Régi álmom volt a világ körüli stoppolás, de nem gondoltam, hogy Mexikóban kezdem

A könyved alapján a szüleid is kalandortípusnak tűnnek. Ez családi vonás nálatok?

A kalandvágyás az anyai nagyszüleimtől érkezhetett. Nem ismertem őket igazán, de sok hippitörténetet hallottam róluk. Míg apai ágon zeneileg a nótavilág érvényesült, az anyai nagyszülők a Led Zeppelin-vonalat hozták. Mindig úgy képzeltem, hogy stoppoltak, utaztak, sátraztak... Ez az attitűd benne volt a levegőben.

A gimnázium óta dédelgetett álmom volt, hogy egyszer majd körbestoppolom Európát, de azt nem gondoltam, hogy Mexikóban fogom kezdeni a kalandozást. Egyébként apukám életének első önálló útja annak idején Krétára vezetett, anyukám pedig rendszeresen visszajár Indiába.

Ez azért inspiráló lehetett.

Az hozzátartozik az igazsághoz, hogy volt egy időszak, amikor mindannyian megborultunk. A szüleim 16 évesen ismerték meg egymást, húszévesen házasodtak össze, és 21 évesek voltak, amikor megszülettem. Anyukám abban az évben elvesztette az édesanyját, majd huszonöt évesen az édesapját is, ezért apukámmal örökbe fogadták a két öccsét, vagyis én a nagybátyáimmal nőttem fel. Majd amikor a szüleim 28 évesek voltak, az öcsém is megszületett. Anyukám negyvenéves kora körül rájött, hogy itt az ideje a saját életét élnie, ezért a szüleim elváltak, amit mindenki más módon próbált meg feldolgozni. Az idilli gyerekkorom után, azt hiszem, engem leginkább ez a változás „lökött ki” az útra.

Azok kedvéért, akik nem olvasták az Itt sem fogunk élni című kötetet, mondd el, hogyan indultál útnak.

Jelentkeztem egy Párizsban élő magyar anyuka és francia apuka hirdetésére, akik au-pairt kerestek a fiukhoz, viszont mindenféle bonyodalom után végül csak két hetet töltöttem Párizsban. Ezután Londonban kötöttem ki, ahol egyedülálló anyuka négyéves kislányára vigyáztam. Azt hittem, hogy szépen megtanulok angolul, aztán visszatérek a színházcsináláshoz. De kiderült, hogy ennyi idő nem elég ahhoz, hogy a válást feldolgozzam. Ezért elhatároztam, hogy egy év alatt körbeutazom a világot. Összebarátkoztam egy au-pair-lánnyal, akinek repülőjegye volt Mexikóba, és megkérdezte, hogy mi lenne, ha Afrika helyett – én ugyanis Madagaszkárt választottam volna első úti célomul – inkább vele mennék. Beleegyeztem.

Nem semmi, hogy nem túl tapasztalt utazóból ennyire hamar dél-amerikai stoppossá váltál.

A stoppolás addig is része volt az életemnek, mert Csobánkán nőttem fel, és Budapestre jártam iskolába, ahova csak óránként jártak buszok. (Az első ilyen élményemet tizenöt éves korom körül szereztem: futottam a busz után, elestem, a sofőr nem várt meg, de egy autós félreállt, és felajánlotta, hogy elvisz Pomázig.) Az viszont újdonság volt, hogy egy másik kontinensen, egy másik kultúrában, más nyelvet beszélő emberek között stoppolok.

És az írás, a színészet is mindig része volt az életednek?

Ami az írást illeti, 13 éves korom óta írok naplót, és az irodalom volt a kedvenc tantárgyam. Míg mások rettegtek a fogalmazásdolgozattól, nekem a legnagyobb kikapcsolódást jelentette. De a terveim fókuszában a színház volt. Szerettem volna buszvezető lenni, meg néprajzkutató meg ügyész, de amikor az egyetemi jelentkezés következett, csak a színészet jöhetett szóba. Nem is felvételiztem más egyetemre, csak a színművészetire – többször színész szakra és egyszer rendező szakra.

És amikor úton voltál, nem hiányzott a színészet?

De igen, és szerintem emiatt más utat kellett találnom az önkifejezésre, ami az írás lett. Ami azért is jó, mert annak ügyében még nincsenek bennem görcsök. Senki nem tiltott semmit; senki nem mondta meg, hogyan kell csinálni. A színházzal kapcsolatban már kialakultak bennem gátak és elvek – attól függően erősebbek bennem ezek vagy azok, hogy éppen milyen periódusában vagyok az önértékelésemnek.

Lehet, hogy ezért lett kicsit formabontó a könyved, és kaptak helyet benne levelek és zárójeles részek…

A könyvemen érződik, hogy egy személynek – a (mostanra volt) barátomnak – szólt. Tudtam, hogy a blogomnak (ami a könyv alapjául szolgált – a szerk.) olyan olvasói is vannak, akiket nem ismerek, és arra törekedtem, hogy számukra is élvezetes legyen a szöveg. De ha a szívemre teszem a kezem, akkor a motivációm leginkább az volt, hogy a barátomhoz eljussanak a gondolataim. A zárójeles részekről azt feltételeztem, hogy leginkább ő értheti meg őket. A kapcsolatunk sok éven át fel nem vállalt volt, és amikor a Mentor Könyvek Kiadó felkért, hogy a blogomból könyv készüljön, úgy éreztem, hogy mivel ennek az életszakaszomnak jelentős figurája volt, egyszerűen nem tehetem meg a könyv olvasóival, hogy ekkora szeletét elhallgatom az igazságnak, mivel a szöveget amúgy már-már túlzásba forduló intimitás jellemzi. Ezért, egyfajta kiegészítésként kerültek bele a levelek.

Mikor indítottad a kötet alapjául szolgáló blogot?

Először a Párizsból Londonba kerülésemkor fordult meg a fejemben, hogy ez olyan történet, amit akár meg is lehetne írni. Eleinte a Facebook-profilomon osztottam meg az írásaimat, aztán fél év után létrehoztam a sziporkázó elnevezésű PanKaLand oldalt, hogy mások is rátalálhassanak. Ez a felület Mexikótól kezdve már felvállaltan arról is szólt, hogy olyanokat is elérjek, akik nem ismernek személyesen. Közben pedig elkezdtem a blogomra úgy tekinteni, mint a majdani könyvem előkészületére.

Mikor derült ki, hogy biztosan regény születik belőle?

Idén diplomáztam teatrológiából, ami Erdélyben a színháztudomány–dramaturgia képzésnek felel meg. 2023-ban, a 29. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár nyitott irodalmi színpadán lehetőséget kaptunk, hogy teatrológia szakosként felolvashassunk. A tanárom javaslatára a blogomból választottam ki egy húszperces anyagot, és csak ott szembesültem vele, hogy hat perc lenne a maximum. Próbáltam kihúzni belőle, de még úgy is maradt vagy negyedórás. Az esemény moderátora annyit mondott, hogy ő a legkevésbé sem bánja, ha hosszabbra nyúlik a felolvasásom, sőt azt is reméli, hogy egy könyvkiadó is hallotta. Ekkor még fogalmam sem volt róla, hogy ő Király István, a Mentor Könyvek Kiadó tulajdonosa. Aztán az esemény után névjegykártyát adott, és kiderült, hogy kiadná az írásomat. Olyan volt, mint a filmekben: nem kellett évekig ülnöm a kéziraton, hanem váratlanul, organikusan és sorsszerűen így alakult.

Sok rosszat lehet hallani a dél-amerikai utazásokról, de a tiédet a könyved alapján az emberek jóindulata hatotta át.

Felmérhetetlen azoknak az embereknek a száma, akik segítettek. Sokat gondolkodtam ezen azóta, és úgy tudnám leírni azt a helyzetet, hogy ott vagyok, nagyon bosszant minden, a szüleim válásától kezdve a Színművészeti Egyetemre való felvételijeim kudarcáig, ott van bennem az összes régi sérelem, de az ismeretlentől való félelem is. Mondhatni kihívom a sorsot, hogy mutassa meg, mit akar velem kezdeni. És nagyon akarok haragudni a világra, de egyszerűen nem tudok, mert mindenhonnan csak segítség érkezik. De nem mondom, hogy mindenkinek ilyen útja lesz. Nem tudom, minek köszönhetem, hogy engem tényleg végig a szerencse kísért.

Hány éves voltál?

Húszévesen költöztem Londonba, és 21 évesen indultam el Mexikóba. Belize-ben töltöttem be a 22-t. Nem csinálnám még egyszer úgy, mint akkor...

Komolyan? Akartam is kérdezni.

Biztos, hogy megyek még, de ez extrém szintje volt a low budget életmódnak és a hajmeresztő dolgoknak. A kockázatvállalásnak is vannak fokozatai, például nem léptem be háborús övezetekbe, de megesett, hogy a sivatagban stoppoltam, pedig azt mondták, hogy ne tegyem, mert ott nemhogy autó nincs, de még út sem. Én viszont azt mondtam, hogy nem baj, nekem csak egyetlen jármű kell, és az jött is – egy édesvízszállító Venezuelából. De ez csak egy a sok közül. Volt, hogy Bolíviában egy raktárhelyiségben aludtam kartonpapírokon, Mexikóban pedig a buszpályaudvar fizetős vécéjében...

Most már máshogy csinálnád? Inkább befizetnél egy hostelbe?

Valószínűleg sátraznék. Azt a részét nagyon szerettem az utazásnak, hogy nem hagyományos útvonalat választottam. Utána, amikor a volt barátommal Délkelet-Ázsiában jártunk, nagyon jó kombó volt a vadkemping és a biciklizés. Nem voltunk kiszolgáltatva senkinek, annyit haladtunk, amennyit a fizikumunk elbírt, és ott vertük fel a sátrat, ahol az éjszaka ért minket. Azt hiszem, megint így csinálnám, viszont a pihenést is megengedném magamnak.

Ez a fajta szigorúság magaddal szemben lelki dolog volt, vagy pénzügyi szempont indokolta?

Az volt a terv, hogy addig utazom, amíg van rá keretem, és mindig lesz annyi pénz a számlámon, hogy tudjak repülőjegyet venni visszafelé. Az első utamat a londoni lángossütésből finanszíroztam. Leginkább a fafejűségem volt az oka, hogy spórolósan utaztam Dél-Amerikában. Például buszra szállni városon belül talán száz forint körüli összeg volt, mégis legyalogoltam 19 kilométert azzal a csökönyös indokkal, hogy hátizsákos utazó vagyok, aki stoppol.

És biztonságban érezted magad?

Összességében abszolút; elenyésző volt azoknak az eseteknek a száma, amikor nem. Kolumbiában késes rabló akarta elvenni a telefonomat. Ez volt az egyik kellemetlenebb eset.

Mi történt? Mondjuk el azoknak, akik nem olvasták a regényt – ennyi spoiler talán belefér.

Ez jó történet arról, amikor van valaki, aki rossz szándékkal közeledne feléd, de ott van rá negyven másik, aki meg segít. Odagyűlt körénk az utca népe, mert ez nem egy  eldugott sikátorban történt, hanem verőfényes napsütésben, forgalmas utcán. Valaki felordított a túloldalon, az emberek kijöttek a boltjaikból, az autók félreálltak, és egy motoros is beállt a késes fickó elé. A szerencsétlen el akart menekülni, kergetni kezdték, ezért visszajött és a kezembe adta a telefonomat.

Ezenkívül stoppolások során akadt egy-egy bepróbálkozás, de egyiknek sem lett tragikus végkimenetele. 183 centi vagyok, és akkoriban még kopasz is voltam. Nem mondom, hogy nagyon félelmetesnek néztem ki, de talán ezek miatt eggyel jobban meggondolták, hogy megtámadnak-e.

Mit tervezel a közeli és távolabbi jövőben?

Négy éve élek Marosvásárhelyen, most jön az ötödik – sőt a változatosság kedvéért felvételiztem drámaíróképzésre is. Ugyanerre az egyetemre jártam színész alapképzésre, és közben párhuzamosan elkezdtem a teatrológiát, majd a színész mesterképzést, amit 2026-ban fogok elvégezni. A drámaírás és a színészképzés párhuzamosan fut majd, ha felvesznek.

Pedig azt olvastam, hogy 2025-ben pihenni szeretnél.

Szükségem lenne a pihenésre, de teljesen ellentmondásos vágyaim vannak. Szeretnék jobban fókuszálni a színészi pályámra. Az előző tanévben négy bemutatóm volt, három az egyetemen és egy a kötetemből készült monodrámából (Világgá mentem, visszajönnék – a szerk.), de úgy érzem, hogy a figyelmem szétszóródik. Kipróbálnám, hogy milyen színházi társulatnál létezni.

Szeretnék turnét szervezni a monodrámának Erdély szívétől Nyugat-Magyarországig. Tettem lépéseket annak érdekében is, hogy Londonban is játsszuk. Jó lenne lefordítani angolra, mert akkor nemzetközi fesztiválokra is eljuthatna.

Nagyon szeretnék visszamenni Indiába, Leh Ladakhba, amely viszonylag elszigetelt település a Himalájában több mint négyezer méter magasan. A turisták általában csak a nyári szezonban látogatják, mert egyébként magas hófal választja el a külvilágtól. Szívesen megnézném, milyen úgy, elszigetelve létezni – akár egy-két évig is szívesen laknék is ott.

Hosszú távon azt szeretném, hogy minden összeegyeztethető legyen, ami felé eddig haladtam. Hogy vállalhassak dramaturgi munkákat, színészi feladatokat, és írhassak is – ne csak kritikákat vagy esszéket, hanem regényeket, novellákat, novellásköteteket is.

Szeretnék társat, és el tudom képzelni, ahogy vidáman futkároznak majd körülöttünk a szuperjófej gyerekeink. Szerintem jó anya leszek, de nem tudom, hogy ha a gyerekeim hajmeresztő mutatványokba akarnak majd belevágni, mit mondok majd nekik. Hogyan maradjak hiteles, ha bármikor a fejemhez tudják vágni, hogy „jó, anya, de te egyedül, kopaszon stoppoltál Kolumbiában”.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu