Pénteki kultúrrandi Márton László filmessel, a What’s in the Box alapítójával

Marosvásárhelyen élsz. Ott is születtél?

A családom
egyik fele a Csíki-medencéből származik, a másik tősgyökeres marosvásárhelyi.
Itt is születtem, és kisebb-nagyobb megszakításokkal mindig Marosvásárhelyen
éltem, félig mégis csíkkarcfalvinak tartom magam. Emiatt nem zárom ki, hogy
idősödve majd visszavonulok Csíkkarcfalvára.

Édesapád neves kutató és egyetemi professzor volt – úgy képzelem, hogy
az elhivatottság, a kreativitás és az innovatív gondolkodás terén is
továbbviszed az örökségét. A filmek szeretetének mennyire volt hagyománya a
családban?

Nálunk
otthon kiemelt fontossága volt az emlékek megőrzésének, talán ez terelt erre a
pályára. Édesapám az egzakt tudományok embere volt. Mégpedig olyan, aki
szemléletes példákkal egy ötévesnek is meg tudta megmagyarázni, mi az a differenciálegyenlet.
Legkedvesebb gyermekkori élményeim közé tartozik a közös családi filmnézés,
csak mi olyankor a Tom és Jerry helyett például A bolygó neve: Halált
vagy a Stalkert választottuk. Bármilyen, magvas mondanivalójú filmet
élvezettel tudtam nézni, mert nemcsak kérdezősködtem, hanem apámtól mindenre
kielégítő válaszokat is kaptam.

Mikor ragadott magával a mozgókép világa?

Az 1990-es évek közepén Oxfordban laktunk, és a család közösen spórolt egy kamerára, hogy azzal dokumentáljuk az életünket. Pár évre rá egy bandázás során rövidfilmet forgattunk vele az egyik barátommal. Rögtön egy „sci-fit”, Alien 2195 címmel. Ekkor fedeztem fel, hogy van rajta egy olyan gomb, amivel három másodpercet lehet rögzíteni, majd leáll a kamera. Így jutottam el életem első stoptrükk-animációs filmjéhez, amelyben a játékrobotom űrhajóból Transformers-figurává alakult át.

Kölyökként nem filmes, hanem állatorvos akartam lenni. 15-16 évesen fogalmazódott meg bennem, hogy filmmel szeretnék foglalkozni. Abban, hogy ezt a pályát választottam, édesanyámnak is döntő szerepe volt. Ő biztatott, ha elbizonytalanodtam.

A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, Londonban és Máltán is
tanultál.

Mint nagyon
sok filmesnek, az első utam nekem sem a filmegyetem padjába vezetett. Előbb
mérnöknek tanultam, a számítástechnika világába nyertem betekintést. Ekkor már
televíziózásból kerestem a zsebpénzem, de csak titokban, édesapám nem tudott
róla. Már akkor éreztem, hogy a mérnöki pálya nem az én világom.

A szüleimmel az volt az egyezség, hogy ha befejezem a mérnöki tanulmányaimat, akkor támogatnak abban, hogy filmes képzésre mehessek. Lediplomáztam, mérnök lettem. Első utam az Erdélyi Magyar Televízióhoz vezetett. Alighogy megszoktam, jelentkeztem a London Film Academy filmes képzésére, és beválogattak egy nemzetközi filmes csapatba, amelybe a föld minden tájáról érkeztek alkotótársak. Ideiglenesen London lett az otthonom. Nagy kaland volt, és olyan neves szakemberektől tanulhattam, mint például Brian Blamey, aki régen Stanley Kubrickkal dolgozott együtt.

Hogyan kerültél Máltára?

Málta újabb fejezet volt az életemben, sok szempontból a londoni képzés ellentéte. Ott én voltam az egyedüli, aki nem a szigeten élt. Míg Londonban főként abba kóstoltam bele, hogy milyen nagy stábbal dolgozni, amelyben mindenkinek megvan a feladata, addig Máltán meg kellett oldanunk a helyzeteket, gyakorlatiasabb volt az egész. Londonban, ha verekedős jelenetet akartunk forgatni egy parkban, az engedélyek beszerzésén túl rendőrt is biztosítanunk kellett, nehogy valaki megpróbáljon beavatkozni, önkényesen igazságot szolgáltatni. Máltán bárhol forgathattunk kellékfegyverekkel, akár a központban is. Olyan volt, mint egy aktív vakáció, amelynek során arra is jutott időm, hogy kedvtelésből filmezzek.

Aztán lejárt az „álomnyaralás”. A következő megálló a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem filmtudományi kara, a kétéves mesterképzés volt. Nagyon szerettem azt az időszakot. Hetente többször ingáztam Marosvásárhely és Kolozsvár között. Volt olyan nap, hogy hajnalban keltem, utaztam, részt vettem az órákon, hazaértem Vásárhelyre, este pedig már Bákóban forgattam. Szakmai téren ekkorra már rengeteg gyakorlati tapasztalatra tettem szert, de egyre inkább éreztem az alapos elméleti tudás hiányát. A mesterképzés során ezt kaptam meg.

Főleg rendezőként találkoztam a neveddel, de eszerint a filmkészítés
technikai oldalába is beletanultál.

Több területen is kipróbáltam magam. Operatőrként, vágóként, vizuális effektek és fényelés terén egyaránt. Általában több szerepkört is ellátok, ilyen a függetlenfilm-készítés világa. Többnyire kitalálom a koncepciót, majd megrendezem a filmet. De szeretek elveszni a filmkészítés technikai útvesztőiben is. Most van egy új „szerelmem”: az Unreal nevű 3D-animációs program, amivel formát tudok adni a fantáziámnak. Amúgy több éven keresztül operatőrként dolgoztam, sokan kamerával a kezemben ismertek meg.

Mely területek és műfajok érdekelnek a legjobban a filmiparban?

A kreatív rész, a koncepció megalkotása. Kitalálni, hogy a nagy álmokat hogyan tudjuk megvalósítani – de igyekszem nagy hangsúlyt fektetni az utómunkára is. Óriási fantáziát látok abban, hogy egyszerű vizuális effektekkel új értelmet tudunk adni megszokott képsoroknak. A színezéssel meghatározzuk a jelenetek a hangulatát.

Fantasztikus korszakot élünk. Tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy valaki otthon, ingyenes oktatóvideókkal megtanuljon leszálló csészealjat varázsolni vagy olyan szoftverekhez férjen hozzá ingyen, amikkel a hollywoodi filmeket színezik.

Fotózással is foglalkoztál, televíziós munkáid is voltak. Melyek voltak a legmeghatározóbb vagy a szívednek legkedvesebb projektek?

Fotózással
csak hobbiszinten foglalkozom. Nemrég előkerült nagytatám régi analóg,
középformátumú fényképezőgépe, azzal tanulom a filmre fotózást. Lenyűgöz, hogy
mennyire más a hangulata, mint a digitális képé. Úgy érzem, megtanít
megfontoltnak és türelmesnek lenni ebben a rohanó világban. Előbb gondolkodni,
és csak utána kattintani. 

Hat évig
voltam az Erdélyi Magyar Televízió munkatársa. Operatőrként kezdtem, majd
vezető operatőrnek neveztek ki. Rengeteget utaztam és forgattam, sok a kedves
emlék. Például az Útmutató című műsor Böjte Csabával, amihez több mint
egy hétre beköltöztünk egy gyerekotthonba, és minisorozatot készítettünk a
tízparancsolatról. Vagy amikor az Irány Erdélyt forgattam, és egy hónap
alatt körbeutaztam az egészet.

2013-ban, miután a londoni képzésről hazatértem, felajánlották, hogy próbáljam ki magam adásrendezőként. Egy év után már egy ottani léptékben mérve nagyszabású show rendezőjeként dolgoztam. Voltak periódusok, amikor feszegettem a határaimat, túlhajszoltam magam, de egyetlen pillanatot sem bánok. Az Erdély TV meghatározó része az életemnek; időnként még most is visszajárok oda rendezni.

Alapító tagja vagy a What’s in the Box nevű produkciós cégnek, amely videóklipeket, reklámokat és közösségimédia-tartalmakat készít. Hogyan indult ez?

Az Erdély TV után rövid ideig egy programozócégnél dolgoztam. Közben folyamatosan jöttek megkeresések különböző videós munkákra. Kezdtem rájönni, hogy a napi nyolc óra egy irodában nem az én világom, ekkor jegyeztettem be a saját cégem. Hamar realizáltam, hogy ezt egyedül nem érdemes csinálni: ez a szakma a csapatmunkáról szól. Felhívtam Sáji Róbertet, akiről tudtam, hogy szabadúszóként tevékenykedik, és azt javasoltam neki, hogy dolgozzunk együtt. Gondolkodás nélkül igent mondott, és ezzel elkezdődött egy kaland. Azóta is tart. Annyi változott, hogy nem a nappalimban születnek az alkotások, hanem stúdiót bérelünk, a nappalit pedig a kislányom uralja. A csapat közben kiegészült, mi ketten azonban maradtunk alapként.

Hogyan néz ki nálatok a munkamegosztás?

A cégvezetést közösen végezzük, minden döntést
közösen hozunk. A videóklipek és a reklámfilmek forgatásain Robi operatőrködik,
én pedig rendezek. Az utómunkafázisban ő állítja össze a projektet, rendszerezi
a nyersanyagot. Ha sztorialapú a klip, akkor általában én vágom a videót. Ha
playbackalapú, akkor legtöbbször Robi. A színezést, a fényelést és az
egyszerűbb vizuális effekteket én szoktam megcsinálni. Robi mindig gondosan
átnézi a végeredményt, hogy technikai szempontból kifogástalan legyen. Jól
kiegészítjük egymást. Szeretek új dolgokkal kísérletezni, és amikor valamilyen
elszállt ötlettel állok elő, ő kitalálja, hogyan lehet kivitelezni. Ő az igazi
problémamegoldó a csapatban.

Mely projektjeitekre vagy a legbüszkébb?

Sok olyan
projekten dolgoztunk, ami közel áll a szívünkhöz. Igazságtalan lenne, ha
kedvencekről beszélnék. Mindegyikbe a maximumot adtuk, de persze vannak
emlékezetesebbek.

Nemrégiben elkezdtünk két fiatal vásárhelyi zenekarral, a Szintaxissal és a Mel’amourral dolgozni, nagyon élvezzük. A Szintaxis Fel az égre című dalának a hangulatát nagyon szeretem, és a klippel sikerült is visszaadni. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház alagsorában forgattuk, éjszaka, a purgatóriumot megidézve. Az Úgy, mint rég című daluk videóklipje olyan programban készült, amivel 3D-s számítógépes játékokat szoktak megalkotni. Ebben különleges világot építettem: a zenekart leszámítva az utolsó fűszál is digitális. A Mel’amour Valahova messze című kisfilmjének pedig különleges színvilágot sikerült varázsolni, ezért dédelgetem.

Természetesen sok Bagossy-dal videóklipje áll közel a szívünkhöz. A mai napig libabőrös leszek, amikor megnézem a Maradj így klipjét. Bartha László Zsolt és Kiss Bora órásit alakított. És arra is jólesik visszagondolni, hogy mennyire szerettem a Fordul a világ című dalhoz a sötét térben forgatni. Ámultan néztem, ahogy Korpos András végig szerepben van, akkor is, ha fél órás átállás volt két snitt között.

Múlt év
végén volt a karrierünk egyik legizgalmasabb forgatása. A Bagossy Brothers
Company Az a szép című dalával dolgoztunk varázslatos helyszínen, és
közben mintha megállt volna az idő. Nem azért, mert mindenki 19. századi
öltözetet öltött, hanem mert a nap kétharmadánál mentem ki először az
épületből, és döbbentem rá, hogy kint sötétség van, és éjjel egy óra. Mivel az
összes ablak le volt sötétítve, és egész nap mesterséges fénnyel varázsoltunk
napsugarakat a díszletbe, teljesen elvesztettem az időérzékem. 18 óra hosszat
dolgoztunk, de az egyik kedvenc videóklipünk lett a gyümölcse.

Találkoztam olyan videóklipetekkel, amit a Madarasi-Hargita érintetlen
hegycsúcsain forgattatok. Melyek voltak eddig a legextrémebb forgatási
helyszíneitek, helyzeteitek?

A Teddy
Queen Oda nem megyek című klipjének a végét 1800 méter magasan, a Tiha-
csúcson, a Kelemen-havasokban vettük fel. Térdig érő hóban cipeltük fel a felszerelést
és egy elektromos gitárt. Az énekes csak a csúcson vallotta be, hogy
tériszonyos. Konkrétan látszott az arcán, hogy retteg kiállni a sziklára,
nemhogy még énekeljen is. Ám aztán szerencsére erőt gyűjtött, és sikeresen
leforgattuk a snitteket. A szemfüles néző a klip legvégén láthatja, ahogy az
utolsó lepengetett akkord után remegő lábakkal keresi a háta mögött lévő
vasrudat, hogy belekapaszkodjon, miközben a videó átúszik feketébe.

Hasonlóan kalandos volt a Bagossy Maradj így című klipjének felvétele. Fa dőlt ki előttünk, eltorlaszolva az utat. Ezt a történetet részletesen elmeséli Bagossy Norbi az Otthontól fűtött tél című könyvben.

A Bagossy Brothers Companyvel hogyan sodort titeket össze az élet?

Ezt a szövetséget Robinak köszönhetem. Ő majdnem a kezdetektől együtt bandázott a srácokkal, és klipeket forgatott velük. Én 2018-ban csatlakoztam a csapathoz, az Olyan ő volt az első közös munkánk. Óriási kaland a közös alkotás. Sok mindent köszönhetünk nekik, ritka vagány emberek. Annak ellenére hatalmas alázat van bennük, hogy már nagyon sok mindent letettek arra a bizonyos asztalra, és igazi példaképek tudnak lenni. Ennyi év közös munka után nemcsak számos videóklippel és élménnyel vagyok gazdagabb általuk, hanem barátokkal is.

Vizuális történetmesélőkként hivatkoztok magatokra. Hogyan szoktatok ráhangolódni a munkákra, és hogyan néz ki az alkotófolyamat?

Hallgatom a dalt, és várom, hogy megszülessen az ötlet. Vagy a hangulata adja az ihletet, vagy a szövegből egy mondat, szófordulat. Van, amikor hamar jön a szikra, de az is előfordul, hogy napokig agyalok. Egy biztos: orrvérzésig hallgatom a dalt. (Ráadásul füles nélkül, úgyhogy a feleségem is kívülről tudja szinte valamennyit.) Amikor a fejemben kezd összeállni a kép, Robi keresztkérdésekkel és új ötletekkel segít, a zenekar pedig helyben hagyja az elképzelést. Ezt követően dolgozom ki a végső koncepciót. Rengeteg referenciaanyagot gyűjtök, vizuális ötlettábla, képes forgatókönyv készül a forgatáshoz, megnézek két-három fimet, ami valahogyan kapcsolódik a koncepcióhoz, és elkezdjük a forgatást.

Reklámok esetében is hasonló a folyamat: azokhoz témába illő reklámokat vagy filmeket nézek. Mindig kérünk a megrendelőtől két listát azzal, hogy az egyiknek tíz olyan dolgot kell tartalmaznia, amit szívesen látnának a reklámjukban vagy csak egyszerűen tetszik nekik, a másik lista pedig azt sorjázza, hogy mit nem szeretnének látni a végeredményben.

Rengeteget
jegyzetelek: van egy olyan füzetem, amibe minden érdekeset leírok. Például
könyvekből rövid részleteket, amik megtetszettek. Vagy egy film után a
gondolataimat. Gyakran lapozom fel, ha elakadok, és inspirációra van szükségem.

Éltél Londonban is, mégis Marosvásárhelyen van a bázisod. Milyennek
látod a helyi lehetőségeket?

Korlátozottak, a szívem mégis azt diktálja, hogy itthon, itthon, itthon. Mert ha nem itt van az ember, akkor nem is fog változni a helyzet. Ilyen megfontolásból dolgozunk számos pályakezdő zenekarral, és időt, energiát nem sajnálva készítünk nekik klipeket. Mert ez lehetőség számukra, hogy befussanak, és tudjuk, mennyi lehetőséget teremtett nekünk az, hogy a Bagossy Brother Company befutott. Nem tudok másra gondolni, mint arra: az kell, hogy itthon mindenki kitartóan, olykor konokul tegye a dolgát. Az meg fogja hozni a gyümölcsét.

Milyen munkákon dolgozol most?

Nálunk a
kínai horoszkóp szerint nem a tigris, hanem a videóklipek éve van. Ezért
párhuzamosan többön is dolgozom. Két-két Bagossy, Mel’amour, Teddy Queen és
Szintaxis. Mellettük számos más projekt is fut a cégnél. Turisztikai videótól
kezdve a klímaváltozás hatásait bemutató videón át mindenféle egyéb ott van a
munkaasztalon.

Milyen terveket szövögetsz?

Azt, hogy hogyan tudnék eljutni Patagóniába vagy Bolíviába természetfilmet forgatni. Szeretnék saját rövidfilmeket készíteni. Van három forgatókönyvem, amikre időt és erőt kell kerítenem. Mindig halogatom őket, mert még nem érzem magam felkészülve a filmmé fejlesztésükre.

#pénteki kultúrrandi

Fotók: Kultúra.hu/Bereczky Sándor