Bella egyesek szerint „kristályos lány”, mások szerint „absztrakt gányoló” (pozitívan tessék érteni!), és ha végignézzük alkotásait, mindkettőben megtalálhatjuk az igazságot. Bár eredetileg gyönyörű ásványai miatt figyeltünk fel rá, hamar kiderült, hogy bármilyen szokatlan anyagban meglátja a lehetőséget: a gyerekkori játékdinót és a festékes vödör szélére száradt festéket épp olyan kreatívan fel tudja használni, mint a vaslemezeket vagy az üveget.

Rengeteg eltérő módon alkotsz, de az egyik fő műved a kristálykészítés. Hogy szerettél bele a kristályokba?

Pont a sokrétűség miatt. Sokadik próbálkozásra vettek fel az egyetemre, és a felvételik közben is variáltam. Egyetem előtt a kisképzőben üvegműves szakra jártam, ami a tárgyalkotás világához áll közel, ezt a szemléletet hoztam magammal. Amikor szembesültem azzal, hogy tárgyakként tekintek az alkotásokra is, szakítottam a figurális absztrakcióval. Bár nagyon szerettem a modell utáni rajzot, az anatómiát, a gesztusokat, idővel rájöttem, hogy a vakráma elkészítése jobban leköt, mint maga a képi ábrázolás. Búcsúképet is festettem ennek az időszaknak.

A festmény mint tárgy számomra hordoz valami megfoghatatlanul vonzót, még ha nem is szép. Ezt a hatást kutattam. Valami olyan dolgot kerestem, ami szimbolizálja a festéket, az egyediséget, a tökéletességet, az értéket, a szabályosságot, viszont nem ruházom fel egyéb jelentéstartalommal, csak funkcióval. Egy olyan dolgot kölcsönöztem a természettől, ami engem is lenyűgöz, így jöttek a sóoldatos kristályok. Ebből később lett egy sorozat is, DIY néven.

Ha jól tudom, te magad fejlesztetted ki a módszert, amivel létrehozod őket. Állt előtted bármilyen példa ezzel kapcsolatban? Hogy találtál rá a megfelelő metódusra?

Én csak kerestem egy olyan anyagot, ami helyettem dolgozik. Ez volt az első ötlet. Olyat szerettem volna létrehozni, ami önmagában szép, gyönyörködtet és a tökéletességre asszociálhat a néző. Mikor megvolt az ötlet, kezdődtek az első kísérletek különböző sóoldatokból. Mivel elég érzékenyek ezek a kristályok, nagyon hosszú idő volt tökéletesre fejleszteni. Nem mindegy a keverési arány, a hőfok, a medencék nagysága amikben napokig, hetekig áztatom a vásznakat, milyen magas a sátor, ami befedi a medencéket és még sorolhatnám.

Persze hiába hittem, nem én voltam az első. Útközben találkoztam más művészekkel, akik hasonló, túltelített oldatokat használnak.

A diplomamunkádban említed, hogy foglalkoztat az alkotó és a műalkotás viszonya. Téged milyen érzelmek fűznek a kristályokhoz?

Mindig is szerettem a természetes dolgokat. Imádom az élőlényeket, egy hangyát sem tudok megölni. Gyerekként mániákusan gyűjtöttem a kagylókat, köveket, bogárházakat építettem. Anyukámnak tanárként elég nagy az ásványgyűjteménye, a nyári szünetben mindig hazahozta őket és egyesével mesélt róluk. Nagyobb koromban nekem is lett pár a sulis ásványbörzékről, nagyon büszke voltam rájuk. 

Azt gondolom, hogy annak ellenére, hogy státuszszimbólum vagy befektetés is egy képzőművészeti alkotás, ott lehet az emberben csupán ez a fajta birtoklási vágy, hogy az övé legyen valami szép. Erre utaltam a kristályaimmal.

Sok pozitív dolog történt velem, mielőtt elkezdtem a kísérletezést, részben ennek is köszönhető az éles váltás. Bár korábban is több olyan sorozatom volt, ahol beépítettem képeimbe külső elemeket: például festékes vödrökről leválasztott, rászáradt festékeket, vagy talált vaslemezekről készítettem grafikai nyomatokat.

A kristály szimbólum használata megmaradt azóta is. Később én építettem papírból, pvc lemezből, üvegből a formákat. Számomra ezek a vágyott tökéletes műalkotást szimbolizálják.

Azt a kérdést is felveted, hogy mitől nevezhetünk valakit művésznek. Mi erről a személyes véleményed, hogy definiálnád a számodra hiteles művészt?

Igen, fel, bár nem gondolom, hogy ebben igazságot tudnék tenni. A hozzáállásom elég szigorú, amivel sokan nem értenek egyet. Azt gondolom, hogy onnantól művész valaki, hogy az alkotásra tudja a legfőbb figyelmet, időt fordítani, be tudja fogadni egy közeg, és méltó helyre kerülnek az alkotásai. Persze ettől még az a művész is lehet hiteles, aki mellette tök mással foglalkozik. A hitelességről való döntés a befogadók kezében van, szakmai közeget és a laikus közeget is beleértve.

A kristályosítás mellett más alkotói folyamatok is megjelennek nálad: ilyen például a roncsolás, a festés vagy a szitázás. Mi alapján választod ki, hogy melyiket vedd elő?

A grafikai technikákat az egyetemem tanultam, a festés inkább otthoni dolog volt de a szobrászat is érdekelt. Mindig is kísérletező alkat voltam, a választásom általában az adott témából következik. Nem egy médiumban dolgozom, hanem találok egy témát és ahhoz választom ki a médiumot.

A középiskola óta sokat dolgoztam dekor- díszítőfestőként, színház- és film-díszletekkel, illetve belsőépítészeti területen is. Ez megkíván egy alapos anyagismeretet, amit be tudtam építeni. A manuális képességeimet és az agyalós habitust édesapámtól örököltem, aki díszítőfestő és szintén grafikus. Tőle tanultam a legtöbbet.

Gyakran merítesz inspirációt nagyon személyes témákból is – ez történt a kis dinó és a by anxious image esetében is. Mesélsz ezekről?

Igen, merítek, de elvonatkoztatok, és végiggondolom, hogy fontos lehet-e a nézőnek, adhat-e valamit másnak is. Bár szerettem volna, de nem tudok expresszíven alkotni, nem önkifejezés a célom. Ennek ellenére mindkét munka igen személyes, velem megtörtént esetre, ugyankkor a társadalomban általánosan jelen lévő problémákra is reflektál.

A dinó figurát gyermekként rejtettem be egy zárhelyre játék közben, de sajnos a duplafalu vasajtó légüres terébe pottyant. Fontos volt nekem, de senki sem segített kiszabadítani. Évekkel később ugyanazt a kérésemet mindenki komolyan vette. 17 év után az iskola karbantartója segítségével kiszabadult a fogságból. Fel kellett hozzá nőni. Ezt a dinót aztán múzeumi környezetre emlékeztető módon kiállítottam a PINCÉben. Kíváncsi voltam, hogy az emberek hogyan reagálnak egy számukra értéktelen gumidarabra, ami a gyermekkorom egyik régészeti lelete.

A By Anxious Image című kiállításon csak női alkotók szerepeltek. Nagyon örültem a meghívásnak, és azt gondoltam, ezen a kiállításon helye lehet egy személyes történet felhasználásának és egy időszak lezárásának. A piece of mine I-ben egy friss tapasztalat emléke, a test a testben szituáció elevenedik meg.

A saját helyzetem meglepetése valahogy rávilágított arra, hogy az általam használt szimbólumok emberi testekből geometrikus testekké váltak.

Régi és új munkáimat helyeztem el bizonyos szituációkban, hiszen az idő során egymásból fejlődtek, van közöttük egy viszony. A színek pedig a nemi különbségekre utalnak. Itt nem én találtam meg a témát, hanem a téma talált meg engem.

Ha 3 szóban kellene jellemezned, mitől lesz valami „PálBellás”, mik lennének azok?

Jó kérdés. Mondták már rám, hogy „kristályos lány” meg azt is, hogy „absztrakt gányoló”. Nem szeretek ismételni, se beszélni, nehezen mesélem el a koncepciót akkor is, ha teljesen biztos vagyok a létjogosultságában. Emiatt sokszor nem látszik a következetesség.

 Ha mégis három szóval kell jellemezni, ezeket választanám: visszatükröződés, kérdőjel, objekt.

Melyik volt az eddigi abszolút kedvenc munkád?

Mindig a legfrissebb. Nagyon szeretem az alkotás folyamatát: az ötletelést, a tervezést, a létrehozást. A technikai dolgok átgondolása érdekel. Az abszolút kedvencem tehát az, ami még csak tervben van.

Mik azok a témák, amik leginkább foglalkoztatnak most alkotóként?

Leginkább a társadalmi trendek, és hogy mit várnak el egy művésztől.

Úgy érzem, globális nyomás van az alkotókon, hogy futószalagon gyártsuk le a produktumokat, jó marketinggel és állandó szerepléssel hívjuk fel a figyelmet.

A járványhelyzet szerintem sok mindent befolyásolni fog. Remélem, hogy ha más területeken megváltozik a mentalitás, a művészeti hozzáállás is változni fog.

Ilyen szempontból az el nem adott műtárgyak státusza érdekel. Találkoztam olyan tárggyal a saját lakásomban, amit szemétnek tituláltam, holott korábban kiállítási darab volt. Elég bizarr. Bár ezt a témát feszegetem a szakdolgozatomban is, még most is keresem a válaszokat. Az A piece of mine II erről szól. Egy régi munkám teljesen tönkrement a műteremben, ki akartam dobni, de érdekesnek találtam az idő nyomait, a széttöredezettséget és hogy egy folyamat része volt, egy állomás. Összekötöttem az új anyagkísérleteimmel, és csináltam itthon egy installációt a karantén alatt. Nem az újrahasznosítás foglalkoztatott, hanem a hozzáállással való játék.

Egy művész, akitől szívesen tanulnál: Richard Serra
Egy hely, ahova egyszer mindenképp szeretnél elutazni: Indonézia
Egy könyv, ami nagyon sokat adott neked: Bohumil Hrabal: Gyöngéd barbárok
Ha nem képzőművész lennél, valószínűleg ezzel foglalkoznál: Talán mentőorvos lennék.
Egy zene, amit mostanában sokat hallgatsz:
Két album: Vulfpeck Madison Square Garden-i élő koncertje, és Rosalia egy 13. századi ősregényt feldolgozó albuma, az El Maar Querer.