Mindig mosolyog, mindig pörög, és bármit, amihez köze van, ezer közül is fel lehet ismerni. A The Southern Oracle élén mozgatja meg a közönséget, a Barber’s Art „színeiben” pedig grafikákat, tetoválásokat tervez és készít. Dalszöveget ír, énekel, kiabál, ugrál, rajzol és felvarr: e heti randipartnerünk Kókai Barni volt.

Mesélj egy kicsit az elejéről: mi volt az eredeti terved, minek készültél?

Édesanyámék azt mondták, amint kezembe tudtam venni a ceruzát, rajzoltam, és nem nagyon lehetett leállítani. Eszembe is jutott két olyan emlék, amit soha nem fogok elfelejteni. Ha rosszat csináltam, nem rajzolhattam, nagyon jól tudták a szüleim, hogy ennél nagyon büntetést nem igazán kaphattam. A másik pedig, hogy néhány évesen, amikor egy rövid időre egyedül maradtam a nagyszobában, az összes (fehér) falra akkora Batman és Superman logót rajzoltam, amekkorát csak tudtam. Nem emlékszem, miért csináltam, de nekem kellett lesmirgliznem az újrafestésnél.

Szóval mindig is tudtam, hogy rajzzal szeretnék foglalkozni, legyen az bármilyen formája, de mindenképpen kreatív.

Hogy jött képbe mindaz, amivel ma foglalkozol? Hogy jött a tetoválás, a zene?

A nagyapám rajztanárként dolgozott Csongárdon az egyik általános iskolában, a nagybátyám pedig festő- és fotóművész, valamint Szegeden az egyik főiskola rajztanszékének vezetője, így volt honnan ellesnem a dolgokat, de igazából saját útként választottam a rajzolást. Korosztályomból adódóan a Cartoon Network fontos része volt a gyermekkoromnak, le voltam nyűgözve az akkori rajzfilmek (Dexter laboratóriuma, Boci és Pipi, Én vagyok Menyus, Ren és Stimpy, Szamuráj Jack és még rengeteg ehhez hasonló, általam máig zseniálisnak tartott műsor) képi világától, és az angol nyelv általa ragadt a fejemben.

Szegeden jártam művészeti szakközépiskolába, ahol rengeteg tanultam és tapasztaltam. Itt indult a grafikus „munkám” és a zenekar is: saját zenekaros grafikákat készítettem.

A zene szintén mindig jelen volt az életemben, édesapám dobos. Nagy élmény volt minden hónapban, amikor hazahozta a dobszerkóját takarítani, mert akkor pár napig a nagyszobában állt, ahol püfölhettem. Mentem vele a koncertekre, és ugyan nem láttam bele igazán, de nagyon tetszett az egész. Tizenhárom éves korom környékén elkezdtem koncertekre járkálni, szinte azonnal magával ragadott ez a közeg, és tizenhat évesen meg is csináltam az első bandámat, ott még gitároztam.

A tetoválással is itt találkoztam először. Nagyon tetszett, mennyire kívülállónak tűntek ettől az emberek (ma már ez szinte teljesen eltűnt). Akkoriban azon kívül, hogy szeretnék magamon tudni jó párat, nem gondoltam arra, hogy ezzel foglalkozzam. Aztán a tizennyolcadik születésnapomra kaptam a haverjaimtól egy tetoválógépet, azzal a hátsó szándékkal, hogy kivarrjam őket.

Ezen a vonalon el is indultam, viszont nem volt, aki megmutatta volna, hogyan is kell ezt „rendesen”, így hamar háttérbe szorult, főleg, hogy a grafika kezdett bepörögni. Néhány évvel később felköltöztem Pestre és találtam egy tetoválót, akihez elkezdtem járni tetováltatni. Elég hamar jóban lettünk, és amikor úgy alakult, hogy nyitott egy szalont, megkérdezte, volna-e kedvem vele tartani. Ennek a rendkívüli embernek – akit Paul Antalnak hívnak – örökké hálás leszek ezért (is).

Miként fér meg egymás mellett ennyi minden? Gondolom, hatnak is egymásra.

Nagyon is hatnak, egyik a másikból táplálkozik. Az, hogy mennyire férnek meg, már más kérdés. Sokszor nehéz összeegyeztetni, ezért elég nagy a káosz a mindennapjaimban, de igyekszem ezt ésszel kezelni. Ebben (is) nagyon nagy segítségemre van a párom, kitartása és támogatása nélkül sokkal nehezebb lenne az élet.

Van tökéletes arány ezek között? Van esetleg olyan, amire kevesebb időd jut más miatt, de többet foglalkoznál vele?

Remélem, egyszer megtalálom a tökéletes arányt, de egyelőre még mindig nagy erőkkel keresem. Mindhárom dolog rendkívül sok időt és energiát igényel, és sajnos ezek menedzselése sokat kivesz belőlem, de igyekszem megtalálni a legjobb utat. A tetoválásra szeretnék most már egye több időt fordítani, de mivel a grafika az alappillére a művészetemnek, így nehéz abból lefaragni. És az az igazság, hogy nem is nagyon szeretnék. A zene pedig kicsit sem a pénzkeresésről szól, azt inkább viszi, és persze az időt is. De nem sajnálom, mert nagyon fontos része az életemnek, enélkül nem lennék az, aki vagyok.

Hogy zajlik nálad az alkotói folyamat?

Elég változó mindkét esetben. A rajznál rengeteg időt töltök el az anyaggyűjtéssel, képeket keresek vagy magam fotózok inspirációként. A koncepció felépítése legtöbbször sokkal időigényesebb, mint maga a rajz elkészülése, elég gyorsan dolgozom – a grafikát és a tetoválást egyaránt értem ezalatt.

A zenében a kreativitásom nagy része a szövegekre összpontosul, de néha elidőzöm az énektémákon is. Ötleteim mindig vannak, a telefonomon a jegyzetekbe akár egy-egy szót is felírok, de néha vannak hullámok, amikor egy vagy akár több dalnyi ötletem is jön. Ezeket később, amikor van egy kész szám, ráigazítom. De olyan is szokott lenni, hogy egy szám vagy részlet megihlet és jönnek az ötletek. Egy ideje újra gitározom is, nagyon jó érzés ismét hangszert fogni a kezemben, megtanulni és írni témákat, együtt zenélni a barátaimmal.

Miből/ hogyan inspirálódsz?

Mindenre inspirációként tekintek, ami körülvesz. Főként a saját zenekaraimnak készített rajzaimból és szövegeimből látszik ez. Aki követi a munkásságom, az sok mindent tudhat rólam, legalábbis a világnézetemről. Ami persze folyamatosan változik, ahogy az évek telnek. Egyébként minden szövegemet és a hozzá tartozó illusztrációkat igyekszem úgy megformálni, hogy mindenki magáénak érezhesse. Ez szerencsére sokszor beigazolódik a koncertek után kapott vélemények alapján – ezekért éri meg csinálni az egész zenekarosdit.

Mit gondolsz, van kézjegyed? Mitől „barnis” valami? 

Már a középiskolában megvolt ez a „vonalkázós” stílusom, amit nagyon szerettek volna kiölni belőlem a tanárok, mondván, itt tanuljuk meg az alapokat, a saját stílusjegyekkel még várjunk. Én értettem, mire gondolnak és igazat is adtam, viszont nem azért kezdtem már akkor így rajzolni, hogy kitűnjek, hanem egyszerűen ez jött belőlem. Ez persze folyamatosan formálódik, ahogy ráérzek egy újabb vonalra, technikára tetoválásban, az hatással van a rajzaimra, és fordítva is. De a kis össze-vissza pontok, foltok mindig jelen vannak, ezt egy barátom úgy hívja, „barberrohadás”.

Van-e kitűzött hosszú távú cél, amit mindenképpen szeretnél megvalósítani?

Ha arra gondolsz, hogy egy bizonyos zenekarnak rajzolni vagy valakinek tetoválni, akkor ilyen nem igazán van. Vagyok olyan szerencsés, hogy ha lett is volna ilyen, már többszörösen túlteljesítettem, és igen, ez büszkeséggel tölt el. De nem sóvárgok dolgok után. Amit nagyon szeretnék, hogy minél hamarabb egy nagyon szilárd egzisztenciát teremtsek meg, mert a párommal már a családalapítás a témánk. Azt persze tudom, hogy a tökéletes élethelyzetre hiába várunk, nem is erről van szó, de szeretnénk szabadúszóként maradni, ami azért nem egyszerű.

Van-e esetleg olyan munkád, amire különösen büszke vagy valamiért?

Nagyon sok ilyen van. Az, hogy az internetnek köszönhetően külföldi zenekarokkal is tudok dolgozni, önmagában is nagy dolog számomra, de az, hogy például a Crippled Black Phoenix már számtalan rajzzal keresett meg, elég jól esik. És rajtuk kívül van több olyan zenekar, akik „visszatérők”. A Tankcsapdának már több rajzot is készítettem, a Quimbynek szintén, az AWS-nek pedig az utóbbi időben mindent. De dolgoztam a Necc Partynak is többször,  a Fish!-nek pedig rengetegszer. Amire pedig talán a legbüszkébb vagyok, hogy az azóta már Lazarvs néven futó Apey & the Pea zenekarnak hosszú évek óta én vagyok a grafikusa, sokszor még koncertre is megyek háttérvetítést csinálni. Andrissal (Áron András ‘Apey’, a Lazarvus frontembere – a szerk.) már félszavakból is megértjük egymást. De van, hogy nem is kell mondania semmit, már tudom, mit fogok rajzolni, szinte saját zenekaromnak és nagyon jó barátaimnak tartom őket.

Mivel személyesen ismerjük egymást, nem tudom kihagyni ezt: a magánéletben a világ egyik legtündéribb embere vagy, a koncerteken teljesen átlényegülsz. Van valamiféle folyamat a színpadra lépés előtt, ami alatt felkészülsz az ottani jelenlétre?

Haha, köszönöm kedvességed! 🙂 Többen jelezték már ezt, de én nem érzem ennyire drasztikusnak. Nyilván ez azért van, mert én magamat nem látom kívülről, belülről pedig úgy érzem, nincs különbség. A zenénk stílusjegyeihez tartozik a kiabálós ének, az ugrálás és csapkodás, ami a színpadra lépés előtt és utána pedig nincs. De én ugyanúgy önmagam vagyok, csak a színpadon átadom magam a zenének, a lendületnek és az üzenetnek. Sokan kérdezik a magunkfajta metálos zenekarokat, hogy miért ilyen az „ének”. Ez szerintem buta kérdés, mert minden zenének megvan a maga hangszerelése, de nekem van erre egy válaszom: még ha nem is értik tisztán a szöveget az emberek, jobban felkapják rá a fejüket.

Mi a szerepe ma az olyan zenekaroknak, amilyenek ti vagytok?

Szerintem mindig is ez volt és ez is lesz a szerepe: kiadni magunkból a mindennapi feszültséget, és ez egyaránt vonatkozik a színpad előtt és színpadon lévő emberekre. Ezeken a koncerteken mindenki önmagát adhatja, senkinek sem kell kevesebbnek érezni magát a másiknál. Egy összetartó közösség, akik bár kívülről tűnhetnek agresszívnak, de itt gyűlöletnek nincs helye. És remélem, hogy beszélhetek itt sok másik zenekar nevében is, de a mi koncertjeinknek ez a fő mozgatóereje. Aki pedig a lemezeket hallgatja, ezzel az érzéssel töltődik fel, ezért ér ez az egész többet minden pénznél.

Mit üzennél ezekben a vészterhes időkben a közönségnek, az embereknek?

Midenki figyeljen oda a saját és a körülötte lévők egészségére és kövesse a higiéniai előírásokat! Aki csak teheti, maradjon otthon, ez most sajnos egy ilyen időszak. Munka szempontjából elég nehéz, de így legalább több időt fordíthatunk olyan dolgokra, amikre ebben a rohanó világban sajnos nehéz. Én nagyon szeretek olvasni, sorozatokat nézni, de alig van rá időm, most felzárkózom, amennyire csak tudok.

A közönségtől azt szeretném kérni, hogy aki teheti, támogassa a zenekarokat egy-egy póló vagy bármilyen merch rendelésével, mert a kis zenekaroknak eddig sem volt egyszerű, de most senkinek sem lesz az, a próbatermet és minden egyebet viszont ugyanúgy fizetni kell.

Kedvenc könyv?
The Shining
Kedvenc film?
Alien
Meghatározó koncertélmény a közelmúltból?
2017 szeptemberében csináltam egy jótékonysági koncertet az akkori dobosunknak a rákos betegséggel való küzdelme érdekében, ahol rengeteg zenekar fellépett és nagyon sokan eljöttek. Nagyon megható élmény volt látni, mekkora ereje is van ennek a közegnek. Sajnos azóta Andris már nincs közöttünk, de merem remélni, egy kicsit segítettünk ezzel az összefogással.
Kinek a bőrébe bújnál egy napra?
Saját magam nyugodtabb verziójába. 🙂
Hova utaznál legszívesebben?
A zenekarral már szerencsére sok helyre eljutottunk, de azért az nem olyan, mint amikor az ember elmegy világot látni. Sajnos igazából még nagyon kevés helyen jártam, de mennék, ahová csak lehet!
Mivel töltöd szívesen a szabadidőd?
Ebből nekem rettenetesen kevés van, de azt a párommal és a kutyámmal szeretem tölteni, csináljunk bármit is.

Nyitókép és koncertfotók: Bodnár Dávid