hozzánk olyan nagy pénzeket, ezért én mindig azt kerestem, hol vannak ismerősök, kapcsolatok, hol ismerem a „világot”. Meg aztán bekerülve az egyetemre azt éreztem, azt kell megmutatnom, én ki vagyok, a történeteim pedig ide vezettek vissza. A Begyulladva a diplomafilmem lett volna az eredeti terveim szerint, de nem lehetett megcsinálni, úgy lett a Welcome, ezek nyilván hasonlítanak már csak emiatt is. Ettől függetlenül vannak másféle ötleteim is, amiknek nem ez a magja, de nem tagadnám le azt sem, hogy szúrja a szemem a lebutított, fősodratú vidékábrázolás a falusi bunkókkal, akiken lehet nevetni. Én nem ezt a vidéket ismerem.

De nem is azt, ami az egykori filmalapnál felmerült még annak idején a terv kapcsán: a szomorú, perifériára szorult réteg történetét. Van ilyen is, persze, de én nem innen jövök. A baráti körömben is volt milliomos és olyan is, akinek mi adtunk pénzt kajára, de nem szomorkodtunk, hogy milyen rossz itt, hanem feltaláltuk magunkat. Aki nincs benne, nem ismeri, szomorúnak, elkeserítőnek gondolhatja, és persze, van ilyen is. De én nem ezt akartam megmutatni, nekem nem ez volt meghatározó.

A mozi mint szórakozási forma inkább a nagyvárosokban
jellemző. Van benned valamiféle alkotói tudatosság, hogy hiteles képet fess a
vidékről a budapesti, nagyvárosi közönségnek?

Eszembe jut, de nem ebből kiindulva dolgozom. Amikor megszületik egy történet, megfordul benned, hogy hogyan rezonál ez majd azokkal, akik megnézik, de nem ez határozza meg a munkát. Az ismerősöknek tartottam tesztvetítéseket, és két nagyobb csoport különült el. A budapesti értelmiségi, kicsit védettebb környezetből jövőknek ez valamiféle kuriózum, de olyan is volt köztük, aki azt reagálta, hogy ezek a szereplők milyen szemetek, rossz dolgokat csinálnak. Ezzel szemben azok a srácok, akikkel felnőttem, rögtön elkezdtek nosztalgiázni, hogy milyen jó ez, tényleg ezt csináltuk.

Most éppen Scorsesét olvasok, és egy interjújában azt mondja, hogy csináld meg a filmet, és tudasd az emberekkel, hogy van. Valami ilyesmit érzek, hogy ez nem csak azoknak mondhat valamit, akikről szól, és majd megtalálja a közönséget. Ennek kapcsán felmerült már a mozi és a streaming kérdése is.

És hogy látod most, milyen úton juttatnád el szívesen a
közönséghez?

Nagyon sokan mondják nekem, hogy streaming legyen. Elgondolkodtam rajta, hiszen valóban több emberhez eljutna, de nehezen tudom félretenni az attitűdbeli különbségeket: egyszerűen máshogy nézünk filmet a moziban, mint otthon a laptop előtt. És mesélni is máshogy kell, más intenzitással, más hosszokkal, van időd, tered szüneteket hagyni. A mozi nagyon más tempókat kínál, mint a streaming, és én ezt a filmet úgy csinálom, hogy a moziban képzelem el elsősorban, ebben gondolkodom. De nem zárom ki, hogy készüljön egy streaming verzió is.

Személyes élményanyagból dolgoztál. Konkrét történetek is bekerültek a filmbe a múltadból?

Persze. Ez az egész úgy indult, hogy én rendszeresen járok haza, tartom a kapcsolatot a régi haverokkal, barátokkal, és mindig elkezdünk sztorizni, ha összeültünk. Egy ponton elkezdtem az ilyenkor elhangzó anekdotákat, történeteket összegyűjteni. Eleinte csak felvettem őket a telefonommal, aztán már volt, hogy átfordult kicsit interjúzásba, majd elkezdtem leírni őket. Van, amiben én vettem részt, van, amiben egy haverom, de akad olyan is, amit csak hallottam. Ahogy indul a film, azt például nem csináltam, de a társaságomban előfordult. A srácok pénz hiányában (vagy csak mert nem akartak fizetni) bementek a Tescóba, lehúzták a töményet a próbafülkében, aztán kijöttek egy kiflivel, amit megvettek. De sok más is volt, estig sztorizhatnék. Elsősorban nem azért csináltunk ilyeneket, mert nem voltunk eleresztve, hanem az adrenalin, a kaland miatt. Mert együtt voltunk és poén volt.

Társforgatókönyvíróval dolgozol. Hogy tud vagy tudott
neked Villányi Dániel segíteni a személyes történetek kibontásában?

Alapvetően én vagyok a motorja ennek, de szeretem, ha van kontrollom. Dani sok tekintetben nagyon tájékozott, kicsit szinte polihisztor és elég rugalmas. Nekem amolyan második szem. Mielőtt elkezdtünk írni, bedobáltam filmcímeket, mindet ismerte, ez már jó alap volt. Teljesen más közegből jön, de az írás előtt elvittem Tiszaújvárosba, bemutattam a haverjaimnak, megismerte azokat a helyeket, embereket, ahol és akikről szól ez a történet. Ha elakadok vagy valamit meg kell húzni, átfogalmazni, abban is segít, ötletel, de olyan is van, hogy azt mondom neki, hogy ezt a jelenetet most írd meg te. Nem ismerte ugyan ezt a közeget, de hatalmas segítség abban, hogy lássuk, hogy reagál erre, mit ért ebből az, aki nem ebben van, nem innen jön.

Ismét Vilmányi Benett a főszereplőd. Ezek a karakterek belőle fakadnak vagy inkább a történet adott, amiben aztán ő összemosódik azzal, akit játszik?

A Begyulladva Dávidja abszolút Benettre íródott, de olyan is volt, hogy összesimult a karakterrel. Elég jól ismerem őt, sok hasonlóság van az életünkben, jól értjük egymást. Benne is ott van az az erős lázadás, ami bennem, sok ponton tudunk kapcsolódni, és nagyon jól rezonál azokra, amiket kitalálok. Sokszor nem is próbálunk, mert ösztönösen jön belőle. És így találtam ki a filmet: mindenki, aki szerepel benne, részben azonos a karakterével, senki nem olyat játszik, ami nagyon elütne a valós személyiségétől. Nekem ez fontos volt. Kevésbé jelentős részekben engedtem nekik improvizációkat, és abszolút működnek.

Hogy zajlott a válogatás, a többiekre hogy találtatok rá?

Sokáig tartott, mire meglett ez a fiúbanda, több ezer embert néztem meg. Színműs osztályokban, tanodákban, még artistaképzőben is keresgéltem, meg is hirdettük, de voltam Erdélyben, a Vajdaságban, Szlovákiában, mindenhol jelen voltam személyesen, ahol csak tudtam. Benett mellett Jocó (Oláh József, az egyik szereplő – a szerk.) karaktere is sok szálon kapcsolódik ahhoz, amilyennek én ismerem őt. Bár ő nem színész, de mondta, hogy ezt ő akarja játszani, bejött, és marha jó volt. Rajtuk kívül még Gabó karaktere volt, amit megírtam eredetileg, és vele kapcsolatban éreztem is, hogy Kovács Tomi lesz, aki majd alakítja.

Vargha Norbi és Farkas Marci pedig úgy kerültek bele, hogy annyira izgalmasak voltak a válogatáson, hogy írtam rájuk egy-egy karaktert, mert éreztem, hogy kellenek a történetbe. Eleve nem akartam egy Stan és Pan jellegű filmet, amúgy is szerettem volna, ha egy szervesebb, több emberből álló közeg jelenne meg. Amikor meglett ez az öt ember, csináltunk egy fotózást, ahol először voltak így együtt, és rögtön egymásra is találtak. Össze is értek azóta a szálak: Jocó szerepel Marci filmjében, látványtervezőként pedig segít Benett darabjában. Egyszerűen ösztönösen működtek az első perctől.

Két utómunka-specialista stúdió díját nyertétek el nemrég
Cottbusban, gratulálok! Milyen érzés volt megtudni?

Nagyon jó. El is sírtam magam, pedig nem jellemző rám Hat éve hordozom ezt a sztorit, már sokszor úgy tűnt, hogy sikerülni fog, meg tudjuk csinálni, az Inkubátornál is esélyes volt, többször majdnem elkezdtük forgatni, aztán mégsem jött össze. Pénz nélkül filmet csinálni nagyon nehéz, de közben mindig az volt bennem, hogy ennek jónak kell lennie, és ugyan mellettem volt egy elhivatott csapat, alkotótársak, akik szintén hittek ebben, de a „világtól” (értem ezalatt a pályázatokat, a filmintézetet) azt a visszajelzést kapom, hogy nem akarnak támogatni.

Emiatt meg még inkább azt éreztem egy idő után, hogy csináljuk meg, mutassuk meg, hogy jó lesz. Úgy fest, nem tudom papíron eladni ezt a történetet, de akarásból mégis elkezdtük. A sok nehézség miatt nem számítottam a díjra. Lementek a pitchek, hat filmmel voltunk versenyben, köztük több, láthatóan pénzzel támogatott projekt, a miénk volt az egyetlen félig leforgott film.

A saját mérőm alapján a jók közé soroltam be, de úgy voltam vele, hogy díjat nem kapunk, viszont legalább meghívtak minket ide. A díjátadóról szinte csak emlékfoszlányaim vannak. Nem voltam jó passzban egészségileg, és úgy is mentem oda, hogy csak legyünk túl rajta, és hadd menjek vissza a hotelbe aludni. Aztán kiderült, hogy minket díjaztak, és emlékszem rá, hogy állunk a színpadon, fotó készül, nekem meg kikapcsolt az összes negatív testi tünetem, és jól vagyok. Lementünk a színpadról, néztünk egymásra, olvasgattam az oklevelet, aztán megint hallottam a nevem és a film címét. Amikor újra felmentem, gyakorlatilag azt sem tudtam, mit veszek át.

Azt éreztem, hogy az évek óta tartó sikertelenség után hirtelen kaptunk egy estét, ahol minden összejött. Nagyon jó érzés volt visszacsatolást kapni egy független szakmai közegtől. Rajtam nagyon sokat lökött lelkileg ahhoz, hogy végigcsináljuk. Bízom benne, hogy a most kirajzolódni látszó lehetőségek segítenek majd abban, hogy tényleg létrejöjjön ez a film, hogy ne maradjon a winchesteren. Jó lenne mindig úgy filmet csinálni, hogy tudod, tényleg film lesz belőle.

Minden eddigi nehézség ellenére el tudod képzelni még,
hogy a későbbiekben pályázz itthon?

Az esélytelenek nyugalmával igen, de nem tudok és nem is akarok arra alapozni, hogy az én filmkészítésemnek itt jövője van. Jó lenne, ha ezt érezném, de nem tudom. Eredetileg azt terveztük, hogy forgatunk valamit a filmből, megmutatjuk a filmintézetnek, és akkor majd beszállnak – ez utólag már naiv gondolatnak látszik. Valószínűleg fogok még pályázni, de egyre inkább azt érzem, hogy talán inkább külföld felé vezetnek az utak. Az előző kisfilmeknél is azt lehetett érezni, hogy máshol érdeklődőbbek. Konkrét tervem nincs, csak szeretnék filmet csinálni. Nyilván jó lenne itthon, de most nem látszik olyan tisztán, hogy lehetne.

A független filmezés még egy út, kevés helyszínnel és szereplővel. A Begyulladva a klasszikus értelemben vett független filmektől, mint mondjuk a VAN, annyiban tér el, hogy mögénk beállt a CineSuper, és megkaptunk technikailag mindent, amire szükségünk volt. Ezen a filmen nem az látszik, hogy kevés pénzből készült, de ha legközelebb filmet csinálok, talán inkább az egyszerűbb módokat választanám. Nem azért, mert nem látszik a megfelelő technika a vásznon, hanem mert nehezen mozgatható. A Begyulladva is független film, de az apparátus, amivel készült, nem az.

Tegyük fel, hogy elkészül (legyen úgy!), nem marad a
winchesteren. Mihez nyúlnál akkor utána?

Van valami, ami mocorog bennem, de nem volt még időm kibontani. Sokat foglalkoztat a pszichológia. A Két csíkban is felsejlett már ez az érdeklődésem. Nem tudom a történet elejét vagy végét, dinamikákat érzek, foglalkoztat, hogy a generációkon átívelő élmények hogyan befolyásolnak mindent. Egy párkapcsolatban, két ember életében gondolkodom jelenleg, errefelé keresgélek, de még nem tudom pontosan, mi a történet.

Portréfotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi