Marosvásárhelyen élsz. Ott is születtél?

A családom egyik fele a Csíki-medencéből származik, a másik tősgyökeres marosvásárhelyi. Itt is születtem, és kisebb-nagyobb megszakításokkal mindig Marosvásárhelyen éltem, félig mégis csíkkarcfalvinak tartom magam. Emiatt nem zárom ki, hogy idősödve majd visszavonulok Csíkkarcfalvára.

Édesapád neves kutató és egyetemi professzor volt – úgy képzelem, hogy az elhivatottság, a kreativitás és az innovatív gondolkodás terén is továbbviszed az örökségét. A filmek szeretetének mennyire volt hagyománya a családban?

Nálunk otthon kiemelt fontossága volt az emlékek megőrzésének, talán ez terelt erre a pályára. Édesapám az egzakt tudományok embere volt. Mégpedig olyan, aki szemléletes példákkal egy ötévesnek is meg tudta megmagyarázni, mi az a differenciálegyenlet. Legkedvesebb gyermekkori élményeim közé tartozik a közös családi filmnézés, csak mi olyankor a Tom és Jerry helyett például A bolygó neve: Halált vagy a Stalkert választottuk. Bármilyen, magvas mondanivalójú filmet élvezettel tudtam nézni, mert nemcsak kérdezősködtem, hanem apámtól mindenre kielégítő válaszokat is kaptam.

Mikor ragadott magával a mozgókép világa?

Az 1990-es évek közepén Oxfordban laktunk, és a család közösen spórolt egy kamerára, hogy azzal dokumentáljuk az életünket. Pár évre rá egy bandázás során rövidfilmet forgattunk vele az egyik barátommal. Rögtön egy „sci-fit”, Alien 2195 címmel. Ekkor fedeztem fel, hogy van rajta egy olyan gomb, amivel három másodpercet lehet rögzíteni, majd leáll a kamera. Így jutottam el életem első stoptrükk-animációs filmjéhez, amelyben a játékrobotom űrhajóból Transformers-figurává alakult át.

Kölyökként nem filmes, hanem állatorvos akartam lenni. 15-16 évesen fogalmazódott meg bennem, hogy filmmel szeretnék foglalkozni. Abban, hogy ezt a pályát választottam, édesanyámnak is döntő szerepe volt. Ő biztatott, ha elbizonytalanodtam.

A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, Londonban és Máltán is tanultál.

Mint nagyon sok filmesnek, az első utam nekem sem a filmegyetem padjába vezetett. Előbb mérnöknek tanultam, a számítástechnika világába nyertem betekintést. Ekkor már televíziózásból kerestem a zsebpénzem, de csak titokban, édesapám nem tudott róla. Már akkor éreztem, hogy a mérnöki pálya nem az én világom.

A szüleimmel az volt az egyezség, hogy ha befejezem a mérnöki tanulmányaimat, akkor támogatnak abban, hogy filmes képzésre mehessek. Lediplomáztam, mérnök lettem. Első utam az Erdélyi Magyar Televízióhoz vezetett. Alighogy megszoktam, jelentkeztem a London Film Academy filmes képzésére, és beválogattak egy nemzetközi filmes csapatba, amelybe a föld minden tájáról érkeztek alkotótársak. Ideiglenesen London lett az otthonom. Nagy kaland volt, és olyan neves szakemberektől tanulhattam, mint például Brian Blamey, aki régen Stanley Kubrickkal dolgozott együtt.

Hogyan kerültél Máltára?

Málta újabb fejezet volt az életemben, sok szempontból a londoni képzés ellentéte. Ott én voltam az egyedüli, aki nem a szigeten élt. Míg Londonban főként abba kóstoltam bele, hogy milyen nagy stábbal dolgozni, amelyben mindenkinek megvan a feladata, addig Máltán meg kellett oldanunk a helyzeteket, gyakorlatiasabb volt az egész. Londonban, ha verekedős jelenetet akartunk forgatni egy parkban, az engedélyek beszerzésén túl rendőrt is biztosítanunk kellett, nehogy valaki megpróbáljon beavatkozni, önkényesen igazságot szolgáltatni. Máltán bárhol forgathattunk kellékfegyverekkel, akár a központban is. Olyan volt, mint egy aktív vakáció, amelynek során arra is jutott időm, hogy kedvtelésből filmezzek.

Aztán lejárt az „álomnyaralás”. A következő megálló a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem filmtudományi kara, a kétéves mesterképzés volt. Nagyon szerettem azt az időszakot. Hetente többször ingáztam Marosvásárhely és Kolozsvár között. Volt olyan nap, hogy hajnalban keltem, utaztam, részt vettem az órákon, hazaértem Vásárhelyre, este pedig már Bákóban forgattam. Szakmai téren ekkorra már rengeteg gyakorlati tapasztalatra tettem szert, de egyre inkább éreztem az alapos elméleti tudás hiányát. A mesterképzés során ezt kaptam meg.

Főleg rendezőként találkoztam a neveddel, de eszerint a filmkészítés technikai oldalába is beletanultál.

Több területen is kipróbáltam magam. Operatőrként, vágóként, vizuális effektek és fényelés terén egyaránt. Általában több szerepkört is ellátok, ilyen a függetlenfilm-készítés világa. Többnyire kitalálom a koncepciót, majd megrendezem a filmet. De szeretek elveszni a filmkészítés technikai útvesztőiben is. Most van egy új „szerelmem”: az Unreal nevű 3D-animációs program, amivel formát tudok adni a fantáziámnak. Amúgy több éven keresztül operatőrként dolgoztam, sokan kamerával a kezemben ismertek meg.

Mely területek és műfajok érdekelnek a legjobban a filmiparban?

A kreatív rész, a koncepció megalkotása. Kitalálni, hogy a nagy álmokat hogyan tudjuk megvalósítani – de igyekszem nagy hangsúlyt fektetni az utómunkára is. Óriási fantáziát látok abban, hogy egyszerű vizuális effektekkel új értelmet tudunk adni megszokott képsoroknak. A színezéssel meghatározzuk a jelenetek a hangulatát.

Fantasztikus korszakot élünk. Tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy valaki otthon, ingyenes oktatóvideókkal megtanuljon leszálló csészealjat varázsolni vagy olyan szoftverekhez férjen hozzá ingyen, amikkel a hollywoodi filmeket színezik.

Fotózással is foglalkoztál, televíziós munkáid is voltak. Melyek voltak a legmeghatározóbb vagy a szívednek legkedvesebb projektek?

Fotózással csak hobbiszinten foglalkozom. Nemrég előkerült nagytatám régi analóg, középformátumú fényképezőgépe, azzal tanulom a filmre fotózást. Lenyűgöz, hogy mennyire más a hangulata, mint a digitális képé. Úgy érzem, megtanít megfontoltnak és türelmesnek lenni ebben a rohanó világban. Előbb gondolkodni, és csak utána kattintani. 

Hat évig voltam az Erdélyi Magyar Televízió munkatársa. Operatőrként kezdtem, majd vezető operatőrnek neveztek ki. Rengeteget utaztam és forgattam, sok a kedves emlék. Például az Útmutató című műsor Böjte Csabával, amihez több mint egy hétre beköltöztünk egy gyerekotthonba, és minisorozatot készítettünk a tízparancsolatról. Vagy amikor az Irány Erdélyt forgattam, és egy hónap alatt körbeutaztam az egészet.

2013-ban, miután a londoni képzésről hazatértem, felajánlották, hogy próbáljam ki magam adásrendezőként. Egy év után már egy ottani léptékben mérve nagyszabású show rendezőjeként dolgoztam. Voltak periódusok, amikor feszegettem a határaimat, túlhajszoltam magam, de egyetlen pillanatot sem bánok. Az Erdély TV meghatározó része az életemnek; időnként még most is visszajárok oda rendezni.

Alapító tagja vagy a What’s in the Box nevű produkciós cégnek, amely videóklipeket, reklámokat és közösségimédia-tartalmakat készít. Hogyan indult ez?

Az Erdély TV után rövid ideig egy programozócégnél dolgoztam. Közben folyamatosan jöttek megkeresések különböző videós munkákra. Kezdtem rájönni, hogy a napi nyolc óra egy irodában nem az én világom, ekkor jegyeztettem be a saját cégem. Hamar realizáltam, hogy ezt egyedül nem érdemes csinálni: ez a szakma a csapatmunkáról szól. Felhívtam Sáji Róbertet, akiről tudtam, hogy szabadúszóként tevékenykedik, és azt javasoltam neki, hogy dolgozzunk együtt. Gondolkodás nélkül igent mondott, és ezzel elkezdődött egy kaland. Azóta is tart. Annyi változott, hogy nem a nappalimban születnek az alkotások, hanem stúdiót bérelünk, a nappalit pedig a kislányom uralja. A csapat közben kiegészült, mi ketten azonban maradtunk alapként.

Hogyan néz ki nálatok a munkamegosztás?

A cégvezetést közösen végezzük, minden döntést közösen hozunk. A videóklipek és a reklámfilmek forgatásain Robi operatőrködik, én pedig rendezek. Az utómunkafázisban ő állítja össze a projektet, rendszerezi a nyersanyagot. Ha sztorialapú a klip, akkor általában én vágom a videót. Ha playbackalapú, akkor legtöbbször Robi. A színezést, a fényelést és az egyszerűbb vizuális effekteket én szoktam megcsinálni. Robi mindig gondosan átnézi a végeredményt, hogy technikai szempontból kifogástalan legyen. Jól kiegészítjük egymást. Szeretek új dolgokkal kísérletezni, és amikor valamilyen elszállt ötlettel állok elő, ő kitalálja, hogyan lehet kivitelezni. Ő az igazi problémamegoldó a csapatban.

Mely projektjeitekre vagy a legbüszkébb?

Sok olyan projekten dolgoztunk, ami közel áll a szívünkhöz. Igazságtalan lenne, ha kedvencekről beszélnék. Mindegyikbe a maximumot adtuk, de persze vannak emlékezetesebbek.

Nemrégiben elkezdtünk két fiatal vásárhelyi zenekarral, a Szintaxissal és a Mel’amourral dolgozni, nagyon élvezzük. A Szintaxis Fel az égre című dalának a hangulatát nagyon szeretem, és a klippel sikerült is visszaadni. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház alagsorában forgattuk, éjszaka, a purgatóriumot megidézve. Az Úgy, mint rég című daluk videóklipje olyan programban készült, amivel 3D-s számítógépes játékokat szoktak megalkotni. Ebben különleges világot építettem: a zenekart leszámítva az utolsó fűszál is digitális. A Mel’amour Valahova messze című kisfilmjének pedig különleges színvilágot sikerült varázsolni, ezért dédelgetem.

Természetesen sok Bagossy-dal videóklipje áll közel a szívünkhöz. A mai napig libabőrös leszek, amikor megnézem a Maradj így klipjét. Bartha László Zsolt és Kiss Bora órásit alakított. És arra is jólesik visszagondolni, hogy mennyire szerettem a Fordul a világ című dalhoz a sötét térben forgatni. Ámultan néztem, ahogy Korpos András végig szerepben van, akkor is, ha fél órás átállás volt két snitt között.

Múlt év végén volt a karrierünk egyik legizgalmasabb forgatása. A Bagossy Brothers Company Az a szép című dalával dolgoztunk varázslatos helyszínen, és közben mintha megállt volna az idő. Nem azért, mert mindenki 19. századi öltözetet öltött, hanem mert a nap kétharmadánál mentem ki először az épületből, és döbbentem rá, hogy kint sötétség van, és éjjel egy óra. Mivel az összes ablak le volt sötétítve, és egész nap mesterséges fénnyel varázsoltunk napsugarakat a díszletbe, teljesen elvesztettem az időérzékem. 18 óra hosszat dolgoztunk, de az egyik kedvenc videóklipünk lett a gyümölcse.

Találkoztam olyan videóklipetekkel, amit a Madarasi-Hargita érintetlen hegycsúcsain forgattatok. Melyek voltak eddig a legextrémebb forgatási helyszíneitek, helyzeteitek?

A Teddy Queen Oda nem megyek című klipjének a végét 1800 méter magasan, a Tiha- csúcson, a Kelemen-havasokban vettük fel. Térdig érő hóban cipeltük fel a felszerelést és egy elektromos gitárt. Az énekes csak a csúcson vallotta be, hogy tériszonyos. Konkrétan látszott az arcán, hogy retteg kiállni a sziklára, nemhogy még énekeljen is. Ám aztán szerencsére erőt gyűjtött, és sikeresen leforgattuk a snitteket. A szemfüles néző a klip legvégén láthatja, ahogy az utolsó lepengetett akkord után remegő lábakkal keresi a háta mögött lévő vasrudat, hogy belekapaszkodjon, miközben a videó átúszik feketébe.

Hasonlóan kalandos volt a Bagossy Maradj így című klipjének felvétele. Fa dőlt ki előttünk, eltorlaszolva az utat. Ezt a történetet részletesen elmeséli Bagossy Norbi az Otthontól fűtött tél című könyvben.

A Bagossy Brothers Companyvel hogyan sodort titeket össze az élet?

Ezt a szövetséget Robinak köszönhetem. Ő majdnem a kezdetektől együtt bandázott a srácokkal, és klipeket forgatott velük. Én 2018-ban csatlakoztam a csapathoz, az Olyan ő volt az első közös munkánk. Óriási kaland a közös alkotás. Sok mindent köszönhetünk nekik, ritka vagány emberek. Annak ellenére hatalmas alázat van bennük, hogy már nagyon sok mindent letettek arra a bizonyos asztalra, és igazi példaképek tudnak lenni. Ennyi év közös munka után nemcsak számos videóklippel és élménnyel vagyok gazdagabb általuk, hanem barátokkal is.

Vizuális történetmesélőkként hivatkoztok magatokra. Hogyan szoktatok ráhangolódni a munkákra, és hogyan néz ki az alkotófolyamat?

Hallgatom a dalt, és várom, hogy megszülessen az ötlet. Vagy a hangulata adja az ihletet, vagy a szövegből egy mondat, szófordulat. Van, amikor hamar jön a szikra, de az is előfordul, hogy napokig agyalok. Egy biztos: orrvérzésig hallgatom a dalt. (Ráadásul füles nélkül, úgyhogy a feleségem is kívülről tudja szinte valamennyit.) Amikor a fejemben kezd összeállni a kép, Robi keresztkérdésekkel és új ötletekkel segít, a zenekar pedig helyben hagyja az elképzelést. Ezt követően dolgozom ki a végső koncepciót. Rengeteg referenciaanyagot gyűjtök, vizuális ötlettábla, képes forgatókönyv készül a forgatáshoz, megnézek két-három fimet, ami valahogyan kapcsolódik a koncepcióhoz, és elkezdjük a forgatást.

A Bagossy Brothers Company klipjének forgatásán. Fotó: Hegyi Júlia Lily

Reklámok esetében is hasonló a folyamat: azokhoz témába illő reklámokat vagy filmeket nézek. Mindig kérünk a megrendelőtől két listát azzal, hogy az egyiknek tíz olyan dolgot kell tartalmaznia, amit szívesen látnának a reklámjukban vagy csak egyszerűen tetszik nekik, a másik lista pedig azt sorjázza, hogy mit nem szeretnének látni a végeredményben.

Rengeteget jegyzetelek: van egy olyan füzetem, amibe minden érdekeset leírok. Például könyvekből rövid részleteket, amik megtetszettek. Vagy egy film után a gondolataimat. Gyakran lapozom fel, ha elakadok, és inspirációra van szükségem.

Éltél Londonban is, mégis Marosvásárhelyen van a bázisod. Milyennek látod a helyi lehetőségeket?

Korlátozottak, a szívem mégis azt diktálja, hogy itthon, itthon, itthon. Mert ha nem itt van az ember, akkor nem is fog változni a helyzet. Ilyen megfontolásból dolgozunk számos pályakezdő zenekarral, és időt, energiát nem sajnálva készítünk nekik klipeket. Mert ez lehetőség számukra, hogy befussanak, és tudjuk, mennyi lehetőséget teremtett nekünk az, hogy a Bagossy Brother Company befutott. Nem tudok másra gondolni, mint arra: az kell, hogy itthon mindenki kitartóan, olykor konokul tegye a dolgát. Az meg fogja hozni a gyümölcsét.

Milyen munkákon dolgozol most?

Nálunk a kínai horoszkóp szerint nem a tigris, hanem a videóklipek éve van. Ezért párhuzamosan többön is dolgozom. Két-két Bagossy, Mel’amour, Teddy Queen és Szintaxis. Mellettük számos más projekt is fut a cégnél. Turisztikai videótól kezdve a klímaváltozás hatásait bemutató videón át mindenféle egyéb ott van a munkaasztalon.

Milyen terveket szövögetsz?

Azt, hogy hogyan tudnék eljutni Patagóniába vagy Bolíviába természetfilmet forgatni. Szeretnék saját rövidfilmeket készíteni. Van három forgatókönyvem, amikre időt és erőt kell kerítenem. Mindig halogatom őket, mert még nem érzem magam felkészülve a filmmé fejlesztésükre.

A meghatározó filmek az életedben:
A Kieslowski- és a Tarr Béla-filmek abszolút kedvencek. Továbbá A hetedik, a Trainspotting, a Sicario – A bérgyilkos, a Birdman, avagy a mellőzés meglepő ereje, a Közönséges bűnözők és Az élet fája.
Milyen zenéket hallgatsz mostanában?
Sok Baggosyt. Mindig azokat hallgatom, akiknek a klipjéhez épp felkértek. Ismertebb zenekarok közül: a Radioheadet, a The Killerst, a Gorillazt, a régi Coldplayt, a Pink Floydot, a Kings of Leont. Kevésbé ismert vonalon: a Khruangbint, a The Lumineerst. Magyarok közül az Aranyakkordot, a Bagossy Brothers Companyt, a Quimbyt, a Kispál és a Borzot és a Hiperkarmát.
Kedvenc klipjeid:
Radiohead: No Surprises, Lift, Hiperkarma: Akire vártál, jószerencsét!, The Lumineers: It Wasn’t Easy To Be Happy For You.
Előadó, akinek szívesen forgatnál videóklipet:
Lou Reed Perfect Day című számához. De hogy olyat említsek, ahol a banda még létezik, és az előadó is él: Hiperkarma: Khruangbin.
Mivel foglalkoznál, ha nem azzal, amivel most?
Szusi- és pastabárt nyitnék, és szakács lennék. Nagyon szeretek főzni.

#pénteki kultúrrandi

Fotók: Kultúra.hu/Bereczky Sándor