Amikor telefonon beszéltünk, megkérdezted, elküldöm-e előre a kérdéseket. Megnyugtattalak, hogy csak beszélgetni fogunk, és nem az atomfizikáról foglak kérdezni. Erre azt válaszoltad, hogy kár. Miért? Csak nem fizikus vagy?

Csak vicceltem, bár a zene „hangzó matematika”. És szerencsére a fizikatanárom zenész volt. De azért jó, hogy a zene nem atomfizika!

Hogyan kezdtél zenélni?

Autodidakta módon, 14 éves koromban, de már előtte is voltak efféle törekvéseim. Édesapám Krizbai Sándor képzőművész, de zenél is, így az első hangszeres tapasztalatom az volt, hogy az ő basszusgitárján játszottam 11-12 évesen. Akkor határozottan azt gondoltam, hogy basszusgitáros leszek. Apukámnak héthúros, különleges hangszere van, amin nem tudtam megtanulni játszani, sőt inkább kicsit összezavart. Ő kísérleti zenét játszik: zajzenét, amitől hatévesen még a falra másztam. Ma már imádom, de nem lettem zajzenész.

Gimnazista koromban kezdtem el gitározni. Először egy barátommal, akivel osztoztunk a Radiohead iránti rajongásban, és feldolgozásokat játszottunk. Az első akkordokra, felrakásokra ő tanított meg. 2015-ben eljutottam oda, hogy loop pedállal kísérleteztem, saját szerzeményeim voltak. Abban az évben, december 27-én felléptem az első avantgárd jazzfesztiválon a Kék Lóban – az a hely szívesen befogadta a különböző avantgárd- és jazz-zenekarokat. Ettől kezdve három és fél évig szólóprojektet vittem Antropomorf néven: gitár- és loop centrikus, repetitív módon építkező gitárzenét játszottam.

Folyamatosan zenét írtam, és sokféle megközelítésben próbáltam zenélni: hangszert preparáltam, zajzenei koncertjeim voltak. Pseudo néven egy énekes lánnyal, Szirmai Julival is együtt játszottam. Ez volt az első kísérletem arra, hogy kitágítsam azt a világot, valóságot, amit egyedül kezdtem el. Közben befejeztem az egyetemen a szociológia szakot, és rögtön beiratkoztam az ETŰD konzervatóriumba. Ott kezdtem el zenét tanulni.

Miért választottad a szociológia szakot?

Azért, mert sokat írtam: novellákat, egyperceseket. Szerettem volna olyan képzésre járni, amelynek van gyakorlati és analitikus része is, mert a szépirodalom és a tudomány egyformán érdekelt.

Milyen élmény volt a zenetanulás úgy, hogy már évek óta zenéltél? Nem derült ki a konzervatóriumban, hogy valamit rosszul tanultál meg, esetleg rossz beidegződéseid vannak?

Szerencsére nem, bár sok mindent ki kellett purgálnom, de fantasztikus élmény volt tanulni. Már önmagában az is, hogy volt egy nagyon jó tanárom: Hegyi Tibor jazzgitáros. Ő leszedte a mázt, az egotripet, és arra ösztönzött, hogy kezdjem el máshogy megtanulni a dolgokat. A másik tanárom, Nesztor Iván dobos olyan zenésznek látott, aki egy jazzsztenderdben a szólójával meglepi a közönséget, de néha ő maga is meglepődik. Figyelmeztetett, hogy ezt a típusú játékosságot nem szabad elveszíteni. Hegyi Tibor viszont végtelenül utálta az ilyesmit. A konzervatóriumban azt mondták, hogy amit nem lehet megtanulni, azt érzem, ahhoz viszont, amit meg lehetne tanulni, nincs elég fenekem.

Ennek ellenére az első évet elvégeztem, és rengeteget fejlődtem. A legnagyobb bánatom az volt, hogy mialatt oda jártam, megszüntették az iskolát. Mivel a tanulási módszert elsajátítottam a tanáraimtól, és az improvizációs gyakorlati füzeteim, elméleti könyveim megvoltak, nem mentem át másik konziba, hanem úgy döntöttem, egyedül folytatom a tanulást, bár ezzel a nehezebb utat választottam. Ekkor határoztuk el Lukács Péterrel, a jelenlegi dobosunkkal, hogy együtt fogunk zenélni. Tulajdonképpen ez volt a Sauropoda „alapkőletétele”.

Képezted magad, és mégsem veszett el az, ami ösztönösen, zsigerből jön?

Hogyne, folytattam a tanulást, és az elméleti tudás jobban pályára terelte az egyébként szertelen, tisztán érzelmi alapú zenei gondolataimat. A zenekar első éveiben, illetve Petivel duóban olyan szerzeményeket játszottunk, amiket még akkor írtam, amikor szólóztam, és ehhez a hangszerelés miatt jól jött a tanáraimtól elsajátított tudás is. Peti szintén rengeteget tanított és segített, először volt dob mellettem, ez hatalmas élmény volt. Fél évvel később csatlakozott hozzánk Vaszkó Zsolt basszusgitárral.

Aztán persze már születtek olyan számok is, amiket kifejezetten a trióra komponáltam. Merem remélni, hogy ezek dallamvilága és ritmikája is egyaránt sajátos. Kozmoszt teremtettem, és a srácok ebbe a kozmoszba hozzák az égitesteket. Önmagában lehet, hogy nem működne, de a fiúk elképesztő sok mindennel egészítik ki: ők is írnak zenei részeket, ízt és valódi testet adnak ezeknek a néha zabolátlan gondolatoknak.

Hogyan írsz zenét?

Kicsit cikinek tűnhet, de én táncolva írok zenét.

Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy gitározom, ezért zenélés közben fel tudok állni és táncolhatok, miközben komponálok. A számaink jellemzően több tételből állnak össze. Ez rengeteg dallamot, groove-ot és képletet jelent – akármennyire tört ritmusúakat is –, és ha tudok rájuk mozogni, azzal valamilyen módon meg tudom fejteni ezeket a ritmusokat, így a dolog ül és működik. Szerintem ez meghatározó része az alkotásnak. Hiszen a zene műfaja, valósága az idő. Nagyon fontosnak tartom megjeleníteni a mozgást. A zene akkor él, ha előadjuk, élőben történik. Ezért óriási élmény, amikor azt látom, hogy az emberek meg tudnak mozdulni a zenénkre; azzal együtt, hogy nem tánczenét játszunk.

Robert Glasper, a híres jazz-zenész mondta, hogy ha a zenén kívül nem érdekelné semmi, akkor nem lenne jó zenész. Én ezt egy kicsit átértelmeztem, úgy komponálok, hogy a fejemben történetek, mesék vannak. A dallam az egy mondat. Néha a legfrivolabb, leghétköznapibb történet is inspirálhat egy dallamot: például munkahelyi tapasztalat vagy párkapcsolati dráma.

Minden esetben az a cél, hogy a hosszú, picit a progresszív rockot idéző, összetett szám elmeséljen egy-egy történetet.

Talán üvöltve, de mesélnek. Ez egy kicsit prózaibb gondolkodás a zenéről. Persze amikor elkezdünk összerakni egy új kompozíciót, a munkafolyamat során mi is megbeszéljük a hangnemeket, az ütemmutatókat – de az első lépés sosem ez. Hanem az, hogy a számnak mi a története, az érzelmi valósága: erről kezdünk el beszélgetni. Például így: „Hogyan képzelnéd el azt, hogy a selyemúton elindul egy kereskedőkaraván, és hömpölyög a városok között? Mi történik vele, milyen élmények érik az utasokat?” Van ennek valami mágikus realista vonatkozása, és ezt el tudjuk mesélni a dallamokkal és a ritmussal.

A számaitok címében felsejlik maga a történet? Énekesetek nincs, tehát a zene a történetmesélő?

Igen, a zene a mesélő. A számok címében nem feltétlenül jelenik meg a történet: van, amikor csak implicit módon kapcsolódnak egymáshoz. Volt olyan cím, amit egy lakótársam adott valamelyik számunknak. De olyan is előfordul, hogy mitikus hősök vagy teremtmények adják az inspirációt vagy maga a dallamsor utal valamire, amit aztán „megfejtünk”.

Egy angol kortárs zenei lapnál valaki felfedezte – de ez teljesen véletlen volt –, hogy bizonyos számcímeink üstökösök nevét viselik, és ezek az üstökösök hogyan kapcsolódnak az ősvilághoz, a dinoszauruszok elpusztulásához. Ez nekünk eszünkbe sem jutott! De nagyon örültünk neki, hogy van egy rejtett jelentés is a címeinkben, és tetszett, hogy valaki felismerte.

Fotó: Miklósfalvi Máté

És a Sauropoda név honnan ered?

A Sauropoda egy többféle dinoszauruszt magában foglaló név: a nagy testű, hosszú nyakú, növényevő dinoszauruszok, a hüllőmedencéjűek családját jelöli. Olyat sosem csináltam volna, hogy a nevemről nevezzem el a zenekart, mondjuk Domó és Bandájának. Egyszerűen az ősállatok iránti rajongásom miatt ez lett a nevünk: a fiúknak is megtetszett, és rajtunk ragadt. Egy fellépésünk előtt találtuk ki, mert muszáj volt valamit kiírni.

A zenénkben, a lemezünkön rengeteg olyan utalás van, ami kapcsolódik az ősvilághoz, de ezt mostanában elkezdtük levedleni magunkról. Elég hangos zenét játszunk, sok nehéz, súlyos zenei elemmel. Ez ösztönösen jött belőlünk, és kezdetben a zenekarként való egymásra találás öröméről szólt. Alkatilag egyikünk sem gondolta volna, hogy zúzni fogunk, de mégis ezt tesszük. Ennek így utólag nagyon örülök, mert jól sült el, és ehhez a zenéhez illik is a Sauropoda név.

Előző munkahelyemen, a Zsivágó kávézóban többször is felléptem már szólóban, de egy áttetszőbb, lírikus projekttel. A főnököm azt mondta, hogy örülne, ha a zenekarral is játszanánk ott, de akkor valószínűleg mindent letarolnánk a kávézóban. Máig sem tudom, hogy a név vezetett-e bennünket ahhoz, hogy zúzzunk vagy fordítva történt, de

kétségtelen, hogy a zenénkben van némi ősállati, őstermészeti jelleg.

Mesélj a lemezről!

A lemezt azért is tudtuk felvenni, mert indultunk a Kikeltető tehetségkutatón, és megnyertük a lemezfelvétel összegét. Áprilisban jelent meg, ez a zenekar első kétévnyi zenei termésének desztillációja. Több számunk volt, mint ami a lemezen hallható, de igyekeztünk kiválasztani az érettebb kompozíciókat.

Meglepetésünkre egy elismert, angol, progresszív rockkal és jazzel foglalkozó zenei lapban nemrég hosszú cikket írtak rólunk, ami nagyon megtisztelő. Egyszer csak üzenetet kaptunk a Facebook-oldalunkon, hogy szeretnének rólunk írni. A cikk elképesztően szép lett. Nem csupán kritika, és nemcsak az derült ki belőle, hogy az újságíró figyelmesen hallgatta a zenénket, hanem meg is fejtette, és nagyon tetszett neki.

Nyáron sok koncertetek volt?

Eljutottunk az összes olyan kis- és butikfesztiválra, ahová szerettünk volna. És nyertünk Lovasi András pályázatán, aki a raktárkoncertjei bevételét pályakezdő zenészeknek ajánlotta fel, 14 zenekart támogat így. Nagyon örültünk, hogy minket is kiválasztott. Három napig stúdiózhatunk majd nála, így fel tudjuk venni a nyáron született számainkat.

Van kedvenc koncerthelyszínetek?

A kedvenc színpadunk a néhai Dürer Kert, ott voltak a legjobb koncertjeink. Nem értjük, hogyan lehetséges, hogy a valóságtól elrugaszkodott, bolond zenénkkel már többször is meg tudtuk tölteni a Dürert.

Mire készültök éppen?

Az Urániában lesz egy maratoni koncertünk november 5-én, ezzel egy álmom teljesül. Őrületesen szép helyszín, nagyon jók a technikai körülmények, és levetíthetjük a klipünket is, amit múlt héten fejeztünk be. A lemezbemutatónk a járvány miatt elmaradt, de itt majd – bár ez nem lemezbemutató koncert lesz – a lemez anyagát és az új számainkat is eljátszhatjuk.

Közben már dolgozunk az új anyagon is, az lesz a következő projektünk, hogy ezt is felvegyük. Egyelőre úgy fest, hogy kislemez lesz. Legalábbis mi így hívjuk, mert csak három szám lesz rajta. Ám mivel a számaink átlagosan hét-nyolc perc hosszúak, szinte felér majd egy nagylemezzel.

Szólóban is fellépsz még?

Egy időre abbahagytam, de most újra zenélek egyedül is. Sokan hívnak kiállítás-megnyitóra, és nemrég egy live sessionöm is volt. Mostanában új dolgokkal kísérletezem. Azt próbálom felfedezni, hogy mi az az új módszer, technika, amivel a szólózást magam számára is izgalmasabbá tudom tenni. A Kisüzemben vasárnaponként megtartott Némafilmzene például egy nagyon izgalmas sorozat: a zenészek némafilmre improvizálnak, ami egy muzsikus számára a lehetőségek végtelen tárházát jelenti. Ott sok barátommal játszottam már együtt, és rengeteg projektet kipróbálhattam.

Édesapád mit szól, hogy zenész lettél?

Nagyon boldog. Nemcsak ő képzőművész, hanem a bátyám (Krizbai Gergely Krizbo a szerk.) is, így a családban mindhárom fiú művészettel foglalkozik. Sokat dolgozunk együtt; volt közös kiállításunk is, amelyet zenével nyitottam meg, sőt számokat komponáltam az ő festményeikre, alkotásaikra. Most hétvégén is közös improvizációs műsort adunk a bátyámmal: ő élőben rajzol a zenémre, én pedig reflektálok a rajzaira. Hatalmas élmény, hogy együtt dolgozunk, és kölcsönösen inspiráljuk egymást. Ő azt szokta mondani, hogy én olyan zenét játszom, amilyet ő játszana, ha zenélne, én pedig szerintem pont úgy rajzolnék, ahogyan ő. Elképesztő kölcsönhatás van köztünk.

Mik az álmaid?

Azt szeretném folytatni, amit elkezdtem, és ugyanezzel a lendülettel továbbmenni. Ki merem jelenteni, hogy itthoni közönségünk már van; adott zenei körökben – avantgárd, underground, jazz – sokan ismernek minket. A középtávú cél, hogy megtaláljuk a zenénkre nyitott közönséget külföldön is: szeretnénk exportálni magunkat.

Kikből áll a közönségetek?

Sok figyelmesen hallgató fiatalból, művészekből, bárkiből. Szeretem azt hinni, hogy mindenki felé nyitott, humanista zenét játszunk. Csoóri Panni barátom mondta egyszer, hogy egy zenekar számára nagy elismerés, ha idősebb emberek is hallgatják őket. Mert ha ők – akik már tapasztaltak, sok zenét hallgattak, kialakult ízlésviláguk van és élőben ismerhették a legendás zenekarokat – azt mondják, hogy jó a zenétek, szeretnek titeket, akkor valamit jól csináltok.

És vannak idős emberek a koncertjeiteken?

Igen.

Mi a kedvenc filmed? Paul Thomas Anderson filmje, a Magnólia.
Hol élnél legszívesebben?Itthon.
Melyik zenekarba állnál be a gitáros helyére?Boldog lennék, ha egyszer együtt zenélhetnék Thom Yorke-kal, John Zornnal vagy Marc Ribot-val. Nem állnék a helyükre, csak melléjük, alázattal és figyelemmel.
Mi lennél, ha nem zenész lennél?Szívesen foglalkoznék filmmel vagy képzőművészettel.
Milyen cédét vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?A King Gizzard & The Lizard Wizard nevű bolond ausztrál zenekar mikrotonális lemezeit.

Portréfotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu