Pénteki kultúrrandi Hevér Dániel filmrendezővel

Decemberben debütált az első játékfilmed, amely idős férfi és kamasz lány különleges barátságáról szól. Milyen érzés volt egyben látni a többéves munkafolyamat eredményét?

Nagyon különleges élmény, főleg, mivel öt éven át dolgoztunk a Valami madarakon. Bennünk, alkotókban nyilván másképp csapódik le ez az egész, mint a nézőkben, akik csak egyben látják az eredményt. Nehéz tudomásul vennünk a hosszú időszak lezárultát. Valami, amin nagyon sokat dolgoztunk, elkészült, és kikerült a kezünk közül. Ez egészen olyan, mintha a gyereked engednéd el – annyi a különbség, hogy őt akkor is felhívhatod, ha elköltözött, a filmhez viszont már nem nyúlhatsz.

Mennyire sikerült ragaszkodnotok az eredeti koncepcióhoz?

Azt elég régóta tudtuk Zsanival (Kertész Zsanett, a Valami madarak forgatókönyvírója – a szerk.), hogy ezt a történetet akarjuk elmesélni. Ennek ellenére egy film már csak a természetéből fakadóan is folyamatosan alakul. Változik, amikor az alapötletből egyoldalas szinopszist írsz, és akkor is, amikor ez többoldalas treatmentté (a történetnek a forgatókönyvíró által felvázolt rövid összefoglalója – a szerk.), majd a forgatókönyv első változatává bővül – az ezt követő sokadik verzióról nem is beszélve.

Az első pillanattól megvolt tehát a főszereplők karaktere, és az is, hogy idősotthonban találkoznak, de akkor még nem a találkozás epizódjára fókuszált a történet. Csak a munka közben kezdett egyre fontosabbá válni az a pillanat, amikor eldől, hogy valaki el tudja-e fogadni: már annyira idős, hogy segítségre van szüksége. Fontos döntés volt, hogy végül ezt hangsúlyoztuk.

Az is előfordult, hogy előre megírt történetszálakat kihagytunk, leforgatott jeleneteket pedig nem vágtunk be. Állandóan figyelni kell arra, hogy milyen irányba megy a film. Visszatérve a korábbi hasonlathoz: megpróbáljuk észrevenni, mi kell a kisgyerekünknek, és igyekszünk őt a jó irányba terelgetni.

Nagy rugalmasság kell ehhez.

Igen, de én így szeretek dolgozni. Biztosan vannak olyan rendezők, akik ennek az ellenkezőjét vallják, és nem engednek az eredeti víziójukból. De nekem azt tanították, hogy olyan embereket válasszak magam mellé, akikben megbízom, akiknek fontos számomra a véleménye, és hallgassak is rájuk. A filmkészítés csapatmunka – akkor is, ha rendezőként végül nekem kell meghoznom minden döntést. Ettől függetlenül fontos, hogy a többiek mit mondanak: valamilyen formában szintetizálnom kell a véleményüket, az pedig mindenképp változással jár.

A film műfaját dráma vessző vígjátékként jelöltétek meg, mert nem szeretitek a dramedy kifejezést. Két esztétikai minőség ütközéséről van szó. Szerinted a Valami madarakban az egyik erősebb a kettő közül?

A Valami madarak alapvetően dráma, sok vicces résszel; a felsorolás sorrendje is erre utal. Maga a helyzet abszolút drámai, ahogy a kidolgozás is – olyan tekintetben, hogy komolyan veszi, sosem vicceli el a szituációt. Ennek ellenére nagyon sok a humoros pillanat, amin lehet nevetni. Direkt így álmodtuk ezt meg, mert kicsit az életet is ilyennek látjuk: a szomorúság a mindennapjainkban is humorral váltakozik, a kettő megfér egymás mellett. Ezenkívül nem akartam a nézőt túlterhelni folyamatos tragikummal és sokkolással. Úgy gondolom, ha egy film mindig csak azt sulykolja, milyen nehéz az általa bemutatott helyzet, a közönség idővel túltelítődik. A jó mozi hullámvasút: az egyik pillanatban nevetsz, a másikban meg sírsz tőle.

A filmed fontos kérdése, hogyan tudnak együtt élni különböző generációk. Van személyes élményed ezzel kapcsolatban?

Igen. Az apai és az anyai nagymamámmal egyaránt átéltem, hogy amikor idősebbek lettek, és segítségre szorultak volna, nem tudtuk, hogyan kezeljük a helyzetet. Ők nem akarták elfogadni a segítséget, mi meg nem tudtuk, mivel tennénk nekik a legjobbat. Végül az együttlakás mellett döntöttünk, egy adott időszakban velünk éltek – három generáció került egy fedél alá. És ez egyáltalán nem működött. Lehet, hogy bizonyos esetekben jól sül el, de ha valaki már annyira idős, hogy nem tudja ellátni magát, szerintem nem megoldás. A szüleimet is megterhelte, nehéz volt számukra szinte teljesen cselekvésképtelennek látni az anyukáikat.

Meghatározó szerepe volt az életedben a két nagymamának?

Igen, nagyon különleges nők voltak. Az apai nagyanyám holokauszttúlélő volt, Auschwitzból jött vissza, a teljes családját elvesztette, mindenki meghalt körülötte. Talpra tudott állni egy ekkora trauma után, és képes volt új családot felépíteni. Nagyon erős volt benne az élni akarás – később, még kilencvenéves kora körül is sokszor elmondta, mennyire szeret élni.

Az anyai nagyanyám nagyon korán elvesztette a férjét, és nem házasodott újra. Szinte egész életét egyedül élte le, de sosem panaszkodott. Klasszikus nagymamafigura volt, aki elhozott minket az oviból, és sütit sütött nekünk. Mindketten szuper nők voltak. Nehéz feldolgozni, hogy már nincsenek velünk.

Az idősek helyzete nagyon aktuális téma; fontos, hogy a művészet is foglalkozzon vele. Van még olyan társadalmi probléma, ami manapság alulreprezentált a filmekben?

Egyetlen példát nem tudok kiemelni, inkább általánosságban tartom nagyon fontosnak, hogy a filmek reflektáljanak a kortárs problémákra.

Már írjuk Zsanival a következő filmünket, ami kínai büfében dolgozó kínai lány és magyar kukás szerelmi sztorija. A hozzájuk hasonló helyzetű emberekről nem sűrűn látunk filmet, eléggé a társadalom peremére szorultak. Viszont valódi figurák, akikkel lehet azonosulni, akikről lehet gondolkodni. A Valami madarakról is sok olyan visszajelzést kaptunk, ami arra utalt, hogy az emberek magukra ismertek a történetben. Volt, aki a nagyszüleivel együtt nézte meg, és utána már nyíltan tudtak beszélgetni a korábban tabunak számító témáról. Ez mutatja, hogy a film képes túlmutatni a szórakozáson – és azon a másfél órán, ameddig tart. Választ talán nem ad, de legalább felveti a társadalmi diskurzus lehetőségét.

Manapság sokan szégyellnek megöregedni. Mit lehetne tenni ez ellen egyéni és társadalmi szinten?

Főleg társadalmi szinten kell cselekedni. Jobban kéne integrálni az idős embereket. Nem használjuk fel azt a rengeteg tudást, amit hosszú életük során összegyűjtöttek, és elfelejtjük: attól, hogy nyugdíjasok, még nagyon sok területen lehetnek hasznosak. Ha lehetőséget kapnának tőlünk arra, hogy segítsenek, ők is jobban éreznék magukat, hisz történne valami az életükben, és nem csak otthon tévézgetnének. A társadalom is örülne annak, ha a nagy munkaerőhiány közepette ellátnának bizonyos feladatokat. Segítenünk kéne nekik abban, hogy a lehető legteljesebben éljék le az utolsó éveiket. Ne úgy álljunk hozzá, hogy vagy maradjanak otthon, vagy adjuk be őket valamilyen intézménybe, csak ne lássuk őket.

Szerencsére sok pozitív példával is találkozhatunk. Az egyik kedvencem az, hogy valamelyik skandináv országban, ahol nagyon magasak a lakbérek, és a diákok nem tudták megfizetni a lakhatást, ingyen beköltöztették őket egy idősotthonba, ahol csomó üres szoba volt. A diákok örültek, hogy lakhatnak valahol, a nyugdíjasok meg szerették, hogy fiatalok veszik őket körül. Az időskori elmagányosodás komoly probléma, de nem kellene, hogy az legyen.

Kik inspirálnak az alkotásban?

A most alkotó magyar rendezők közül egyértelműen Enyedi Ildikó számomra az etalon. Szerintem soha nem csinált rossz filmet. A feleségem történetét és a Testről és lélekrőlt is szerettem, de a legerősebben talán egy korábbi darabja, a Simon mágus hatott rám. Emlékszem, miközben néztem, úgy éreztem, hogy ez teljesen más, mint bármelyik film, amit addig láttam.

Török Ferenc filmjeit szintén említhetném, főleg az első néhányat: a Moszkva tért, a Szezont rengetegszer láttam. És ott van Hajdu Szabolcs is. Szomorú, de a jelenlegi magyar filmtermés egysíkúsága annak is betudható, hogy remek alkotók ilyen vagy olyan okokból kifolyólag nem kapnak itthon lehetőséget.

Érdekes, hogy Enyedi Ildikót és Hajdu Szabolcsot emelted ki. Tavaly ősszel ők is ott voltak a Toldi Moziban A 999-es szoba című film premier előtti vetítésén, majd az azt követő beszélgetésen. Az alkotás Wim Wenders A 666-os szobáját dolgozza fel; mindkét moziban a kor híres rendezői mondják el, hogyan tekintenek a film jövőjére. Te mit gondolsz róla?

Annak ellenére, hogy igyekszem erős maradni, elég nehéznek látom a helyzetet. Az emberek ritkán járnak moziba. Ez érthető, hiszen tagadhatatlanul nagyon kényelmes, hogy a streaming révén a kanapéjukon ülve sok ezer film közül válogathatnak, amit akkor indítanak el és állítanak meg, amikor akarnak. Mi, alkotók viszont azzal szembesülünk, hogy ezeknek a szolgáltatóknak elképesztő dominanciájuk van a piacon. Néhány cég – a Netflix, az HBO és esetleg még a Disney – lefedi a teljes itthoni piacot. És ami még rosszabb: nagyon kevés magyar tartalmat gyártanak, mert nekik főleg a nézettség számít, és a külföldi sorozatokkal könnyű lekötni az embereket.

Anyagi szempontból is értem a tendenciát. Egy mozijegy kétezer-ötszáz forintba kerül; két ember esetében ez kapásból ötezer, pattogtatott kukoricával és üdítővel pedig simán ott lehet hagyni nyolc-tízezer forintot is. Ennyiért meg inkább a Pókembert fogják megnézni a moziban, és nem valami kis magyar filmet, ami nehéz témákról beszél – a hazai, alacsony költségvetésű alkotások ezért vannak különösen nehéz helyzetben. De hát ez globális jelenség, nem csak Magyarországon van így.

Mi lehet a megoldás?

Nem tudom, de az biztos, hogy valamiképpen le kéne törni a streaming egyeduralmát. Amikor az 1920-as évek Los Angelesében a stúdiórendszer kialakult, eleinte néhány nagy stúdió irányított mindent: a filmkészítést, -gyártást és -forgalmazást egyaránt. Később ezt egy híres antitrösztperben megváltoztatták, és a mozik függetlenné váltak. Akkortól bármit bemutathattak, nekik kellett megvásárolniuk a jogokat. Érdekes, hogy a streaminggel most pont a kiindulóponthoz tértünk vissza: pár cég egyszerre gyártja és forgalmazza is a filmeket, ezzel mindenki mást kiszorítva a piacról.

Az American Film Institute-on tanultál. Már a felvételi előtt tudtad, hogy filmes szeretnél lenni, papírral vagy anélkül. Fel tudsz idézni olyan ősélményt, amely ezt kiváltotta?

Régóta úgy gondoltam, hogy vizualitással kapcsolatos szakmában szeretnék elhelyezkedni. 23 éves lehettem, és fotózást tanultam Angliában, amikor operatőrnek készülő évfolyamtársam elhívott forgatásra segédkezni. Azonnal beszippantott a különleges hangulat; lenyűgözött, hogy annyi ember dolgozott együtt valamin. Ekkor vált számomra egyértelművé, hogy én is ezt akarom csinálni: filmet akarok készíteni.

A vizuális érdeklődés adta volna, hogy operatőrként helyezkedj el. Gondolkoztál ezen?

Izgalmas felvetés, de nem. Nagyon hiányozna, hogy nem szólhatok bele a történet alakulásába, a színészek kiválasztásába és a vágásba – ezeket egytől egyig imádom. Különleges szakma az operatőré, én viszont attól a perctől rendező akartam lenni, hogy az életemben biztossá vált a film.

Mit várnak egy filmtől Amerikában, és mit itthon?

Kint csak piaci alapú filmgyártás létezik, tehát a filmnek vissza kell termelnie, amit ráköltöttek – de inkább többet, különben valaki veszít rajta. Ha egy amerikai befektető kétmillió dollárt ad valakinek, hogy csináljon belőle filmet, egy év múlva két és felet szeretne visszakapni, más nem érdekli.

Itthon ilyen elvárás nincs, nem is lehet. Sajnos a legsikeresebb filmjeink is csak nagyon ritkán nyereségesek. Ellenpéldának ott van a Magyarázat mindenre, amit rengetegen néztek meg, és úgy tudom, piaci szempontból is sikeres volt. Ez viszont csak azért történhetett meg, mert Reisz Gábor körülbelül húszmillió forintból forgatta le. Ennyiből csak úgy lehet filmet készíteni, ha mindenki haver, és ingyen szerepel, világosít, vág. Az inkubátoros filmek százmilliója a szuperminimum, ennyit meg nem termel vissza semmilyen hazai film.

És persze ott van a piac összetétele is. Egy kicsi, sikeres amerikai filmet bemutathatnak a világ minden pontján, míg a magyar filmek piaca szinte teljesen Magyarországra korlátozódik.

Többek között azért akartál kijutni Amerikába, mert nagy hatással voltak rád az 1990-es és a 2000-es évek amerikai független filmjei.

Akkoriban nagyon menő volt Tarantino, Paul Thomas Anderson és David Fincher. Stanley Kubrickot is idesorolnám, habár ő kicsit korábbi. Ami közös és ami engem megfogott bennük, az az, hogy a filmjeik Európa és Amerika szinergiáját hozzák létre. A tipikus hollywoodi filmek hatalmas érzésekkel dolgoznak, csöpögősek, mindenáron hatni akarnak a közönségre. Ezzel szemben az akkori európai filmek jelentős hányada nem igazán törődött a nézővel: jött egy briliáns rendező, akinek volt valamilyen elképzelése, és azt remekül végig is vitte, de nem azért, mert élményt akart adni, hanem mert művészileg ki akart teljesedni. Oké, ez rendben van, de én mindig is a két felfogás ötvözetét preferáltam: azt, amikor egy erős rendező az erős víziója mellett is figyelembe veszi, hogy a filmjének közönsége lesz. Egyébként ilyesmit szerettem volna elérni a Valami madarakkal: olyan filmet akartam, ami fogyasztható formában beszél fontos dolgokról.

Jól bírod a kritikát?

Úgy gondolom, igen, mert sosem veszem személyes sértésnek. Miután a suliban az évfolyamnak levetítették a vizsgafilmjeinket, minden rendezőnek ki kellett ülnie a vászon elé, és végighallgatni a többiek véleményét. Nagyon érdekes volt, hogy egymásnak teljesen ellentmondó visszajelzéseket kaptam. Volt, aki azt mondta, hogy „hú, Dani, a főszereplő fantasztikus, imádtam, de a zene nagyon fura volt”. Más meg pont a zenét dicsérte, és a főszereplő castingját tartotta gyengének. Ebből leszűrtem a tanulságot: lehetetlen olyat csinálni, ami mindenkinek tetszik. Persze ha a rendező álmodik valamiről, arról szeretne álmodni, hogy százból száz ember szereti a filmjét, de ilyen nincs. Mindenkinek eltérő az ízlése, és eltérő dolgokra reagál. De már maga a hangulat is, amivel beül a moziba, meghatározó lehet. El kell fogadni, hogy lesznek, akik imádni fogják a filmemet, lesznek, akik közömbösek, és olyanok is, akik nem fogják szeretni. A cél az, hogy az első táborban legyenek a legtöbben, a többiben meg kevesen.

A Madarak készítésének minden fázisában sok embernek kikértem a véleményét, és részt vettünk a Midpoint Feature Launch nemzetközi forgatókönyv-fejlesztő workshopon a film akkor még korai koncepciójával. Persze az fájó, amikor valaki rávilágít egyik-másik gyenge, nem működő vagy egyszerűen unalmas momentumra, ezt nyilván senki nem szereti hallani. De nem szabad elfelejteni, hogy a film érdekeit szolgálja. Ahhoz, hogy a végeredmény a lehető legjobb legyen, az embernek ki kell nyitnia magát a kritika számára. Mernie kell megmutatni félkész dolgokat, és le kell szűrnie a konzekvenciákat abból, amit mások mondanak.

Késznek érezted a filmet, amikor először megnézted a végleges változatot?

A filmkészítés minden fázisában találok javítanivalót, de ahogy előrehaladok, ezekből egyre kevesebb van. Először a koncepció a kérdés, ami még a mű száz százalékát befolyásolja. Aztán a forgatáson rájöhetek, hogy valamelyik jelenet vagy beállítás nem kell, vagy másképp működik, mint gondoltam. Ezek már sokkal kisebb dolgok. Még a vágás során is kihúzhatunk egy-egy részletet, és a hangkeverés is meghatározó lehet. Olyan apróságok is fontosnak tűnnek, hogy mennyire hangos egy köhögés. Ezeket a döntéseket viszont a végtelenségig el lehetne odázni. Egyszer muszáj kimondani, hogy a film kész – egyrészt azért, hogy ne őrüljek meg, másrészt azért, mert az ilyen apróságok csak az alkotókat zavarják, a nézők észre sem veszik őket. Senki sem fog azért kisétálni a teremből, mert túl halk volt a köhögés. Eljön az a pont, amikor el kell engedni az alkotást.

A már említett következő film mellett mik a rövid és a hosszú távú terveid?

Természetesen szeretnék még több filmet csinálni. Már csak azért megérné, hogy újra együtt dolgozhassam a Madarak stábjával. A rövid együtt töltött idő alatt megismertük egymást, barátok lettünk, és furcsa, hogy miután véget ér a forgatás, mindenki továbblép, nem is nagyon találkozunk többé. Emellett négy-öt éve tanítok filmet, és nemrég szóba került, hogy ezt külföldön is folytassam. Videójátékokat is szeretnék készíteni. Rendkívül izgalmasnak tartom a világukat, és úgy látom, még mindig nagy rájuk a kereslet: egy egész bolygónyi ember lelkesedik értük. Ebbe is beleugrottam; meglátjuk, mit sikerül kihozni belőle. Remélem, hogy a különböző tevékenységeim mind meg fognak élni egymás mellett.

Portréfotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi