Pénteki kultúrrandi Üveges Mónika képzőművésszel

Hogyan kanyarodtál a művészet felé?

Képzőművész ugyan nem, de címfestő a nagyapám személyében volt a családban, apukám pedig kőfaragó és épületszobrász. Olyan ember, aki a semmiből is várat épít: ha egy tárgy a keze ügyébe kerül, abból biztosan valami izgalmas sül ki. Valószínűleg tőle örököltem a kreativitásom, és tőle eredhet a tárgykészítés iránti igényem. Anyukám pedig mindig misztifikálta a művészetet, és amikor nehézségek értek, visszalökdösött az utamra.

A Kisképzőn fotó szakon tanultál.

Evidens volt, hogy valamilyen kreatív tevékenységgel szeretnék foglalkozni. Akkor még nem kristályosodott ki, hogy ez a fotózás vagy a festés lesz, de azt tudtam, hogy a csinálás, a létrehozás érdekel. A Kisképzőben fontos szerepük volt a barátoknak: ott éreztem meg, hogy ez az én helyem, hogy ez az a világ, amiben otthonosan érzem magam. Korábban nem igazán találtam a helyem.

A Magyar Képzőművészeti Egyetemre viszont már nem fotó, hanem festőművész szakra jelentkeztél.

Mindig is az archaikusabb munkamódszerek: a filmelőhívás, a laborálás, a camera obscura vonzottak a fotózásban. A digitális utómunka és a számítógép előtt ülés közben fokozatosan ráébredtem, hogy a manualitáshoz, craftoláshoz, anyagisághoz közel álló dolgok izgatnak igazán, és egyre inkább a festészet felé kacsingattam, mert úgy ítéltem meg, hogy az szabadabb utat biztosít a médiumok közötti átjáráshoz.

Mit tanultál a mestereidtől?

Révész László vett fel az egyetemre. Ő a fotózást és a videózást helyezte volna előtérbe nálam, amire akkor nem igazán voltam nyitott. Az egyetem vége felé azonban megértettem korábbi tanácsait, igazán fontossá váltak számomra, és beépültek a munkametódusomba. Később Gaál Józsefhez kerültem, akitől rengeteg önismereti módszert tanultam, teoretikusan is nagyon sokat adott. Nálam főként az egzisztencializmus és process art volt a főcsapás. Hálás vagyok neki azért is, hogy mindig arra ösztönzött minket: írjunk sokat, vezessünk munkanaplót, mert azáltal letisztulnak a gondolataink, és megtanulunk a munkáinkról beszélni.

Mivel diplomáztál?

2019-ben végeztem, a szakdolgozatomnak a Membrán, kép-test mint közvetítő anyag címet adtam. Ez festményinstalláció volt, amellyel a hordozót az emberi bőrrel, az emberi vázat pedig a formázott keretekkel vetettem össze. Az  áttetsző membránok a semmi, az elmúlás felé való irányultságot, a „határhelyzetek” jelentőségét jelzik olyan festészeti toposzokra építve, mint például a természetes és a mesterséges viszonya. Néha humorral, néha a banalitás eszközeivel. Továbbá felhasználtam különböző varrott vásznakat és latexet is. Az a munkám kevésbé lecsupaszított, kaotikusabb verziója volt annak, amit most csinálok.

Klasszikus táblaképet soha nem is készítettél?

Csak az egyetem legelején. Azok realisztikus festmények voltak kollázsolt felületekkel. De nagyon gyorsan bekerültek a képek tereibe a különféle anyagok: a műgyanta, a gipsz. És egyre inkább objektszerűvé váltak a képek. Egyszer csak zavarni kezdett a táblakép négyzetessége, geometrikussága, ezért először az egyik oldalát cseréltem ki valamilyen formázott dologra, majd fokozatosan a többi is elvesztette hagyományos formáját, így a műveim egyre intenzívebben kezdtek a térbe kilépni.

Első önálló, Implied body című kiállításod a Telepen volt. Hogyan állt össze annak koncepciója?

A cím a test múlékonyságára, romlandóságára utal, amellyel egy Eva Hesse-ről szóló tanulmányban találkoztam. A rejtett test kifejezés és a test asszociációját felkeltő tárgyak a művész hiányzó testét idézhetik meg azáltal, hogy rendkívül erős anyagisággal és érzékiséggel vannak jelen. Az emlékezés, a szexualitás, az intuíció és a humor eszközeit alkalmazzák az anyagi folyamatok interakciói révén. Kiállítottam ott hagyományosan készült táblaképeket, de már voltak köztük plasztikusabb, shaped canvas (a négyszögűtől eltérő, különleges alakú festmények és objektek – a szerk.) munkák is.

A műveid izgalmasan oszcillálnak festészet, fotográfia és szobrászat között.

Részemről tudatos ez a billegés, nekem az alkotás azzal szerez örömet, ami a látott mintáktól, a jól ismert skatulyáktól eltér. Azáltal, ha sikerül tőlük elrugaszkodnom, és más minőségbeli konstellációt fedezek fel. Emiatt igyekszem kihasználni az anyagok karakteréből adódó véletleneket, amelyek mindig továbblendítenek.

A véletlenek által tudsz megújulni?

A megújulás belső kényszer nálam, zavar az önismétlés. A random talált organikus elemek gazdag formai variálhatósága az, ami kimozdít. A véletlen és a tudatos játéka. Egy-egy sorozatom tematikus, és általában nyolc-tizenkét darabból áll, aztán kiállítom, és technikailag vagy koncepcióban kicsit továbblépek. Alkotás közben mindig új anyagokat ismerek meg, amelyek további lehetőségeket hoznak magukkal. Ilyenek voltak legutóbb a ledlámpák, amelyek fénnyel töltik meg a transzparens felületeket, és a kereteknek is egészen más megjelenést adnak.

Legutóbbi kiállításod, a Melting Fire már egészen installatív volt.

A munkáim többnézetűek, ezért különféle kiállítási helyzetekben egészen másképpen lehet őket installálni, másképpen tudják magukat megmutatni. A ledlámpák  még hangsúlyosabbá teszik e hús- és bőrszerű munkák gondolatiságát, mert a hidegségük felerősíti az objektek preparátumjellegét. Továbbá tükröződnek, és ezt a reflexivitást a földre installált tükörfólia még intenzívebbé tette. Ez a vízre emlékeztető, kicsit zörgős és fényes anyag újabb dimenziót adott a munkáimnak.

Hogyan kapcsolódnak a munkáid a hidrofeminizmus elméletéhez?

A Melting Fire kurátora ismertetett meg vele. Számomra az ember és a víz kapcsolata miatt érdekes. Az emberek „vízlények”, nyitott entitások. Olyanok, mint a porózus membránok, amelyeken átfolynak a külvilág jelenségei. A víz folyamatosan ki- és befelé közlekedik a testünkben, nemcsak alapvető biológiai funkcióink (lélegzés, ivás, evés, ürítés), hanem az érzelmi reakcióink (sírás, nevetés, izgalomtól való verejtékezés) következtében is. Mivel a bolygónk vízmennyisége állandó, ezeken a zsigerien testi és intim folyamatokon keresztül globális rendszerekbe kapcsolódunk be.

A természet és ember kapcsolatát feszegette az ezt megelőző, Radvánszki Leventével közös kiállításod is a NaCóban.

A Skin Deepre vonatkozóan a csont és a bőr asszociációja, valamint a táblakép tárgyiasítása volt a közös metszet számunkra, ami tematizálódott. Két irányból közelítettünk a kérdéshez. Nálam inkább a munkák organikussága dominált, míg Levinél szintetikusabb érzetet keltett a szilikon. Az ő művei inkább a technológiához, az enyéim pedig az anyagi természethez kapcsolódnak.

Az is nagyon izgalmas nálad, hogy a korábbi fotóstúdiumok beépülnek a munkáidba: a műgyantára sokszor felismerhetetlenségig torzított felvételeket nyomtatsz.

A kísérletezésben nincsenek mellékvágányok, hiszen a képességek, a megszerzett tapasztalatok beépülnek, majd egyszer csak előjönnek. A fotónyomatok először az emulzióval érzékenyített vásznakon jelentek meg, azok voltak a mostaniak előzményei. Ám mivel az előhívott fényképek a vászon hordozóján fényérzékenyek maradhatnak, idővel elhalványulhatnak, áttértem a digitális előhívásra, ami tartósabb és gyorsabb is. A fotókat úgy torzítom, hogy a meglévő kerethez illeszkedjenek.

A munkáid erősen érzékiek.

Egyszerre sugallnak érzéki tapasztalatokat és sejtszintű fraktálosodást. Fontos számomra, hogy a munkáim valamilyen érzetet adjanak a befogadó számára, és az is, hogy a tárgyak létrehozásakor erősen kapcsolódjam az anyaggal, amivel épp dolgozom. A matéria megfogása, felfeszítése mindig erősen taktilis metódus, és az a szándékom, hogy ezeket a haptikus minőségeket a kész műtárgy is megőrizze.

Hogyan zajlik nálad az alkotófolyamat?

A művek létrehozása számomra nagyon hasonló az ikebanához. A természetből merítek ihletet, ott gyűjtöm össze a munkáim alapanyagait, amiket aztán kompozícióba rendezek. A rátalálás gesztusa, a természeti elemek szofisztikált és kifinomult megmunkálása fontos elemei az alkotófolyamatnak. Sokat túrázom és sétálok, és közben erősen összekapcsolódom a természettel, fákat gyűjtögetek. Különleges anyagok iránt kutatva lomtalanításokra is járok.

A műtermem a Népszigeten van, de bizonyos munkafázisokat otthon végzek el. Az alkotást nagyban befolyásolja az időjárás, hiszen vannak olyan eljárások, amelyeket csak a szabadban tudok elvégezni, másrészt bizonyos anyagokkal nem tudok dolgozni, ha túlságosan hideg van, mivel akkor nem az elvárt módon viselkednek.

Milyen téma foglalkoztat most?

A gombák kezdtek el érdekelni. Az, ahogyan egymáshoz kapcsolódnak és telepeket alkotnak. Az új munkáim terebélyesedni, e koncepcióból következően burjánzani kezdtek. Több objektet kapcsoltam egymás mellé ahhoz hasonlóan, ahogy a gombafonalak egymásba fonódnak és hálózatot alkotnak.

A Skurc művészcsoport alapító tagja vagy. Milyen szándékkal hoztátok létre?

A párommal, Németh Dáviddal az egyetemi időszak után természetközeli műterem után kutattunk, és a Népszigeten rátaláltunk a Mahart egyik indusztriális csarnokrészére, ami akkor elég rossz állapotban volt. A magunk erejéből elkezdtük felújítani, és mivel elég nagy térről volt szó, műteremtársakat kerestünk. Így jött létre a Skurc, amelyben a tagok egymás szoros közelségében, egymást inspirálva alkotnak. Kiállításokat és szakmai megbeszéléseket, csapatépítő alkalmakat is szervezünk, amelyek segítik a művészeket a fejlődésben. Jelenleg azon dolgozunk, hogy külföldi rezidenciaprogramokat tudjunk megvalósítani, amelyek számunkra és az ideérkező alkotók számára egyaránt hasznosak lennének.

Hol állítasz ki legközelebb?

Egy csoportos kiállításon a MyMuseum Galleryben az FFS-tagokkal (FSS: Fiatal Fotóművészek Stúdiója  – a szerk.) és a Derkovits-ösztöndíjasok időszaki beszámoló kiállításán. A lengyelországi Tarnow-ban pedig éppen fut a Skurc Echo című tárlata. Idén biztosan lesz egyéni kiállításom is, de egyelőre még bizonytalan a helyszín és az időpont. Mivel tavaly elég sokat állítottam ki, és sok eseményt szerveztünk a Skurcban, most művek létrehozására akarok fókuszálni.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi