Pénteki kultúrrandi Hirmann Blankával, a Budapest Bábszínház drámainstruktorával

Gyerekként is érdekeltek a bábok és a bábszínház?

Gyerekként valahogy elkerült ez a világ. Persze én is olyan klasszikus bábfilmeken nőttem fel, mint a Süsü vagy a Mazsola és Tádé, de a műfajjal ténylegesen másodéves egyetemistaként találkoztam. Akkor viszont instant szerelem lett!

Hogyan találtál rá a drámainstruktor–drámajátékos szakra?

A gimnázium elvégzéséig nem is hallottam erről a pályáról… Nem tudtam eldönteni, mit szeretnék csinálni. Pszichológiát hallgattam, magyart és anglisztikát is, túl sok minden érdekelt. A színház is, de nem találtam a helyét az életemben. Az Örkény Színház ifjúsági programjába jártam akkoriban, ott hallottam először erről a szakmáról, és éppen akkor hirdették meg a felvételit a Színház- és Filmművészet Egyetemen a második drámainstruktor-osztályba. Szóval ez véletlen és végtelenül szerencsés csillagállás volt inkább, mint tudatos készülés.

Mit jelent az, hogy drámainstruktor? Laikus számára a színészet és a pedagógia érdekes elegyének tűnik.

Hogy pontosan mit jelent, azt talán senki sem tudja megmondani, és ez a legcsodálatosabb benne. Az osztályfőnökeim az első napon azt mondták, hogy a drámainstruktor az, aminek mi kitaláljuk. Én pedig imádom ezt a szabadságot! Egyébként nem lőttél mellé: ez a szakma a színház, a pedagógia, a közösség és a játék metszete, legalábbis számomra, és ezt a hivatást így is választottam. Tudtam, hogy emberekkel foglalkozni és alkotni, mindenekfelett pedig játszani akarok.

A Budapest Bábszínháznál a drámainstruktorság és a drámapedagógia mellett nemzetközi kapcsolatokkal is foglalkozol. Hogyan kerültél az intézményhez?

Az egyetemen másodévben báboskurzusunk volt Végvári Viktóriával, aki a Budapest Bábszínházban létrehozta a Mozgató színházpedagógiai programot. Nekem az a kurzus volt a báb műfajával való nagy találkozás, és akkortól kezdve ez az irány érdekelt a legjobban. Harmadévben a bábszínházban töltöttem a féléves gyakorlatomat, és úgy tűnik, megvolt a kémia, mert miután lediplomáztam, Ellinger Edina – aki akkor lett a színház igazgatója – megkeresett, hogy bővíteni szeretnék a Mozgató program csapatát, és rám gondoltak. Mivel már az egyetem alatt is több erasmusos képzésen vettem részt, és mindig is érdekeltek a nemzetközi vizek, Edina megkérdezte, hogy lenne-e kedvem a színház külföldi kapcsolataival is foglalkozni, amire szintén örömmel mondtam igent.

Mely foglalkozásokra, programokra vagy a legbüszkébb? És miken dolgozol jelenleg?

Azt hiszem, ez kicsit afféle „melyik a kedvenc gyereked”-szerű választ igényelne… Mindegyik programot más miatt szeretem, főleg mert mind nagyon mást ad. De elképesztően büszke vagyok például a BábMozgató alkotóműhelyes csoportomra, amelynek tagjaival Kovács Judit színművész kolléganőmmel már harmadik éve dolgozunk együtt heti rendszerességgel. A gyerekek elképesztően kreatívak, és szerintem remek csapatot alkotunk velük.

A legújabb programunk a #kivagyok-session című önismereti workshop gimnazistáknak, fiatal felnőtteknek. Ez új terep, ilyesmit még nem csináltunk – illik az alapjául szolgáló előadáshoz, ami a Kísérleti Stúdió második bemutatója, a Nem félünk a sötétben. Ezt Podlovics Laura rendezte, és vele, valamint az előadás tervezőjével, Virág Viviennel dolgozunk a sessionön is. Egyetértettünk abban, hogy az előadás által feszegetett témák intimebbek és sokrétűbbek, mint a szokásos, körülbelül 45 perces feldolgozó foglalkozások. Így született meg a kétórás elmélyülés ötlete, amelynek során különböző színházi és képzőművészeti eszközökkel fejtegetjük az énképünket.

A májusi Abstract – I. Budapesti Nemzetközi Kortárs Bábfesztivál szervezésében is részt vettél. Mi volt a fő missziótok, és hogyan sikerült a rendezvény?

A nemzetközi fesztivál álma már jóval az én szerződtetésem előtt létezett, de mint nagyon sok mindent, a pandémia egy időre ennek a megvalósítását is megakadályozta. 2023-ban viszont Magyarország adott otthont a 10. Színházi Olimpiának, így felcsillant a lehetőség, hogy megrendezhetjük. Egy fesztivál nagyon különleges esemény: azonfelül, hogy szórakoztat, elgondolkodtat és inspirál, pár napra különleges, szinte delíriumos buborékot is létrehoz, amelyben olyan „mi lenne, ha” gondolatok is születhetnek, mint a mindennapok sodrásában csak ritkán. Egy fesztivál nem csupán a nézőinknek mutat új utakat és formákat, hanem a szakmai közegnek is, legyen szó vendéglátóról vagy vendégről. Azt hiszem, a legfőbb missziónk minél több ilyen „mi lenne, ha” ihletése volt. És bár hatalmas vállalás volt, szerintem elképesztően sikerült! Tíz országból 12 produkció érkezett hozzánk, a bábszakma legszínesebb formai skáláját vonultatták fel. Csodás előadásokat láthattunk vendégül, és csodás embereket ismerhettünk meg. A legbüszkébb mégis a társulatunkra vagyok, mert megtapasztalhattam, hogy végtelenül profi és alázatos csapat tagja lehetek.

A repertoárotokat elnézve nagyon tetszik, hogy mennyi interaktív és korosztályokra szabott lehetőség várja a látogatókat. A már említett Mozgatónak hála pedig a gyerekektől kezdve a tiniken és felnőtteken át a tanárokig mindenki megtalálja a neki való foglalkozást.

A Mozgató művészeti hitvallása talán az, hogy nincsen bábszínház, ha nincsen a néző, aki elhiszi, hogy a színpadon a holt anyag életre kel. Az a nagyon izgalmas és intenzív kapcsolat áll a fókuszunkban, ami a színpad és a nézőtér között jön létre előadásról előadásra. És persze a közös játék! Játék nélkül az egész színház nem ér semmit. Mivel a Budapest Bábszínházban a csecsemőktől a felnőttekig tényleg mindenkinek van előadásunk, a Mozgató repertoárja is rendkívül széles korosztályi szempontból. Rétegműfajról beszélünk, ezért mind a színház, mind a Mozgató missziója az, hogy a „bábország” örökségét, hagyományait éltessük, miközben fejlődünk, kísérletezünk, és ezt úgy, hogy minél szélesebb körben átadjuk a csodát a nézőknek. Ehhez a nem kis feladathoz mérve úgy alakítjuk a foglalkozásainkat, hogy tényleg minden érdeklődő megtalálja a csatlakozási pontot, akár csak egy előadás erejéig látogat el hozzánk, akár szeretne el is mélyülni ebben a világban.

A mondanivaló és a koncepciók terén honnan szoktad meríteni az ihletet?

A legtöbb programunk a színház produkcióihoz készül, ezért gyakran maga az előadás a fő kiindulási pont. Az olvasópróbától kezdve figyelemmel kísérjük a próbafolyamatot, inspirálódunk az alapműből, a vizualitásból, és amennyiben a rendező vagy a színészek nyitottak rá, hosszan beszélgetünk is velük arról, hogy mi az a legfontosabb gondolat, amivel érdemes a nézőkkel külön foglalkozni. Gyakran szolgál inspirációként egy-egy kiállítás, film vagy beszélgetés. De a számomra legkedvesebb munkák azok, amiknek úgy megyek neki, hogy „mi lenne a legizgalmasabb a gyerekkori önmagam számára?”. Szóval picit csalok, mert olyan játékokat tervezek, amiket én is szeretek játszani – így volt ez az Éjszaka a Bábszínházban esetében is. Egyszer engem is annyira magával sodort a játék varázsa, hogy rossz irányba indultam a gyerekekkel, mert elfelejtettem, hogy ezúttal vezető vagyok, és nem résztvevő. A kollégák azóta is ugratnak ezzel…

Mit tapasztalsz, mennyire fogékonyak a különböző korosztályok a bábszínházra?

Szerintem varázslatra mindenki szomjazik, márpedig a bábszínházat annak tartom. Aki fogékony az élet csodáira, az fogékony a bábra is, korosztálytól teljesen függetlenül – a nézőtéren ugyanúgy ülhet gyermeki lelkesedésű nagymama, mint bölcs értéssel figyelő kisgyerek.

Kinek egy kis kesztyűbáb, kinek egy monumentális, installációnak beillő bábfigura jut eszébe a bábszínház szóról. De a mai eszközkészletetek sokkal szerteágazóbb és kísérletezőbb.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a színházban bábkészítő, festő- és mechanikai műhely is működik, ahol csupa aranykezű alkotó dolgozik, akik számára nincsen lehetetlen. A klasszikus bábtípusok mellett megférnek a kísérletezőbb robotgolyók is. A legújabb foglalkozásunk, amit a Ponttól pontig. című produkcióhoz terveztünk, éppen most készült el. Ebben a játékban robotgolyót kell megtanítani érezni, hogy bábbá válhasson.

Ha jól tudom, a Mesemúzeumban is munkálkodsz.

A Mesemúzeum remek csapatába asszisztensként kerültem. Szeretek új impulzusokat szerezni, és ott is sokat kapok. A múzeumpedagógia sok mindenben hasonlít a színházpedagógiára, és a múzeumban sok új módszert, meglátást át tudok raktározni a saját eszköztáramba.

Van még olyan meghatározó munkád vagy hobbid, ami nem került szóba?

Szerencsére – vagy épphogy szerencsétlenségemre – a munkám a hobbim is, ezért minden, ami velem történik, része lesz a munkámnak is. Elég nagy világjáró vagyok, és az utazásaim során gyakran találom magam szakmai közegben. Szeretek zenélni, olvasni, írni, és odavagyok a múzeumokért (bár elég sajátos módon szoktam kiállítást nézni) – ezek mind végtelenül inspirálnak a munkám során.

Az írásnak és a zenének milyen szerepe van az életedben?

A zene számomra terápia. Ha túlzakatol az agyam, szeretek leülni a zongorámhoz, és rendkívül tehetségtelenül, csak a magam örömére játszani. Az írás pedig mindig is jelen volt az életemben, gimnáziumban például nagyon meghatározó volt számomra a kreatív író szakkör. Bár végül nem ebbe az irányba mentem tovább, az írás nem tűnt el teljesen az életemből, akár a fiókomnak írok, akár mondjuk a szakköröseim év végi előadását rakom össze. Egy ideje motoszkál bennem a gondolat, hogy talán komolyabban kéne vennem. Majd meglátjuk.

Milyen tervid vannak?

Tavaly nyáron nagyobb útra indultam: megjártam a portugál El Caminót. A következő nyárra is nagyobb „elvonulást” tervezek, a merre még képlékeny. Ennél sokkal távolabbra nem szoktam tervezni, mert az élet nagy mókamester, mindig dob pár csavart, én pedig szeretek nyitott lenni a meglepetésekre.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi