Mesélj kicsit a kezdetekről! Mikor, minek a hatására szerettél bele a táncba?

Nagyon aktív és pörgős gyermek voltam, ezért a szüleim elég hamar elhatározták, hogy különböző foglalkozásokra íratnak be, hogy lekössék az energiáimat. Mivel nagymamám gyermekként balerina szeretett volna lenni, de a szülei más sorsot szántak neki, nem volt kérdés, hogy elindítanak a tánc és a balett irányába. A méltán híres oroszlányi Silhouette Balett ovibalett-képzésébe, Csáky Máriához kerültem, és amilyen nehézkesen indult a kapcsolatom a tánccal, olyan gyorsan fordult át szerelemmé.

A táncon kívül egyébként voltam énekkaros, rajzszakkörös, jártam dzsúdóra, focira, kosárra, mazsorettre és néptáncra, de valahogy a balett volt az egyetlen, aminél nem tudott elkalandozni a figyelmem. A sokszínűsége, a folyamatos újdonságok és kihívások miatt azt éreztem, hogy ez egy olyan művészi ág, melynek végeláthatatlan mélységei vannak, és melynek még csak a felszínét sem kapargattam. Mélyebbre szerettem volna ásni, és azóta is ez a fő motivációm.

Fotó: Budai Éva

Számtalan táncszínházi előadásban, videóklipben, filmben és reklámban láthattunk már. Mi az a műfaj, amiben a legotthonosabban érzed magad? Mennyiben nyújt más élményt mondjuk a Nemzeti Táncszínház színpadán táncolni, mint kamerák előtt, egy pici stúdióban?

Minden munkát, minden projektet másért érzek közel magamhoz. Szeretem több dologban kipróbálni magam, élvezem a kihívásokat. Az elmúlt időszak sokszínűsége adott igazán lehetőséget arra, hogy kitisztuljon a kép, hogy meglássam, mi is az, ami valójában igazi örömet és újabb motivációt tud hozni számomra, amiből inspirálódhatok a mindennapjaim során.

Szeretek a kamerák előtt mozogni és táncolni, de teljesen más érezni a közönség energiáit, az azonnali reakciókat. A táncszínházi közegben valami olyan átható erő jár át már gyerekkorom óta, amelyből nagyon nehezen lehet kibillenteni. A színházban, a színpadon érzem magam otthon, és azt hiszem, ez sosem fog változni.

Fotó: Lékó Tamás

Egy korábbi interjúdban említetted, hogy a Kecskemét City Balett Traviata-előadása fontos mérföldkő volt számodra. Nem hétköznapi szerepről beszélünk, hiszen a halált alakítottad. Mitől lesz számodra vonzó, kihívásos egy szerep?

Barta Dórával mindig különleges együtt dolgozni, mert azok a kvalitások, amiket megkövetel a táncosaitól, az instant fejlődés alapkövei. Nemcsak a Traviata, maga a Kecskemét City Balett is meghatározó része a karrieremnek, rengeteget tapasztaltam és fejlődtem az itt eltöltött közel három év alatt. A Traviata egy közel 80 perces táncelőadás, melyből 70 percet a színpadon töltök, így nemcsak lelkileg és mentálisan, de fizikailag is megterhelő feladat.

Dóra lehetőséget adott, hogy a karakter koreografálásába bekerüljenek a saját mozdulataim is, azonban emóciókban és érzetekben egy nagyon konkrét irányt adott, amellyel minden előadás előtt komolyan dolgoznom kellett. A főpróbahéten, amikor minden nap többször próbáltuk az előadást, nem telt el úgy nap, hogy ne sírtam volna el magam a darab letáncolása után… Ez a karakter rengeteget jelent nekem. Megtanított többek közt olyan alapvető előadóművészi dolgokra, hogy például merjem vállalni a groteszk énem.

Hogy akkor is lehetek érdekes, ha nem a szépséggel, hanem a nyers erővel hívom fel magamra a figyelmet.

Számomra akkor kihívásos egy szerep, ha azt érzem, minden egyes előadás után otthagyhatok magamból egy kis részt, hogy néha picit belehalhatok a szerepembe, és ezzel együtt új energiákat szabadíthatok fel saját magamban, amik a következő kihívásokban segítik a munkám.

Kecskemét City Balett – Traviata
Fotó: Mészáros Csaba

Az utóbbi években nagyon izgalmas együttműködésekben veszel részt. Rendszeresen kíséred Ohnody-t, legutóbb pedig a Daige kisfilmjében szerepeltél. Hogy jöttek ezek a kollaborációk?

Nagy szerencsém van, mert csodálatos együttműködések találtak meg, mióta a pályámon vagyok. Nemcsak táncegyüttesekkel, hanem különböző előadóművészekkel, alkotókkal, magyar divattervezőkkel és márkákkal dolgozom együtt. Hegyi Dóra Ohnody-nak például akkor ajánlottak engem, amikor elmondta egy társaságban, hogy a következő videóklipjét egy táncossal szeretné leforgatni. Megkeresett, és még aznap jött is a felkérés. A Daige megálmodója, Tóth Melinda pedig még 2016-ban fedezett fel, látott rólam egy YouTube-videót, amibe annyira szerelmes lett, hogy a következő kampányfotózásának már én voltam az arca. Azóta pedig folyamatos köztünk a kollaboráció, tavaly és idén is együtt dolgoztunk a tánc világnapja alkalmából. Hálás vagyok minden ilyen lehetőségért!

A karantén alatt sem unatkoztál, rengeteg új projektbe vágtál bele. Mivel telt az elmúlt egy éved?

Lediplomáztam a Magyar Táncművészeti Egyetem táncos- és próbavezető szakán, több együttműködésem volt különböző kreatív művészekkel és cégekkel, ősszel volt két táncszínházi bemutatóm a Nemzeti Táncszínházban, és három hónapja elindítottam az Online Tánctréning Programomat, ahol heti kétszer táncra nyitott érdeklődőknek tanítok kortárs/modern tánc alapokat, tréninget, kombinációkat.

Ezenkívül rengeteget olvastam, és végre volt időm saját magammal, a gondolataimmal és az érzéseimmel foglalkozni. Talán furcsán hangozhat, de nagyon fontos része volt ennek az időszaknak az önismeret. Az elmúlt évek szinte csak a testem fejlesztéséről, fizikai határaim feszegetéséről, bővítéséről szóltak, és kellett most egy olyan időszak, amikor nagyobb figyelmet fordíthatok a belső dolgokra.

Vonz a pszichológia, tanulok a témával kapcsolatban, továbbá terápiára is járok, prevenciós jelleggel. Ez nagy prioritást nyert az életemben, illetve mostanában több időt fordítok olyan dolgokra is, amikre az elmúlt évek alatt nem igazán volt lehetőségem. És végre meg tudtam látogatni a Kanadában élő apukámat két hónapra! Ez sajnos az elmúlt 14 évben időhiány miatt nem volt kivitelezhető.

Most is egy új táncszínházi előadáson dolgozol, amelynek te leszel a koreográfusa is. Miről szól majd ez, mit tudhatunk meg róla?

A Nem érek rá, lélegzem című darabomat Simon Márton Polaroidok című kötete – a magyar kortárs irodalom egyik legmeghatározóbb darabja – ihlette. A mű olvasása közben jött az ötlet és az inspiráció, hogy létre szeretnék hozni egy olyan előadást, ahol a könyv szövege szerves része a táncszínházi produkciónak. Már régóta érdekel, hogyan lehet a beszéddel, a szavakkal egy minél plasztikusabb világot kialakítani a tánccal. A darab egy duett lesz Dobó Enikő színművésznővel és velem. Egy előadás, melyet átsző az önirónia, a keserédes pillanatok, a humor és a magány egyvelege. Egy kicsit személyes a történet, egy kicsit nem, egy kicsit lehet a tied, egy kicsit nem… De az biztos, hogy nagyon különleges utazásra hívjuk a nézőket. Az előbemutató júniusban, az ősbemutató pedig ősszel, online valósul majd meg.

Ha csak három dolgot mondhatnál, mi szerepel még a táncos-bakancslistádon?

Most csak egyet mondanék: hogy kipróbálhassam magam külföldön. És ez szerencsére teljesülni fog, ugyanis leszerződtem egy holland táncegyütteshez, így a nyáron már költözöm is el Magyarországról egy hosszabb időre. De többet még nem mondhatok erről.

Egy művész, akivel szívesen eltöltenél egy napot: Crystal Pite
Egy festmény, amit kitennél a nappalidban: Gustav Klimt: A csók (ennek az utánnyomata jelenleg is kint van)
Ha nem táncos lennél, ezzel foglalkoznál: csellista, pszichológus vagy művészmenendzser
Egy dal, amire mostanában sokat táncolsz: Deva – 777
Egy film, amit mindenkinek látnia kellene: Christopher Nolan – Csillagok között

A kiemelt képet Little Nóra készítette.