Már egészen fiatal korában a filmek bűvkörébe került, iskoláit is ennek megfelelően választotta. A Covid hatására az animációsfilm-készítés is bekerült a repertoárjába, holott sokáig meg volt győződve arról, hogy nem tud rajzolni.

Hogyan kerültél kapcsolatba a filmezéssel? Volt bármilyen szülői, családi háttered, indíttatásod?

Nincs semmilyen hátterem, hacsak azt nem vesszük annak, hogy a nagyapám nagyon szerette a filmeket, a könyvespolcai VHS-ekkel és DVD-kkel voltak tele. Bár ezek egy része a kommersz kategóriába tartozott, rendkívül széles volt az érdeklődése, mindenbe szeretett belekóstolni, és ezt átragasztotta rám is. Óvodáskoromban sokat voltam beteg: légúti megbetegedésekkel küzdöttem, egy évet halasztanom is kellett, így rengeteget voltam náluk. Noha csak négy-ötéves lehettem akkoriban, ha kimentem hozzá a nappaliba, és éppen akció- vagy horrorfilmet nézett, akkor is engedte, hogy odaüljek mellé. Utólag úgy tűnik, hogy az engedékenysége inkább hasznos volt, mint káros.

Sokan néztünk gyerekkorunkban különféle mozikat, mégsem ezt a szakmát választottuk. Téged hogyan szippantott be végleg a filmes világ?

Egy idő után elkezdtem a filmek hátterével is foglalkozni: azzal, hogy miként kell átadni egy üzenetet, gondolatot, hogy elérje a saját közönségét. Tizenegy-tizenkét éves koromtól a DVD-k audiokommentárjait, werkfilmjeit is végignéztem, elemeztem, így a filmkészítés technikai részleteit is jobban megértettem. Ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább kikristályosodott bennem, hogy ezzel akarok foglalkozni, és a saját nyelvemen, a saját eszközeimmel szeretnék történeteket megmutatni a világnak. Kisiskolásként még mesékkel, novellákkal, regényekkel próbálkoztam, vidéki gyerekként (Kevin ócsai lakos – a szerk.) ugyanis nem volt lehetőségem a filmekkel való kísérletezésre. Erre először középiskolás koromban kerülhetett sor: az oktOpus Multimédia Intézetbe jártam, ami már tudatos választás volt a részemről. Persze a családom számára először megfoghatatlannak és lila ködnek tűnt ez a döntés, annak ellenére, hogy látták az elszántságomat.

Már akkoriban is voltak filmes kísérleteid?

Bár a középiskola meglehetősen kezdetleges lehetőségeket nyújtott a filmkészítésre – szegényes felszerelésekkel és körülmények között kellett valami értékelhetőt létrehoznom –, azért sikerült néhány rövidfilmet megcsinálnom. Ezekben az élőszereplős munkákban a forgatókönyvíró és rendező is én voltam. Akkoriban divat lett filmfesztiválokat szervezni diákoknak, kezdő filmeseknek. A Budapesti Fesztiválzenekar minden évben meghirdette a Lásd, amit hallasz! pályázatot, amelyben klasszikus zenei alapokra kellett filmet készíteni. Ennek köszönhetően kerültem először valódi filmes közegbe, és szereztem olyan szakmai kapcsolatokat, amelyek a mai napig segítenek.

Hogyan került képbe az animáció?

Mindig élőszereplős rendezőként képzeltem el magam, szeretek másokkal együtt dolgozni. A középiskolát követően a Kodolányi János Egyetem televíziós műsorkészítő szakára jártam két évig, és még ott is élőszereplős filmterveim voltak, csak aztán beütött a Covid. Hirtelen nem volt lehetőségem hús-vér emberekkel találkozni, emiatt három projektet is jegelnem kellett. A szegényes felszereltség miatt ugyan már a középiskolában is igyekeztek minket az animáció felé terelgetni, és Rófusz Ferenc meg Jankovics Marcell alkotásai korábban is nagyon tetszettek, de csak ekkor jött el az ideje, hogy komolyabban foglalkozzam velük. Az animáció azért is jó, mert szeretek elrugaszkodni a valóságtól, de élő filmben, diákként, szűkös keretek között sok mindent nem lehet megvalósítani. Ez a műfaj viszont nagyfokú szabadságot ad.

Az első animációs filmemben, a 2020 augusztusában készített Cigarettában például a cigaretta elszívja önmagát, kis csonkká változik, majd végül a szemétben köt ki. Egy ilyen történetet meglehetősen bajos lett volna egy emberrel eljátszatni. Papírból vágtam ki a figurákat, megfestettem és üveglappal fedtem le a háttereket. Az üveglapon képről képre az ujjammal mozgattam a figurákat, és így fotóztam le őket, majd a képekből állítottam össze a filmet.

Egyébként az általános és középiskolát úgy toltam végig, hogy magamnak és másoknak is bebeszéltem: nem tudok rajzolni. Majdhogynem felmentést kaptam a tanároktól, így amíg a többiek rajzoltak, addig én csendesen írogattam. Valószínű, hogy ha nem jön a Covid, akkor soha nem döntöm le ezt a gátat magamban. Ma sem tudok élethűen rajzolni, de a filmjeimben alkalmazott rajzok karcossága, minimalizmusa még jól is tud jönni, és remekül elfedi a hiányosságaimat.

Hatalom és Tükörkép című animációs filmjeidben komoly témákhoz nyúlsz. Rendkívül fiatal vagy, hogyhogy nem például a szerelemről készítesz animációt?

Izgat a szerelem kérdésköre is, az élőszereplős filmterveimben szerepel is, csak ezek a Covid miatt még nem tudtak létrejönni. Az említett animációs filmek nagyon mély, önreflexiós érzelmekből születtek, mégsem rólam szólnak: egyetemesebb témákat szerettem volna megmutatni bennük.

Az SZFE ügyével foglalkozó Hatalom csak annyiban kapcsolódik hozzám, hogy én is alkotónak tartom magam, és én is saját hangomon szeretnék megszólalni, akárcsak a színművészetis diákok. Akik örültek, hogy bekerültek egy iskolába, ahol megkereshetik a saját hangjukat, majd olyan politikai csatározás közepébe kerültek, amelyet egyáltalán nem kértek. Lehet, hogy nem értik pontosan a helyzetüket, de ösztönösen érzik, hogy hova kellene állniuk, mit kellene tenniük. Ezért ábrázoltam őket békákkal, amelyek akkor is vállalják a rizikót, hogy átkeljenek a veszélyes úton, ha az akár a halálukat is jelentheti.

A Tükörkép még ennél is fajsúlyosabb témával foglalkozik, hiszen a roma holokausztról szól.

Ezen a párommal, Vasas Petrával dolgoztunk együtt, aki társproducere a filmnek, és a figurákat is ő rajzolta. A roma holokauszt napjára szerettem volna animációt készíteni, de nem direkt holokausztfilmet. Alaktalan figurával indul a történet, akiről később kiderül, hogy családjához, hagyományaihoz ragaszkodó roma lány, és a hóviharban a személyiségét, a múltját keresi. A Tükörképet azért készítettem, hogy az életem legnehezebb szakaszában is tudjak válaszolni arra, ki vagyok, mi az identitásom, honnan származom, mit képviselek és milyen utat akarok bejárni.

Mennyi időt szánsz a filmjeidre az ötlet megszületésétől kezdve addig, hogy feltöltöd őket a YouTube-ra?

Volt olyan ötletem, amire ráfeszültem, és két év alatt sem lett belőle semmi. A Hatalom ennek éppen az ellentéte volt: egy hetet adtam rá magamnak, és sikerült is annyi idő alatt megcsinálnom. A Tükörkép két és fél hétbe telt, míg a Cigaretta két hónapig készült.

Több fesztiválon is megfordultál már ezekkel a filmekkel. A roadshow-zást kényszernek vagy lehetőségnek tekinted?

Ma Magyarországon évente készül hat-hét egész estés, élőszereplős film, de a további műfajoknak egyszerűen nincs érvényesülési lehetőségük. Az animációs, rövid- és dokumentumfilmek csak akkor tudnak emberek elé kerülni, ha fesztiválokon bemutatják őket. Ki lehet ugyan tenni őket a YouTube-ra, és abban reménykedni, hogy emberek rájuk kattintanak, de az teljesen más forma. Amikor fesztiválon mozis környezetben, rendes hanggal és képpel levetítenek egy filmet, az egészen más élményt nyújt. Független filmesként más lehetőségem tehát egyelőre nincs. De nemcsak nekem, hanem a tapasztalt filmeseknek vagy akár a tanáraimnak sem. Tehát nem a díjak a legfontosabbak a fesztiválozásban, hanem a megmutatkozási lehetőség.

Most min dolgozol, milyen témák érdekelnek?

Van egy már szinte kész forgatókönyvem a szülő-gyerek kapcsolatról és a gyerekvállalás kérdéséről. Arról, mikor jön el az a pillanat, hogy már nemcsak magunkról, hanem egy másik emberről is gondoskodni tudunk és akarunk. Ez milyen követelményekkel, következményekkel jár? Érdekel a különböző műfajok – élőszereplős, animációs, dokumentum – vegyítése is, ilyen tervek is vannak a fejemben. Egy egész estés szkeccsfilm utómunkálataival is foglalkozom, ezen még 2020 novemberében kezdtük el dolgozni. Mindemellett a Budapesti Metropolitan Egyetemre járok, elsőéves vagyok a mozgóképkultúra és médiaismeret szak filmkészítő specializációján.

Ez a szkeccsfilm már újra élőszereplős lesz? Miről szól?

Az egyik kodolányis tanárom ötlete nyomán dolgozunk ezen a több rövidfilmes részletből álló alkotáson, amelynek Padon a munkacíme. A feladat az volt, hogy olyan történetet találjunk ki, amelyben két idegen találkozik egy parkban, akik konfliktusba kerülnek vagy valahogy akcióba lendülnek. Mivel pénzbeli támogatást nem kaptunk, úgy gondoltam, egyszerűen leültetek két embert, akik semmi mást nem fognak csinálni, mint beszélgetni. A történetemben két huszonéves srác találkozik, akik közül az egyik igazi „leszarom” típus, akit nem igazán izgat a jövője. A másik jól öltözött, jól nevelt fiú, akinek elváltak a szülei, az apja pedig a biztos karrier, kitaposott út felé akarja terelgetni. Ő viszont szeretné megtalálni a saját hangját, és írói álmokat dédelget. A másik fiú addig-addig provokálja, hogy merjen kiállni magáért és az álmaiért, míg a végén valami kibuggyan belőle.

A beszélgetésünk során többször felmerült a saját hangod megtalálásának igénye. Milyennek képzeled magadat tíz év múlva?

Filmezni szeretnék, történeteket mesélni, ez az egy biztos. Hogy animációs vagy élőfilmes projekteken dolgozom majd, az szinte mindegy is.

Filmes példaképed: Sokáig Quentin Tarantino volt az, de ma már sokkal közelebb érzem magamhoz David Cronenberg vagy Steve McQueen stílusát. A magyarok közül Mundruczó Kornélt, Enyedi Ildikót, Makk Károlyt, Fábri Zoltánt említeném, az animációsfilm-készítők közül pedig Rófusz Ferencet, Jankovics Marcellt és Orosz Istvánt.
Animációs alkotás, amit mindenkinek ismernie kellene: A Küzdők Jankovics Marcelltől.
Ezt csinálod, amikor éppen nem valamelyik filmeden dolgozol: Lazítok. Szeretek kulturálisan kikapcsolódni: moziba járni, irodalommal foglalkozni. És a párommal lenni.
Zene, ami mindig feltölt: Retrós vagyok, az 1970-es, 80-as, 90-es évek zenéit szeretem; rocktól a popig bármi jöhet. Vagy a klasszikus zene, és akkor Chopin.
Hely, amit mindenképpen látni szeretnél: Cannes.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu