fbpx

Pénteki kultúrrandi Hölvényi Kristóf fotóssal

Fiatal kora ellenére – vagy talán pont azért – sok rázós helyzetben fényképezett már: Egyiptomban a 2013-as katonai puccs idején, menekülteket Libanonban, Irakban, legutóbb pedig az ukrajnai háborúban.

Hogyan jött a fotózás az életedbe?

Ez a történetem szerintem elég szokványos: az anyukámtól örökölt Smena géppel kezdtem el a családi nyaralásokon fényképezni. Tíz év körüli lehettem ekkor, de már az első tekercs ellövésekor magával ragadott a fotózás. Ezután jött a természetfotózás, majd a gimnáziumban a madarak, rovarok, bogarak helyett embereket kezdtem el fényképezni. Akkor fordultam a szociodokumentarista témák felé.

Volt valaki, aki felfedezte a tehetséged, vagy egyszerűen az érdeklődésed miatt fordultál komolyan a fényképezés felé? Mióta élsz meg belőle?

Szakmai mentorom nem volt, de 2011-ben elvégeztem a fotóriporteri képzést a MÚOSZ-ban, majd az akkori Magyar Nemzetnél voltam gyakornok, ahol belekóstolhattam abba, hogy milyen a fotóriporteri világ. Később, már egyetemista koromban voltak olyan fotózásaim, amelyekért pénzt kaptam, de megélni csak 2015 óta tudok a fényképezésből. Azon a nyáron a Kálló Péter által alapított Rockstar Photographersszel fesztiválokon dolgoztam, majd 2016 végén kimentem Libanonba, ahol bő fél évig menekülttáborokat fényképeztem.

Mielőtt rátérnénk Libanonra, beszélj egy kicsit az arab kötődésről!

18 évesen elstoppoltam Törökország kurdisztáni részére, közel az iraki és a szír határhoz. Két hetet töltöttem ott: stoppoltam, fotózgattam, és igyekeztem feldolgozni azt a hatalmas kultúrsokkot, ami ért. Annál az utazásnál még sokkal inkább a kalandvágy hajtott, mint a fotózás iránti szenvedély. Miután az utolsó évemre a pannonhalmi bencés gimibe visszatértem, Bernát atyától kurd nyelvkönyvet kaptam, majd elkezdtem tőle arabul tanulni. 2011-ben, az „arab tavasz” idején érettségiztem. Akkor úgy gondoltam, hogy a jövőben nőhet a régió jelentősége, és hasznos lenne érteni, alaposan ismerni a térséget. Így amikor a egyetemi szakot kellett választanom, egyértelmű volt, hogy az arabisztika mellett döntök. Azt már akkor tudtam, hogy fotóriporter szeretnék lenni, de akartam egy olyan területet is, amire specializálódhatom. Ez végül az arab világ lett.

Milyen szinten van most az arab tudásod?

Az arabnak nagyon sok dialektusa van. Az egyetemen az irodalmi arabot tanultuk, ami a tévé és az írott szövegek nyelve, és amit igazából senki nem beszél. A levantei dialektust ismerem a legjobban, ezt Libanonban, Palesztinában, Jordániában és Szíriában beszélik. Laktam Marokkóban és Tunéziában is, de ott leginkább irodalmi nyelvet tanultam. Az arab dialektusok között legalább akkora különbségek vannak, mint a latin nyelveknél. Sőt lehet, hogy egy olasz könnyebben megért egy spanyolt, mint egy marokkói egy libanonit.

Több arab országban voltál, éltél már. Melyek ezek?

2013-ban, még egyetemistaként jártam először Egyiptomban. Ez volt az első arab ország, ahová eljutottam. Az arab tavaszt követően akkoriban kezdtek el tüntetni az első demokratikusan megválasztott kormány ellen, amelyet végül katonai puccsal meg is döntöttek. Ebbe a polgárháború közeli állapotba utaztam ki, azzal a naiv szándékkal, hogy az ott készített képeimmel majd rögtön hírnevet szerzek. Erről természetesen szó sem volt. Amikor elkezdtek lőni, eszem ágában sem volt fényképezni: futottam, hogy mentsem az irhám. Viszont ott ismerkedtem meg Jászberényi Sándorral, aki akkor már tapasztalt újságíró, tudósító volt. Tőle nagyon sokat tanultam a haditudósításról meg arról, hogy hogyan ne kerüljek bajba hasonló helyzetekben.

Az átéltek nem rettentettek el a szakmától és az arab világtól?

Nem mondhatnám. Egy nagy, világméretű, római központú NGO részeként 2015-ben megalakult a jezsuita menekültszolgálat Magyarországon. Nekik kezdtem el fotózni a menekültválság idején, majd 2016-ban általuk kerültem ki Libanonba is. Később Jordániában és Irakban is megfordultam, a szír menekülttáborokban fényképeztem. Ezekből a képeimből Két világ között címmel kiállítást rendezhettem Pannonhalmán.

2018 őszén mentem ki Marokkóba három-négy hónapra, kifejezetten a nyelvtanulás meg a portfólióm bővítése céljából. Akkoriban nyáron végigfotóztam a fesztiválokat, ősszel–télen meg elmentem melegebb éghajlatra. Ugyanígy voltam Tunéziában, ahol olyan anyagot csináltam, amit később sikerült eladnom. Így a féléves költésem egy része visszajött.

Tavaly októberben visszamentem Libanonba. Amikor korábban ott éltem, főleg a menekülttáborokat fényképeztem, akkor viszont meg akartam ismerni a vidéki, csendes, hírérték nélküli Libanont is. 470 kilométeres túrát tettem meg egy hónap alatt a Libanoni-hegység gerincén. Időnként csoportokat is vezetek az 1000 Út utazási irodának, októberre már tervben van egy újabb jordániai út. 

Mit gondolsz, mi a legnagyobb tévedésünk az arab világgal kapcsolatban?

Jellemző ránk, hogy a saját szemléletünket akarjuk rájuk erőltetni: hogyan éljenek, működjenek, az emberi jogoktól a vallásig és az öltözködésig. Sokkal nagyobb nyitottság és türelem kellene a részünkről, hogy elfogadjuk az ottani szokásokat, a másmilyen kultúrát.

Idén márciusban, nem sokkal a háború kitörése után Ukrajnába is elmentél Jászberényi Sándorral, több újság lehozta a képeidet. Hogyan tudtad feldolgozni az ott látottakat?

Minden ilyen helyzetben tudatosítom, hogy munkát végzek, feladatot látok el, majd miután hazajövök, lezárom magamban a témát. Ukrajna után ez azért nehezebben ment, mert az emberek, a városok, a házak nagyon hasonlóak az itthoniakhoz, így többször megfordult a fejemben, hogy ez a háború akár nálunk is megtörténhetne.

Mi volt eddig a legrázósabb szituációd?

Az eddigi utazásaim közül Ukrajnában voltam leginkább veszélyben, már ami a fizikai épségemet illeti. Irpinyben, Kijev külvárosában aknatűz alá kerültünk, de hála istennek senki sem sérült meg közülünk. Sokszor hallgatok a megérzéseimre, az ösztönömre ilyen helyzetekben. Többször megtörtént már velem, hogy egy merénylet helyszínét egy-két nappal kerültem el vagy hogy ismertem valakit az áldozatok közül. Ezeken utólag azért szokott kattogni az agyam.

A családod hozzászokott már az állandó mehetnékedhez? Nem féltenek?

Érdekes módon mostanában már nincs bennem annyira a mehetnék, a Covid kezdete óta viszonylag stabilan itthon vagyok. Míg korábban fél évekre elmentem, addig az elmúlt időszakban csak az egy hónapos libanoni túrámon, a turistacsoportos vezetéseken és Ukrajnában voltam. Ez utóbbinál természetesen nagyon aggódott értem a családom. El is gondolkoztam azon, hogy vajon rájuk tehetem-e ezt a terhet, hogy tényleg el kell-e mennem ezekre a helyekre vagy csak az önmegvalósítás vágya hajt, és igazából önző vagyok. Ezért mostanában igyekszem másban megtalálni az izgalmat és a szakmai kiteljesedést.

Itthon milyen témákat fotózol?

Mostanában sok portrét készítettem magazinoknak, a Magyar Krónikának például szinte minden hónapban fényképezek. Nemrég a Válaszonline-nak dolgoztam, de esküvőt is fotózok, ha direkt engem kérnek fel rá. Sok mindent elvállalok. Még nem tartok ott, hogy nyugodtan válogathassak a munkák között. Amikor kevés a fotós feladatom, Wolt-futárként szoktam kiegészíteni a bevételeimet. Ezt még a Covid alatt kezdtem el, amikor semmilyen megrendelésem nem volt. Időnként írni is szoktam, legutóbb a Földgömb magazinban jelent meg képes beszámolóm a libanoni túrámról.

Több, az átlagutazó számára egzotikus helyen megfordultál már. Soha nem vágytál klasszikus turistacélpontokra, például Párizsba, Rómába, görög tengerpartra?

Dehogynem, de ezekre a helyekre nem fotósként, hanem turistaként megyek. Az igaz, hogy egyedül nem választanék ilyen desztinációkat, de a barátnőmmel már többször utaztunk így, Cipruson és Szicíliában is voltunk már. Ilyenkor nem is nagyon fényképezek, csak néhány képet lövök a telefonommal.

Az előbb említetted a portrékat, és hogy készítettél már tájképeket, dokumentarista fotókat is. Melyik műfaj áll hozzád a legközelebb? Milyen projekteken dolgozol most?

A szociofotókat, az emberközpontú témákat szeretem a legjobban, amibe beletartoznak a portrék is. Mostanában úgy érzem, hogy a fotózás már elvesztette számomra a hobbijellegét, ezért talán jó lenne kicsit eltávolodnom tőle, hogy tudjak újra a saját örömömre fényképezni, és ne csak a munkát lássam benne. Néha arra is vágyom, hogy a bizonytalan szabadúszófotós-lét helyett stabilabb állásom legyen, ahol a nyelvtudásomat, az utazásokon gyűjtött tapasztalataimat is kamatoztathatom. 

Olyan témákon gondolkozom, amelyeket itthon is meg tudok valósítani, és nemzetközi viszonylatban is érdekesek lehetnek. Több ötletem is van, de ezekről addig nem szívesen beszélek, amíg létre nem jönnek. Még 2015-ben kezdtem el menekülteket fotózni, de mivel éveken keresztül foglalkoztam velük, kicsit kiégtem. Nem szeretnék rutinból dolgozni, ezért jelenleg szüneteltetem ezt a témát. Ennek ellenére szerintem ez számomra életre szóló projekt, aminek soha nem lehet vége.

Hely, ahol szeretnél huzamosabb ideig élni:
Jelen pillanatban Magyarországon. Gyerekkoromban laktam Belgiumban is, majd a már említett közel-keleti országokban. Most jó itthon. De nem kizárt, hogy később majd valahová elköltözöm, akár évekre is.
Művészeti ág, amit kipróbálnál:
Bár néptáncoltam gyerekkoromban, nem tudok igazán táncolni. Ezen jó lenne változtatni. Öt évig trombitáltam, és a zenélést is szeretném valahogy visszahozni az életembe.
Tárgy, amit minden utazásodra magaddal viszel:
Az e-book olvasómat. Mivel sok könyvet le tudok rá tölteni, nem kell nehéz kötetekkel bajlódni, viszont bármikor tudok olvasni.
Fotós álommunkád:
Az arab kultúrával kapcsolatban szívesen készítenék sorozatokat, azt az oldalát is bemutatva ennek a világnak, amit a háborús, menekültválságos szociofotókkal nem lehet.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi

A rovat további cikkei