Farkas Bianka: Az alkotásaimban öntenek formát az érzéseim

Gyerekként a Pesti Magyar Színházban több színdarabban is játszottál, 2017-ben a Terka Nova című kisfilmben nyújtott alakításodért a legjobb fiatal színésznő díját kaptad a Los Angeles Film Awardson, és a Katalinka 16 című rövidfilm főszereplőjeként is több magyar és nemzetközi díjat nyertél. Idén pedig rendezőként arattál sikert két munkáddal: a Szelekcióval és az Irma álma szerdán című animációs filmmel. A szentesi dráma tagozatra jártál. Ennek köszönheted, hogy nyitott és szabad lelkű vagy, és ilyen sokrétű alkotások fűződnek a nevedhez?

Valóban Szentesnek köszönhetem a nyitottságomat. Szerető családi közegből négyágyas lánykollégiumi szobába kerültem be, ami pont olyan volt, mint elképzeljük: fontuk egymás haját, mindenben segítettük egymást. Szentesen kezdtem el igazán megérteni mások érzéseit, ott vettem először észre, hogy az emberek szoktak sírni, és jöttem rá, hogy az érzéseimnek teret kell adnom. Számomra a világ megértésének egyetlen hiteles módja az, ha mindent és mindenkit magamból kiindulva figyelek meg. Szentes érzelmileg megnyitott, a dráma és a színészet pedig abban segített, hogy mások bőrébe bújva mélyebb empátiával közelítsek a világhoz. Igazi családként éltünk együtt. Megtanítottak rá: ha folyamatosan figyelünk, fülelünk, semmit sem kell tennünk, hogy inspiráltak legyünk, mert már eleve épp elég dolog történik körülöttünk, csak észre kell vennünk.

A családotokban sok a művész?

Édesapám azután kezdett filmezni, hogy én már játszottam a Pesti Magyar Színházban, majd később rövidfilmekben szerepeltem. Egy forgatáson, ahová elkísért, egyszer csak úgy döntött, hogy ő is kipróbálja magát: forgatókönyvet írt, és ezzel elkezdődött a filmes pályája. Anyukámról pedig nemrég készült dokumentumfilm, szóval egészen sokoldalú család vagyunk.

Akkor nálatok ez éppen fordítva van: te inspiráltad őket.

Inkább úgy fogalmaznék, hogy egymást inspiráltuk. Emlékszem, amikor hét-nyolc éves koromban a szüleimmel megnéztük a Valahol Európában-t, hazafelé a kocsiban sírva azt mondtam, hogy színész szeretnék lenni. Ezután vittek el az Égigérő fű gyerekszereplő-válogatására a Pesti Magyar Színházba. Az animációs munka pedig teljesen váratlanul, szinte a semmiből érkező döntés volt. A gimnázium második évében a dráma és a média szakirány között lehetett választani. Addigra már kialakult bennem, hogy sokkal inkább élvezem a másik oldalt, de azért maradtam a drámaórákon, és a gimis előadásokban is szerepeltem.

A Jövő nyár című 2023-as film forgatási szüneteiben kezdtem el rajzolgatni. A stábban azt mondták a srácok, hogy a rajzaimból matricákat kellene készíteni. Az egyik ott készült rajzot magamra is tetováltattam. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy a film, az alkotás talán még jobban érdekel, mint a színészet. Médiaismeretből OKTV-ztem, jó helyezést értem el, és interaktív kiállítást is csináltam, amit azóta is az egyik legjobb munkámnak tartok. Elkezdtem készülni az ELTE film szakának élő filmes felvételijére. Az első kisfilmemet még a karantén idején forgattuk a barátaimmal, majd megrendeztem a második kisjátékfilmet – elég elvont darab lett –, amivel aztán felvételiztem. Eljutottam a harmadik fordulóig, amelyre a fekete-fehér, tizenöt snittes etűdöt, a Szelekciót vittem – ez azóta több fesztiválon is szerepelt és díjakat nyert –, de végül nem vettek fel. Talán túl fiatalnak tartottak: 17 éves voltam. Két hétig annyira magam alatt voltam, hogy csak feküdtem az ágyban. Ekkor visszanéztem néhány gyerekkori interjúmat. Az egyikben azt mondtam: animációs filmeket szeretnék készíteni. Akkoriban már két éve nyomtattam matricákat, ezért kikeltem az ágyból, és jelentkeztem az Illyés Akadémia egyhetes nyári táborába. Korábban soha nem csináltam animációt, ott kezdtem el: papírra rajzoltam pár képet, majd telefonnal lefotózgattam őket. Sokat vitatkoztak rólam, mert látták bennem a potenciált, ám semmilyen tapasztalatom sem volt. De végül felvettek. Az első évem nagyon nehéz volt, de egész gyorsan sikerült behoznom a lemaradást. Elkészítettem az első animációs kisfilmemet, és jelentkeztem a MOME-ra. Amikor felvettek, bizonyossá vált a számomra, hogy ez az én utam.

A Katalinka 16 című kisjátékfilmben főszerepet játszottál. Nagy sikere volt, akárcsak a Terka Novának. Felnőttként is hasznát veszed a gyerekkori színházi tapasztalataidnak?

Persze. A barátaim filmjeiben rendszeresen szerepelek, és minden ilyen lehetőséget megragadok – legyen az bármilyen őrült projekt. De az jó, hogy nem a színészi pályát választottam, mert tudom, hogy teljesen felemésztene. Szentesről sok barátom bekerült színész szakra, és látom, mennyire megviseli őket: szigorúak a szabályok, nem vehetnek részt külsős projektekben, folyamatosan jelen kell lenniük, és alázatra próbálják őket nevelni. Nekem ehhez túl nagy a szám: még rövid időre sem vagyok képes másmilyennek mutatni magamat, mint amilyen valójában vagyok.

Minden munkámra úgy tekintek, mintha a gyermekem lenne, de a Katalinka 16 különösen közel áll a szívemhez, hiszen apukám rendezte. A Terka Nova pedig életem eddigi legnagyobb forgatása volt, és igazán mélyen tudtam kapcsolódni a karakteremhez, aki számkivetett figura. Emlékszem, mennyire meglepte az osztályfőnökömet, amikor megosztottam vele ezt az élményt. Az általános iskolai éveimben nem igazán kedveltek az osztálytársaim. Hosszú ideig azt hittem, velem van a baj, de aztán szerencsére Szentesen nyitott és elfogadó közegre találtam, és már igazán önmagam lehettem.

Az egyetemen mennyire adnak teret annak, hogy a belső világodból építkezz? Talán ezeken a szakokon, képzéseken jobban hagyják, hogy a diákok szabadon alkossanak.

A MOME-n BA-szinten sokrétű a képzés, egyelőre nem kifejezetten animációs rendezőnek képeznek bennünket. Számomra fontos, hogy biztonságos közegben alkothassak, amit az egyetemen még nem teljesen kaptam meg. Az Illyés utolsó évében viszont megadatott: erős bizalmi kapcsolatom alakult ki a tanáraimmal és az osztálytársaimmal. Az Irma álma szerdán a lelkem mélyéről fakadt, és a munkafolyamat nemcsak a filmről szólt, hanem arról is, hogy magammal és a többiekkel való kapcsolataimon dolgozzam.

Most éppen átmeneti időszakban vagyok; a helyemet keresem, ezért inkább festek. Mindig is festettem, de most csakis ez az, ami igazán kikapcsol, ebben tudok elmélyülni. Leginkább azokat a dolgokat festem ki magamból, amelyek nyomasztanak. A közeljövőben szeretnék kiállítást rendezni, aminek az lenne a címe, hogy Kib*szottul rettegek! Tudom, figyelemfelkeltő... A legnagyobb témám jelenleg az anyaságtól való félelmem: az a kérdés, hogy érdemes-e erre a világra gyermeket szülni. A vizsgafilmem szintén személyes indíttatású: a felnőtté válásom történetét meséli el. Arról szól, hogyan fogadtam-fogadom el a nőiességemet. Ez is olyan téma, amely egy ideje már velem van.

Az animációs filmjeid témavilága szinte mindig komor, sötét, érzelmileg felkavaró. Közben itt ül mellettem egy energikus, mosolygós szép lány. Hogyhogy ez az attitűd nem tükröződik az alkotásaidban?

Ez jön, erről szeretnék beszélni. Valóban vidám ember vagyok, de azért vannak nehezebb, szomorúbb pillanataim is. A rossz érzéseimet is úgy akarom megélni, hogy érték szülessen belőlük. Nagyon erős érzések vannak bennem, amelyekkel néha nem tudok mit kezdeni. Ilyenkor az alkotás az, amelyben az érzéseim formát öltenek, és a végén valami értékes jön létre, a fájdalomból is élet fakad.

Mintha láttalak volna zenélni is…

Több baráti társaságom van, és a tagjaik különböző területeken alkotnak. Sokszor hozunk létre közös műveket, és zenélünk is. Néhány barátomnak van egy feltörekvő zenekara: a Babám. Nagyon felemelő velük időt tölteni, mert a mindennapi, egyszerű dolgokban is meglátják a különlegeset. Eddig énekeltem velük, de most éppen tangóharmonikázni tanulok. December 23-án egy reggelig tartó buli után, amikor az ünnepre tartottam hazafelé, a vonaton muzsikusok is utaztak. Amikor apukám felhívott, és megkérdezte, mit szeretnék karácsonyra, először zoknit vagy pizsamát kértem, de ragaszkodott valami komolyabbhoz. A zenészek által inspirálva rávágtam: tangóharmonikát szeretnék. Másnap ott volt a fa alatt. Gyorsan tanárt kerestem, akitől órákat veszek, így a legutóbbi közös számunk már tangóharmonika-játékkal indul. Jó lenne, ha mindenki azt csinálhatná, amit igazán szeret. Gyakran hajlamosak vagyunk megfeledkezni az erre való szabadságunkról…

Reflektív, gondolkodó személyiség, filozofikus alkat vagy…

Sokat foglalkozom mély, elvont kérdésekkel; főként azokkal, amelyektől (kib*szottul) rettegek, például a haláltól. Szeretném jobban érteni, hogy ki vagyok a világ szemszögéből, és ki vagyok önmagam számára. Az Irma álma szerdán is személyes történet; arról szól, hogyan válok kislányból nővé – arról a pillanatról, amikor először néztek rám „úgy” a férfiak. Az izgatottság és a félelem keverékét próbáltam megfogalmazni: az új tapasztalatok vágyát és az ismeretlentől való rettegést. A filmet a négy férfi vizsgáztató nem értékelte igazán, ám a fesztiválokon egyre többen megértik és szeretik. A nők nagyon tudnak vele menni. Részt vett a Primanimán, a KAFF-on, és a BuSho Filmfesztiválra is beválogatták – ez az elismerés különösen sokat jelent számomra. Nem könnyed tömegalkotás. Az őszintesége, a szókimondása és a mélysége sokakat megérint: ez a legfontosabb a számomra. Noha elsősorban magamnak alkotok, a bennem lévő érzéseket, gondolatokat, élményeket, félelmeket dolgozom fel, óriási öröm számomra, ha mások rezonálnak a munkáimra. Különösen izgalmas megfigyelnem önmagamat ezekben a folyamatokban: azt, hogyan működöm, és azt, hogy adott élethelyzetben vagy életkorban éppen milyen gondolatok és témák foglalkoztatnak. Ezért van filmes oldalam és rajzos, festményeket bemutató Instagram-profilom. Ezek a vizuális naplóim. Létfontosságú a számomra, hogy festéssel, rajzolással, írással vagy zenéléssel elmondjam, megéljem, kiadjam magamból az érzéseimet.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu