Tanít a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, a kolozsvári Sapientián és a Sztalker suliban is. Azt mondja, jó érzés számára a mások ötleteivel való foglalkozás, és felszabadítja az is, hogy ilyenkor kicsit „kiszállhat” a saját fejéből. Közben persze tervez: továbbra is szívesen mozogna a fikció és a valóság határain. Legutóbbi, Mesék a zárkából című filmjében elítélt apák által írt meséket forgattatak le a gyerekeik, családtagjaik szereplésével. A film számos jelentős nemzetközi fesztiválon szerepelt sikerrel.

Hogy jött az életedbe a filmezés?

Középsikolás barátaimmal készítettünk egy iskolai szappanopera-képregényt Szívfacsaró Lici címmel, tinédzserkori szerelmekől és ármánykodásokról. Kitaláltuk és befotóztuk a képeket, photoshoppal beírogattuk a dialógokat a szereplők fölé rajzolt felhőkbe, premiereben sorba tettük a képeket, és aláraktunk mindenféle zenét Carlos Santanatól Bryan Adamsig.

A másik fontos élmény, hogy tizenkét éves koromtól folyamatosan benne voltam valamilyen színjátszó csoportban, és vonzott a játéknak meg a világteremtésnek ez a felszabadító, performatív formája. Nagyjából ezek vezettek ahhoz, hogy felvételiztem a kolozsvári Sapientia Egyetem filmes szakára, de nem volt e mögött kiforrott jövőkép, inkább csak kíváncsiság és az útkeresés igénye.

Mi volt az első meghatározó filmélményed?

Mel Gibson Braveheart (Rettenthetetlen) című filmje. Egy rossz, másolt VHS-kazettán néztük, de azóta is emlékszem arra zsigeri érzésre, amit a gyerekkori flashback-jelenet, a csatajelenet előtti beszéd vagy a katartikus zárójelenet keltett bennem. Meg persze Sophie Marceau…

A Sapientia után jöttél Budapestre az Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Miért döntöttél úgy, hogy itt folytatod?

Kolozsvár egy nagyon jó kiindulópont volt, ahol olyan impulzusok értek, amelyek azóta is meghatározóak számomra – főleg annak kapcsán, hogy egy kamera hogyan lehet eszköz a valóság azon részeinek feltérképezésében, amelyek a hétköznapi, civil énem számára elsőre megközelíthetetlennek tűnnek. Lakatos Róbert, Bálint Arthur, Buglya Sándor, Balogh Zsolt voltak azok a gyakorlati tanárok, akik mind kinyitottak valamit bennem, ami miatt ma is ezzel foglalkozom, és ezért nagyon hálás vagyok nekik. Ugyanakkor emberileg és szakmailag sem voltam felkészülve erre a pályára, szükségem volt a fejlődésre, és ehhez az SzFE tűnt a legjobb választásnak.

Azt hiszem, jól döntöttem. Szász János és Janisch Attila a többi szak tanáraival együtt nagyon jó rendszert építettek a 6×6-os modell elindításával, most is nagyon fontosak az ott született emberi és szakmai kapcsolataim. Az ebben az időszakban készült vizsgafilmjeim nyitották meg az utat a „felnőtt” szakma irányába, így kerültem kapcsolatba a Proton Cinemában dolgozó Gyárfás Eszter producerrel is, akivel közösen küzdöttük végig a Mesék a zárkábólt, és aki talán a legfontosabb társ az eddigi szakmai életemben. A mesterszakon pedig Enyedi Ildikótól tanulhattam, leginkább egyfajta derűs és nyitott, de szuverén és következetes viszonyulást a világhoz és a filmkészítéshez.

Mesék a zárkából

Hogy érint most téged az egyetemet övező jelenlegi helyzet?

Én egy hívő keresztény ember vagyok, és nagyon bánt, ami most történik, mert azt érzem, hogy a hitem zászlaja alatt a hatalom jogtalanul bemocskol és ellehetetlenít egy intézményt, ahol számomra nagyon fontos emberektől nagyon sok értéket kaptam. Enyedi Ildikó egyszer megkérdezte tőlem, hogy hogy állok a Jóistennel. Emlékszem, így kérdezte, hogy Jóisten, szeretettel és mély, bizalomteli kíváncsisággal, ami ott volt a tekintetében, a hangsúlyában. Azt éreztem, bármit is válaszolok erre a nagyon intim kérdésre, az érvényes lesz a szemében. Nem leszek megbélyegezve, beskatulyázva. Elmondtam, hogy nagyon sok megválaszolatlan és talán megválaszolhatatlan kérdésem van, de hiszem a létezését.

Éppen előtte egy New York-i lelkész podcastjét hallgattam, aki  Mária és az angyal találkozása kapcsán arról beszélt, hogy mennyire perzselő, elviselhetetlen ereje lehet a valódi szentséggel való találkozásnak: egyszerre vágyunk rá és rettegünk tőle, mert a tökéletes erő és tisztaság mellett csak jelentéktelennek és tisztátalannak érezhetjük magunkat – és hogy Jézus pont ezt a terhet vette át és vitte fel a keresztre. Ildikónak erről eszébe jutott Rilke Duinói elégiák sorozatából az első vers, amiben  hasonlóról ír: „Hogyha kiáltanék, ki hallana/ engem az angyalok rendjéből? És ha netán / a szívére vonna egyik: én belepusztulnék / az erősebb lét közelébe…”

Nagyon sokat jelentett nekem ez a beszélgetés, mert ritka az a találkozás, amikor ezek a mondatok úgy tudnak elhangozni, hogy a téma látszólagos elvontsága ellenére a minket legszemélyesebben érintő valóságról beszélünk. Dühít, hogy ezeknek a találkozásoknak és beszélgetéseknek a lehetőségét veszi el most a hatalom, ráadásul a kereszténység nevében. Lenin-fiúknak, Szamuely-katonáknak és libernyák agymosottaknak neveznek minket, utána a fejünkhöz vágják, hogy nem vagyunk nyitottak a párbeszédre. Hogy fér ez össze a krisztusi szellemiséggel, amit elmondásuk szerint szeretnének meghonosítani az egyetemen?

Mostanában többször elővettem Pilinszky interjúkötetét – kereszténység, kultúra és hazaszeretet viszonya kapcsán nagyon fontosak számomra az ő gondolatai. Gyakran hivatkozik Simone Weilra, aki arról beszél, hogy a hazát csak egyféleképpen lehet szeretni: részvéttel. „Úgy, ahogy Homérosz az Iliászban, úgy, ahogy Jézus, amikor siratja Jeruzsálemet, és úgy, ahogy a népdalok. Vagyis a hazát egyedül részvéttel szabad és lehet szeretni.” Ellenkező esetben ugyanis beüt a gőg, a felsőbbrendűségi tudat, és az ebből fakadó kirekesztés, a tőlünk különböző megbélyegzése, aminek pontosan az a szükségszerű következménye, amit ma az SzFE körüli méltatlan támadássorozatban látunk.

Mi volt az első munkád, mit tekintesz „rajtkőnek”?

A We are the champions című dokumentumfilm, amit 2008-ban forgattam egy sapientiás egyetemi feladatként. Ebben néhány kolozsvári hajléktalant megkértem, hogy rendezzenek maguknak egy közös karácsonyi ünnepséget – január közepén. Közösen kitaláltuk a nap menetét, azaz a sztorit: elmentek fenyőfát szerezni, aztán gyertyáért a paphoz, kitakarítottak a bádogbarakkban, ahol laktak, feldíszítették a fát, ajándékot adtak egymásnak, és néhány másolt kazettáról meghallgatták fiatalkoruk slágereit. Mi pedig László Loránd operatőrrel úgy követtük az eseményeket, mintha hagyományos dokumentumfilmet forgatnánk. Akkor nagyon erős tapasztalatot szereztem arról, hogy a fikció hogyan tud bizonyos helyzetekben mélyebb valóságokat felszínre hozni, mint a külső beavatkozás nélkül filmezett, teljes objektivitásra törekvő, megfigyelő dokumentumfilm.

Semmi bogár

Mintha vonzódnál a puritán, kicsit nyers, dokumentarista ábrázolásmódhoz. Miért van ez?

Talán a forma szerénysége és életszerűsége miatt. A dokumentarista filmnyelv nagyon erősen közvetíti az „itt és most” élményét, azt az illúziót keltve, hogy mindaz, amit látunk, külső beavatkozás nélkül történik, és az alkotóknak nem volt egyéb dolguk, mint jelen lenni és rögzíteni a helyzetet. Ennek fontos része a színészi játék és a kameramozgás látszólagos spontaneitása is.

A vizuális világ és a színészi játék ilyen jellegű jelenidejűsége ad egy olyan plusz intenzitást, ami engem nézőként fokozott figyelemre késztet, rendezőként pedig nagyon inspirál. Leginkább talán a Játszótársak című filmünkben működött ez a fajta gondolkodásmód, de hasonló koncepció mentén született a Romanian sunrise és a Semmi bogár is. Előbbiben Nagy Marcell operatőr zaklatott, spontán kamerahasználata, utóbbiakban pedig Kürti István tág, hosszú beállításai jelentették azokat a vizuális kereteket, melyeken belül a színészek szabadon, a jelenidő sűrűjében tudtak érvényes, hiteles és erős alakításokat nyújtani.

Van olyan film, ami ennek az ábrázolásmódnak a szöges ellentéte, mégis nagyon szereted?

Persze, sőt, ilyenek azok a filmek, amik az elmúlt időszakban igazán inspiratívan hatottak rám. Idén ősztől tanítok a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetem filmes szakán. Az egyik órán olyan filmek alkotói megoldásait elemezzük, amelyekben filmnyelvileg is nagyon erősen érvényesül a rendező eredeti, fokozottan szubjektív víziója az elmesélni kívánt történet kapcsán.

Jelenetről jelenetre, nagyon alaposan újranéztem Az élet fáját Terrence Malicktől, A nagy szépséget Paolo Sorrentinótól, a Szerelemre hangolvát Wong Kar Waitól, és Xavier Dolan Megöltem az anyámat című, első filmjét. Ahogyan ezek a rendezők a kameramozgást, a különféle látószögű objektíveket, a világítást, a zenét, a vágást, a belső monológokat, a narrációkat, a lassításokat és gyorsításokat használják, számomra nagyon izgalmas, és alkotóként bátorságra tanít. Szuverén világokat teremtenek, melyekben az általuk művelt, sajátos filmnyelv esszenciálisan tükrözi azt a szavakban nehezen megfogalmazható érzés- és élményanyagot, ami eredetileg alkotásra késztette őket.

A Mesék a zárkából forgatása
Fotó: Kürti István

A Mesék a zárkából című, egész estés dokumentumfilmedben elítélt apák által írt meséket forgattatok le a gyerekeik, családtagjaik szereplésével. Hogy jött az alapötlet?

Egy újságcikkben olvastam arról, hogy a balassagyarmati börtönben működik egy mesekör, ahol a rabok saját történetekből meséket írnak, és ezeket évente egyszer előadják a gyerekeik és családtagjaik előtt egy zárt körű előadáson. Nagyon izgalmasnak tűnt az ötlet, és megkerestem a mesekör vezetőjét, Büki Dorottyát, hogy bemehetnék-e megnézni egy ilyen előadást. Bemehettem, és amikor elkezdődött az előadás, azt éreztem, hogy annyira sűrű és gazdag ez a valóság, ami itt történik, hogy a gyomromig hatol.

Férfiakat láttam, akik pont azáltal vetették le a macsó álcáikat, hogy a játék álcáját vették magukra, és közben szabadokká váltak. És gyerekeket és feleségeket, akik nem hisznek a szemüknek, mert sosem látták így játszani az apjukat és a férjüket, teljesen elbűvöli őket a látvány, egyszerre nevetnek, sírnak, és valami olyasmit tapasztalnak a színház ereje által, ami teljesen újszerű és maradandó.

Úgy éreztem, hogy ezt az élményt valahogy újra kellene teremteni, csak nem a színház, hanem a film eszközeivel. Így jött az ötlet, hogy keressünk olyan, börtönben levő apákat, akiknek 8-10 éves gyerekeik vannak, és részt vennének egy ilyen filmes projektben, amelyen belül meséket írnának, és ezek alapján mesefilmeket készítenénk velük meg a gyerekeikkel a főbb szerepekben.

Hamar felismertük, hogy a mesék csak a valóság kontextusában tudnak igazán izgalmasak lenni, és úgy döntöttünk, hogy egy kreatív dokumentumfilmet készítünk, amelyen keresztül belelátunk a filmünkben szereplő családok párhuzamosan zajló életébe, küzdelmeikbe és örömeikbe, kapcsolódási kísérleteikbe, és közben végigkövetjük ezeknek a mesefilmeknek a születését, amelyekben a korlátokkal teli valóság szabályai újraírhatók. Így tehát a fikció a szabadság és kapcsolódás terévé tud válni egy olyan helyzetben, amikor a valóság a távolságról és a gyakran leküzdhetetlennek tűnő akadályokról szól.

Mesék a zárkából

És hogyan jutottál el a megvalósításig?

A filmre az Inkubátor programon keresztül kaptunk támogatást, ami szerintem egy fantasztikus kezdeményezés, nagyon hálás vagyok, hogy a részese lehetek.

Sokáig jártuk a magyarországi börtönöket, mire megtaláltuk azt a három családot, akik szívesen beleálltak ebbe a projektbe és mi is azt éreztük, hogy a személyiségükön, kapcsolataikon, történetükön keresztül valami lényegi dologról tudunk mesélni.

Nagyjából két évig forgattunk és egy évig vágtunk, amíg összeállt a Mesék a zárkából, de nagyon nagy élmény és nagyon nagy tanulási folyamat volt. Gyárfás Eszter producerrel, Kürti István és Nagy Zágon operatőrökkel, Vághy Anna és Hargittai László vágókkal, Bánki Orsi, Zsiga Dóri és Erb Fanni gyártási szakemberekkel nagyon sok mindent éltünk végig a reménytelennek tűnő hullámvölgyektől egészen a kitörő eufóriáig és vissza. De nagyon fontos része volt ennek a folyamatnak Asher Goldschmidt zeneszerző, Horváth Andor hangmérnök, Tasnádi Zsófi látványtervező, Pócsik Lujza jelmeztervező, Varga Alíz sminkes, Lovrity Kata, Marjai Petra és Mácsai Mikul animációs rendezők, Petrányi Viktória executive producer, és még rengeteg mindenki, akik komoly munkát és hitet fektettek be azért, hogy ez a film elkészülhessen, és ezért nagyon hálás vagyok nekik.

A mese, a fikció műfaja miért vonz?

Talán mert úgy lehet személyesnek lenni, hogy a fiktív keret távolságot is ad, és sokkal nagyobb az alkotói mozgástér. A mese, és főleg a népmese szabályait nem a felszíni valóság tényei határozzák meg, hanem egy sokkal mélyebb, archaikusabb valóság. Az ilyen mese úgy tud játéktér lenni, hogy közben évszázadok tudásanyagát sűríti magába, és ez a kettősség nekem nagyon tetszik.

A filmünkben megelevenedő mesék nem véletlenül tartalmaznak olyan motívumokat, amik a népmesék világát idézik. Nem csak arról szól ez, hogy a rabok is ilyen típusú mesékkel találkoztak gyerekkorukban, és ezek jelentették a mintát az írás során, hanem szerintem arról is, hogy ezek az elemek valami nagyobb egészhez való kapcsolódás igényéről árulkodnak. Olyan világhoz, amelyben helyreáll a kibillent egyensúly, és a küzdelmek végén nemcsak begyógyulnak a sebek, de a szereplők új minőségben élhetik tovább az életüket.

Mesék a zárkából

Vannak rendezőként „bakancslistás” terveid?

Van egy öregotthonban játszdódó tervem, ami ugyancsak a fikció és a valóság határain mozog, és ugyancsak a szerepjátékon keresztül beszél arról, hogy mi az, ami megmarad egy élet élményeiből, mi az, ami eltűnik, és mi az, ami hátrahagyható.

Régóta foglalkoztat a valóság objektivitásának és szubjektivitásának a témája. Az, hogy amit ma a teljes, egész életemet meghatározó valóságként nagyon erősen jónak vagy rossznak, hasznosnak vagy haszontalannak, örömtelinek vagy fájdalmasnak érzékelek, hogyan kerül idővel akár teljesen más fénytörésbe, és hogyan nyeri el a helyét egy nagyobb egészben.

Ilyesmiről szólna ez a film, úgy, hogy az öregek játszanák a gyerekkoruk, tinédzserkoruk, és fiatal felnőttkoruk szereplőit is, korhű jelemezekben, az öregotthon falain belül felépített, a huszadik századi Magyarország második felének különböző évtizedeit idéző, jelzésszerű díszletekben.

Izgat ebben a tervben az idő összecsúszása is: hogy egy ember egyszerre jelenti a  jelenkori önmagát és a hatvan évvel korábbi énjét is, ahhoz hasonlóan, ahogy egy isteni szemszögből meg tud szűnni az idő linearitása és életünk minden pontja egyszerre, egy teljes egészként jelenti az életünk valóságát.

Miket tervezel most, miken dolgozol?

Most leginkább ez a fenti foglalkoztat. Közben tanítok a Babeș–Bolyai mellett a kolozsvári Sapientia egyetemen is, meg a Sztalker suliban. Ezek nagyon jó terepei a mások kérdéseivel, ötleteivel, terveivel való foglalkozásnak és a saját fejemből való kiszállásnak. Ez pedig nagyon felszabadító élmény, amire gyakran szükségem van. 

Kedvens film: Lars von Trier: Hullámtörés
Kedvenc könyv: Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek
Meghatározó filmélmény a közelmúltból: Corpus Christi
Ha bárkit mondhatnál, kivel dolgoznál együtt: Jessica Chastain
Ha egyik napról a másikra hivatást váltanál, mi lennél: Pszichodráma vezető

A nyitóképet Kürti István készítette.

#pénteki kultúrrandi