Pénteki kultúrrandi Szeder Réka író-költővel

Az irodalmi alkotás elég korán, kamaszkorod elején, nyolcadik osztályos korodban csöppent bele az életedbe. Mi volt a motivációd akkor arra, hogy papírra vesd a gondolataid?

Nagyon szerettem a verseket egészen kiskoromtól fogva. Rengeteg könyvünk volt otthon, a szüleim gyakran fel is olvastak belőlük. Nem emlékszem pontosan a kiváltó okra, de szerintem pontosan amiatt kezdhettem el alkotni, mint mindenki más az életének abban az időszakában, amikor csak az érzéseivel foglalkozik. És a kamaszkorban a változó hormonok miatti hangulati hullámvasút is lehetett ebben indító dolog.

Te az a fajta kezdő költő voltál, aki a kötelező olvasmányokra támaszkodva kezdett írni rímelő-szótagszámláló módon, vagy pedig szabadon írtad, ami kikívánkozott?

Mivel sajnos kortárs és szabad versekről egyáltalán nem tanultunk még gimiben sem, így maradtak a nagy klasszikusaink, akiket alapul vettem. Az első verseim természetesen elég esetlenek voltak, tele ragrímekkel – nem is tudtam akkor még, hogy például a rímeknek is több fajtája van, és hogy mik a szabályai, funkciói egy írásban. A fülem után mentem, az volt a fontos, hogy ütemes legyen. Ebben aztán sikerült fejlődnöm, Horváth Viktor rengeteget tanított. A műfordításhoz is kedvet kaptam, először franciáról fordítottam magyarra verseket. Most is épp ezt próbálom visszahozni a hétköznapjaimba, szeretnék majd német nyelvről is fordítani, valamint a rétoromán nyelvvel is megpróbálkoznék. Bár utóbbi egy elég nagy könyvtározós munka lesz.

Mikor érezted azt, hogy komolyra fordult az életedben az írás?

Szerintem nekem még nem volt meg az az áttörés, ami igazán „megkomolyítaná” az alkotást. Egyrészt még furcsa látnom azt, hogy valahol a nevem mellett ott van az, hogy költő, író, műfordító – de ezt nem nekem kell eldöntenem saját magamról, hanem az olvasókra és a szakmára kell bíznom ennek megítélését. Másrészt, ami szerintem komolyra fordíthatja az írást, az az ismertség. És itt nem a saját kis irodalmi közegünkön belüli dolgokra gondolok, hanem arra, hogy sok emberhez eljusson az, amit alkotsz, hogy elég erőteljes legyen a hangod ahhoz, hogy átüssön a zajon, hogy tömegekhez tudj olyan üzeneteket eljuttatni – amik persze jól vannak megírva –, amelyek aztán gondolkozásra sarkallják az embereket. Mert sok olcsó dolog például ki tud törni az ismeretlenségből, úgy, hogy látszik, szinte semmilyen szakmai tudás nincsen mögötte. De az is szomorú, hogy nemhogy nekem, de tőlem sokkal nagyobb szerzőknek sem adatik meg ez az áttörés.

Ebben a tekintetben valóban nem áll jól az irodalom szénája.

Nem, és ezt sokszor elkeserítő megtapasztalni. Rengeteg példát tudnék hozni akár a saját ismertségi körömből, akár az Íróakadémia alkotói közül is. Ott van Nagy Koppány Zsolt, akinek a novelláitól szerintem bárki eldobná az agyát: szórakoztató, precíz, jól megírt történetek, amelyek viszik az olvasót. Ehelyett kapjuk az amerikai klisés, hibákkal teli „bestsellereket” a reklámokban. De az irodalmi közegből akár még „nagyobb” neveket is lehetne említeni. Kemény István és Nádasdy Ádám hiába váltak még életükben író- és költőlegendákká, mégis elenyésző számú ember tud róluk, ha összevetjük a közismertségüket egy YouTube- vagy TikTok-celebével. Ha futólag hallották is az emberek a nevüket, nem tudják, hogy ők pontosan mit is alkotnak, miért jelentősek, nemhogy még élvezzék is az írásaikat.

Ez a belátás összefügghetett azzal a még irodalmi pályafutásod előtti döntéseddel, hogy az egyetemi tanulmányaidat végül nem irodalmi vagy bölcsészettudományi irányban folytattad? Te ugyebár biológiát tanultál a Szegedi Tudományegyetemen.

Én a neurobiológia, humánetológia miatt mentem oda, mert sokáig viselkedéskutató szerettem volna lenni. Aztán elég hamar rájöttem, hogy a keményvonalas tudományos közeg nem nekem való. Viszont az írásban elég jól tudtam hasznosítani az ott felmerült témákat. Sok, ott megfogalmazott hipotézisemet és megfigyelésemet emeltem, emelem át versekbe, novellákba, és a készülő regényembe is sűrítettem ezekből az élményekből. Lenyűgözött az, ahogyan például a pszichológia és az irodalom egymásra hatott. Például Paul Ekman rengeteget merített Shakespeare-től. Ott van az Othello-hiba elmélete, aminek az alapjait az képezte, hogy egy drámaíró párszáz évvel ezelőtt megfigyelt egy viselkedésmintát, amit aztán beleszőtt egy karakter jellemrajzába. Szerintem ez egy csodálatos összefüggés, és valószínűleg én is sokkal relevánsabb magyarázatot tudok adni az emberek cselekvéseiről az irodalmon keresztül, mint ha azt tudományos eszközökkel vizsgálnám évtizedeken keresztül, hiszen az nem kis munka, amit egy-egy kutatásba ilyenkor beletesznek.

Ettől függetlenül a verseskönyvedben, a Sziszüphében is felbukkan a tudományos fogalmazásmód, és az első könyved, a Puncsapuk is egyfajta társadalomtudományi eszköztárral dolgozik. Utóbbiban a sugar daddy-jelenséget dolgoztad fel beszélgetéseken és hozzáfűzött kommentárokon keresztül.

Mostanra észrevettem, hogy az alkotás közben szükségem van erre a nagyon idézőjelesen értendő „tudományos” látásmódra, az objektív távolság megtartására attól, amiről épp írok. Nem kezdhetek el ítélkezni az írás során, nem hagyhatom, hogy az én értékrendszerem, viszonyom leuralja az egész szöveget. Nem szeretem azt a regényíróknál sokszor előforduló húzást, hogy a realitástól teljesen elrugaszkodva egydimenziós karaktereket alkotnak, csak azért, hogy egyértelmű legyen az általuk fontosnak tartott tanulság. Ha egy regényt olvasok, nem az író direkt véleményére vagyok kíváncsi a legtöbb esetben, hanem arra a világra, amit megteremtett, hogy abban hogyan viselkednek az emberek, hogy milyen különböző kontextusokban tudja elhelyezni a „nagy megfejtést”, amit át szeretne adni. Aztán majd én olvasóként eldöntöm, melyik olvasattal szeretnék azonosulni, és hogy melyik szereplő viselkedését értékelem hogyan.

A verseknél is fontos szerinted ez a fajta tárgyilagosság vagy többszempontúság? Már csak azért, mert a lírában a legtöbbször elkerülhetetlen a megélésszerű, erősen szubjektív beszédmód.

Ez az arányoktól függ. Ha az adott költő megtalálja azt a hangot, amivel engem is be tud rántani az általa felfestett érzelemvilágba, azaz ha hajlandó megengedni azt az olvasónak, hogy egy hullámhosszra kerüljön a művével, akkor szinte bármi megengedhető. De ehhez el kell engednie az öncélú líraiságot, és akarnia kell azt, hogy a vers adjon valamit az olvasónak, másképp nem éri el a „célját” a mű, ergo nem hat, gondolkodtat, éreztet, ad stb., csak az időnket veszi el.

Elolvasva a Sziszüphé verseskötetedet, szerintem jól leírja az egész könyv hangvételét az utolsó ciklus címe: Süt a nap, vihar lesz. A derűnek mutatkozó irónia mögött mintha mindig lenne valamiféle bizalmatlanság, baljóslás, katasztrófavárás, sokszor kifejezetten expliciten megjelenítve. Ez egy átmeneti hangulatot tükröz, vagy ez az alapállapot nálad?

Ez az alapállapotom. Az életem rengeteg aspektusában igaz rám, amit elmondtál, hajlamos vagyok túlgondolni a dolgokat, és minden eshetőséggel igyekszem számolni, még akkor is, ha az adott pillanatban épp minden jól megy. Mindig fel vagyok készülve a legrosszabb végkimenetelekre. Azt hiszem, ez leginkább önvédelmi mechanizmus részemről, hogy ha borul minden körülöttem, akkor se essen nagy bántódásom. Ha örülni lehet valaminek, akkor és ott megengedem magamnak azt is, de ha lecsengett az öröm ideje, fejben már készülök a következő katasztrófára.

A harmadik tippem egyébként az lett volna, hogy talán a kortárs közegben sokszor előkerülő kilátástalanság csapódott le így nálad, legyen az gazdasági, ökológiai vagy össztársadalmi eredetű.

Az biztos, hogy nagyon sok olyan versem van, ami erre az aktuális korhangulatra reflektál. De ez sokszor úgy is összejön, hogy pusztán a saját történetemet, szorongásomat írom meg, amiről csak később derül ki, hogy rengeteg más ember megélésével rezonál. Azt veszem észre, hogy a generációnkkal hatalmas változások jöttek, teljesen máshogyan viszonyulunk a világ dolgaihoz, mint azt elődeink tették. Általánossá vált az elég volt-attitűd, amit én egyrészről jónak tartok, másrészről viszont rengeteg feszültség halmozódik fel bennünk emiatt – de a mi generációnk legalább elkezdte kiadni, illetve változtatni az eddigi dogmákon, legalábbis én így látom.

Szerinted erre szolgálhat válasszal, megoldással jelenleg az irodalom és úgy általában a művészet? Vagy most már az alkotók nem tudnak ilyen szerepbe kerülni, és inkább ezeknek a problémáknak a szemléletes megörökítését tudják adni az utókor számára?

Szerintem az ekkora mértékű generációs feszültségnek a robbanás lehet a megoldása: ahhoz, hogy kiegyenlítődjön, nyugalmi állapotba kerüljön a rendszer, a felgyülemlett energiának hirtelen kell kitörnie. Az jó kérdés, hogy a művészetnek lehet-e ilyen szelep vagy katalizátor jellege. Valószínűleg lehetne, de ahhoz, hogy feloldást adjon, el is kellene jutnia az emberekig, ami – ahogyan arról az előbb is beszéltünk – egyszerűen nem történik meg. De még azok sem tudnak hatékonyan átvinni mély gondolatokat, akik világsztárokként vannak a figyelem középpontjában. Például Pinknek rettentő súlyos szövegei vannak, amelyekkel értéket közvetíthetne, ha a közönség nem inkább a róla szóló bulvárhíreken csámcsogna. Úgyhogy a jelenlegi korban szerintem közel lehetetlen vállalkozás áttörni ezen a tompultságon – a televízióknak, rádióknak, bulvárújságíróknak, rezsimeknek sem ez a célja.

Jelenleg Ausztriában tevékenykedsz a kézilabda sportágában, de az írás mellett főállásban dolgozol is. Mire kerül most a hangsúly az életedben?

Az úgynevezett polgári foglalkozásom sok időt és kapacitást lefoglal jelenleg, de nincs olyan nap, hogy ne olvasnék vagy töprengenék az íráson. Az alkotás ugyan szakaszosabban megy most, több idő marad ki két letisztázás között. Szerencsére rengeteg ötletem, törzsszövegem van, amivel tudok dolgozni. A sportban pedig épp most zárult le az első, könnyebbnek nevezhető időszak, most kezdődnek majd a komolyabb edzések. Az biztos, hogy egy ideig még itt maradok, mivel a következő szezonban már aktívan játszani fogok. Én azt várom, hogy ha letisztázódik minden teendőm, sokkal könnyebb lesz olvasni, művelődni és alkotni is.

A készülő köteteidről mit tudhatunk?

A regényt idén tervezem megjelentetni. A címe az lesz, hogy Mi majd másképp, és egy lélektani családregénynek készült, amelyben rengeteg tudást, tapasztalatot tudtam kamatoztatni. A másik kötet egy verseskönyv lesz, amelynek már szintén kész a kézirata, egyelőre visszajelzést várok rá a kiadótól. Valószínűleg hasonló lesz a Sziszüphé gyűjteményéhez: vegyesen szerepelnek majd benne politikai kérdéseket érintő kritikák, szó lesz benne egyéni és csoportos, akár társadalmi traumákról és a magyarságról is. Abban mindenképpen fejlődtem, hogy a saját történeteimet, érzéseimet most már jobban tudom általános kontextusba helyezni – így megkísérlem én is a lehetetlent, és a korábbiaknál még tágabb közönséghez próbálok szólni a verseimen keresztül.

#pénteki kultúrrandi

Fotók: Onda Péter / PKÜ