Pénteki kultúrrandi Fehér Csenge íróval

A hogyan kerültél kapcsolatba az irodalommal témakörét most átugranám, helyette belevágnék a közepébe: épp a munkahelyedről érkeztél az interjúra, ahol szoftverfejlesztőként dolgozol. Szerintem megegyezhetünk abban, hogy az író-programozó kombináció elég szokatlan az irodalmi berkeken belül. Hogyan alakult ki nálad ez a párosítás?

Miután néhány évvel ezelőtt megszereztem a magyar szakos diplomámat az ELTE-n, fogalmam sem volt, hova tovább. Elég limitált lehetőségeim akadtak az álláskeresés során, utána pedig csak olyan pozícióban tudtam elhelyezkedni, ahol monoton és feleslegesnek tűnő munkát végeztem. Nem volt esélyem a fejlődésre vagy lehetőségem arra, hogy értékesnek érezzem magam. Rájöttem, hogy a hétköznapi foglalkozásom tekintetében valami egészen másba kellene belevágni, olyan tevékenységbe, amely folyamatosan kihívások elé állít és teret ad az egyéni képességek fejlesztésének, az önkifejezésnek. Így elvégeztem egy gyorstalpaló programozó képzést.

Végül is a programozást is meg lehet élni alkotófolyamatként.

Igen. De persze, a legtöbbeknek furcsán hat elsőre, mikor megtudják, mi az én két fő területem. Ez annak is betudható, hogy mind a programozás, mind az írói munka kissé misztikusnak hat, és egymástól meglehetősen távolinak tűnik a két világ a kívülállók számára, így nem csoda, ha sokan összeegyeztethetetlennek találják ezt a két terepet.

Pedig egyáltalán nem egymást kizáró tényezők, még ha az alkotás élményét leszámítjuk, akkor sem. Vannak találkozási pontok.

Így van. Jó példa erre az, hogy a legelső projekt, amin dolgoztam, épp kulturális vonatkozású volt: a Néprajzi Múzeumnak fejlesztettünk egy motívumalkotó alkalmazást. Ennek a munkának nagyon örültem, mert úgy éreztem, hogy összeforr benne az a két világ, amiben otthonosan mozgok. A kultúra és technológia ilyesfajta találkozása mindig inspiráló, aki pedig megnyitja az alkalmazást, szerintem elsőre megérti, hogy a két terület között miért nem érdemes éles határokat húzni. És szerencsére érkezett a munkánkról szakmai visszaigazolás is: az applikációval elnyertük a Pixel Perfect Awards tartalmi aranydíját.

Gyakran meg tudod találni a kultúrával, művészettel való összefonódást a munkádban?

Ha van lehetőségem rá, akkor mindenképp olyan fejlesztői projektbe vetem bele magam, ami valahogyan kötődik a kultúrához – ez ugyan nem mindig adott, általában nem tudok válogatni. Annyiban viszont szerencsés vagyok, hogy a hétköznapokban az irodalmi-kulturális és a technológiai érdeklődésemet is ki tudom élni. A nagy kihívás leginkább az, hogy beleférjek a nap 24 órájába.

Ha bemutatkozol, általában melyik foglalkozásodat említed?

Attól függ, kinek mutatkozom be. Többnyire a programozót szoktam mondani, mert az a hivatalos szakmám, az írói tevékenységemre inkább hivatásként tekintek. Utóbbi épp emiatt inkább baráti hangvételű beszélgetéseken kerül szóba.

Az egyetem befejezése után végül mi tartott az irodalom mellett? Sokaknak életre szóló kudarcélményt okoz, ha frissen kikerülve a felsőoktatásból, bölcsészdiplomával a kezükben nem tudnak elhelyezkedni és más területen kell lehorgonyozniuk.

Nagy szerencsém volt abban, hogy mire az egyetemről kikerültem, addigra a publikációk terén épp kezdtem egyenesbe jönni, így alkotóként be tudtam csatlakozni az irodalmi vérkeringésbe. Épültek a kapcsolataim, és reálisan tudtam értékelni azt, hogy merre mozoghatok, milyen alternatíváim lehetnek az irodalmi világban. Ez nagy kapaszkodó volt ahhoz, hogy kitartsak az írás mellett. De nyilvánvalóan ott van az is – és ez a legfőbb kötelék –, hogy az önkifejezésem szerves része az irodalom, az írói alkotásban olyan szabadságot tudok megélni, mint semmi másban.

Egy korábbi interjúdban azt mondtad, hogy ha az első köteted utolsó írását, a Csontesőt – amelyet egyfajta kisregényként tartasz számon, mivel a könyv java részét adó novelláktól terjedelemben és szerkezetben is eltér – nem tudtad volna megírni, akkor nem lettél volna képes pályakezdő íróként tekinteni magadra. Ez a fajta szigorú etalonállítás jellemzi az alkotási folyamataidat minden esetben, vagy ez inkább a debütálás teljesítménykényszeréről szólt?

A maximalizmus általánosan jellemző rám, mindig újabb és újabb mércéket próbálok megütni. Számomra, ha valamiben nem látom a fejlődést, okafogyottá válik az adott tevékenység. A Csonteső megírása pedig ennek a hozzáállásnak az egyik ütközőpontja, próbatétele volt. Akkoriban elkezdtem kialakítani egy nagyon sűrű, lírai jellegű stílust, ami a rövid történetekben láthatóan jól működött. Az viszont nagy kihívást jelentett, hogy hogyan tudom mindezt a kötet novelláihoz képest egy jóval nagyobb terjedelmű, több történetszálat és szereplőt mozgató írásra alkalmazni.

Ezek után könnyebben adnád a fejed regényírásra?

Mindenképp, az új könyvem, amin jelenleg dolgozom, egy regény lesz. Viszont ennek az írói folyamatnak most pont az a próbatétele, hogy lebontsam mindazt, amit eddig felépítettem. Zalán Tibor jó tanácsa volt, hogy ne váljak saját magam epigonjává. Ezt igyekszem most megfogadni, és próbálom leegyszerűsíteni a stílusom, frissíteni a kifejezőkészletem és annyira tisztán próbálok írni, amennyire csak tudok, főképp a történetmesélésre fókuszálva.

Amikor az írói identitás meglétéről beszélünk, akkor szerinted az önmeghatározás, az írói éned saját magad előtt való felvállalása vet többet a latban, vagy egy külső elvárásrendszernek megfelelve kell átesni valamiféle tűzkeresztségen?

Úgy gondolom, hogy mindkettő szükséges ahhoz, hogy valaki íróként tudjon működni. A szerzőt én többféle összefüggő szerep gyűjtőfogalmának tekintem. Egyszerre kell képviselned a magánéletedben egy írói szerepet, elsősorban önmagad számára, az irodalmat a mindennapjaidba integrálva és magadat teljes értékű alkotóként kezelve. De a külvilág számára is érvényes és hiteles, „eladható” alkotóként kell feltűnnöd. Harmadiknak pedig ott van az elbeszélői identitás, az író hangja a szövegen belül: az a mód, ahogyan az általad megalkotott világon és a karakterek megnyilvánulásain keresztül te magad tükröződsz. Nekem elég sok problémát okozott az, hogy ezt a sokféle szerepet összefogjam, autonómmá tegyem és annak a magánembernek a részeként tudjam értelmezni és elfogadni, aki az irodalmon kívüli hétköznapokban vagyok.

És ez végül sikerült?

A mai napig dolgozom rajta. Az biztos, hogy az idő rendkívül sokat segített. Rá kellett jönnöm, hogy senki sem várja el tőlem, hogy ideált faragjak saját magamból, lehetek ember az író mögött. Elég, ha arra törekszem, hogy az életem minden területén legitim maradjak, íróként, programozóként, magánemberként és a szövegeimben megjelenő hangként.

Ebben a folyamatban milyen szerepe van az elismerésnek? Már csak azért, mert azokból bőven kijutott számodra: itt a KMI 12, a Magyar Írószövetség Debüt-díját is elnyerted az első köteteddel, nem mellesleg bármilyen kritikát olvasok A kibomló testről, mind pozitívan nyilatkozik róla.

Számomra nagyon sokat jelent mindez. Én sajnos (vagy nem sajnos) olyan ember vagyok, aki várja a visszaigazolásokat, akinek szüksége van a biztató hangokra ahhoz, hogy ne vonja kétségbe a saját teljesítményét. Azt viszont tanulságos volt megélni, hogy ez a kitüntetett figyelem sokszor terhet jelent és szorongást okoz. Amikor az ember szeretne ismert lenni, szerintem elsősorban elismerésre és szeretetre vágyik. De ritkán számol azzal, hogy mennyi elvárásnak kell megfelelnie ahhoz, hogy ez az állapot létrejöhessen és fennmaradhasson.

Ha már a figyelemnél és szorongásnál tartunk: mint azt a cím is sugallja, a kötetedben a test középponti eleme a műveidnek, a fel-felbukkanó kendőzetlen megnyilvánulásokon túl pedig rendhagyó, szürreális (vagy sokszor mágikus realista) kontextusba helyezed a testi lét témakörét. Nem volt benned feszélyezettség ezzel a témával kapcsolatban, főleg annak hatására, hogy az írásaidat ekkora érdeklődés övezi?

Amikor írtam a szövegeket, akkor a tabuk körüljárásának inkább felszabadító hatása volt. Ha ezekhez a nagyon állatias témákhoz nyúlok, az számomra mindig egy feldolgozási folyamat is egyben, szembesülés a saját állati voltommal, az ösztöneimmel, a legmélyebb gyökereimmel. Sokszor azt éreztem az alkotás során, hogy ezeket a témákat nem burkolhatom be egy átlagos leíró nyelvezetbe – a költői eszköztár segített, hogy erőteljes érzetet tudjak kelteni, a direkt megfogalmazás elkerülésével. De voltak azért olyan esetek is ettől a szándéktól függetlenül, amikor meghökkentő volt a szövegeim másokra tett hatása.

Gondolom, furcsa lehet szerzőként megtapasztalni, hogy az olvasó oldaláról a tabusítás milyen erősen jelen van a mű értelmezése közben.

Különösen idősebb ismerőseimnél, családtagjaimnál éreztem ezt a könyv megjelenésekor: együtt örültünk az első kötetpéldányoknak, de magáról a tartalomról inkább nem beszéltünk. Például, amikor nagymamámnál szóba került a könyvem, erősen kifogásolta, hogy miért nem írok „szebb témákról”. A családom hozzáállása ugyanakkor érthető. Néhány történetszál eléggé felismerhetően inspirálódott a családi legendáriumból, még úgy is, hogy a valóságot teljesen lefedő elemek nem szerepelnek sem a cselekményben, sem a karakterek jellemrajzában. Valószínűleg nehezen feldolgozható, ha valaki felismeri a saját, nem minden esetben hízelgő portréját egy könyv lapjain.

Mindent egybevetve, te mit tartasz a legnagyobb sikerednek eddig? A tabudöntögetést, a köteted elismeréseit vagy azt, hogy magad számára is íróvá tudtál válni?

Nem emelnék ki egyetlen dolgot: azt tartom sikernek, ahogyan ma a hétköznapjaimat élem. Remek emberek vesznek körül, olyan munkát végzek, ahol értékesnek érzem magam, és olyan helyen élek, amelyet az otthonomnak érezhetek. És itt van nekem az irodalom, ami ugyan sok gyötrelmes kihívást hoz magával, de ezzel együtt bőven ellát fejlődési lehetőséggel, és rengeteg örömöt is lelek az alkotásban. Az elismeréseket pedig igyekszem a javamra fordítani.

A KMI 12 programnak kifejezetten örülök. Mivel az a fajta szerző vagyok, aki hajlamos a szövegei mögé bújni, így izgalmas lesz, hogy végre kimozdulhatok a komfortzónámból és az irodalmi életben való szereplés egészen új formáját tapasztalhatom meg. Az, hogy hangot adnak nekem, nagy felelősséggel jár, de közben mozgásban is tart – bízom benne, hogy ezt a lendületet kamatoztatni tudom majd az új kötetem megírásánál is.

Fotók: Onda Péter / PKÜ

#pénteki kultúrrandi