A Platon Karataev utoljára 2022 elején jelentkezett új albummal. A Partért kiáltóról annak megjelenése idején elsősorban a szövegeket előtérbe helyezve esett szó, mivel az volt a csapat első teljesen magyar nyelvű lemeze. De miért is hatott az anyanyelvi dalszerzés újdonságnak akkoriban?
A zenekar egy klasszikus indie-folkra hangolt debütálás (For Her, 2017) után 2020-ban az Atomsszal hívta fel magára a zenei szakma figyelmét: annak az évnek az egyik legfontosabb magyar vonatkozású anyagát tették le az asztalra. Dalaikban visszaköszönt több gitárzenei vonulat stílusjegye is. Visszafogott torzítás mellett bőséges zengetéssel lebegtetett riffeket kaptunk, a ritmust néhány bonyolultabb összhatást keltő pengetési technika színesítette.
Az album egyedisége azonban a melankolikus alaphangon túlmutató atmoszférában rejlett. A kórusszerű énekkompozíciók a kortárs zenei elemeknek archaikus-spirituális felhangot adtak. Ez a későbbiekben védjegyükké vált, az Atoms kiadásakor pedig egészen úgy tűnt: megvan a honi könnyűzene következő jelöltje az akkor már egyre nehezebben definiálható világhírnév elérésére.
Hogy ehhez ott van a potenciál a zenekarban, azt több külföldi koncert és a streamingfelületeken mutatkozó érdeklődés is igazolta. Ekkoriban viszont nagyjából minden évre jutott olyan zenei projekt, amelyet a magyar könnyűzene globális zászlóvivőjeként aposztrofálhattunk,
Látványos kudarcélmény senkit sem ért, ahogyan a közbeszédben sem alakult ki afféle Ikarosz-mítosz a zenészekről, akik az országhatárokon túli közönséget megközelítve szárnyukat vesztik és mindannyiszor a mélybe zuhannak. Annál sokkal jobb, értékálló zenekarokat indítottunk az „exportversenyen”, mint hogy külföldi reprezentációs teljesítményük alapján ítéljük meg őket. Ugyanakkor belátható, hogy a 2020-as évek beköszöntével a produkciókra használt legexportképesebb jelző eléggé megkopott.
Arra, hogy ezzel a jelenséggel milyen kapcsolatban áll az a folyamat, hogy a korábban angolul éneklő zenekarok zömével az anyanyelvi dalszerzésre álltak át néhány éven belül, több magyarázat is adódhat. Azt viszont nehéz lenne elvitatni, hogy akad összefüggés közöttük.
A szöveg csak a felszín
Mivel éppen egybeesett a Partért kiáltó nyelvi fordulata a fenti tendenciával, így az újdonság hatása mellett ennek a váltásnak egy olyan olvasata is érvényesülhetett, hogy a Platon Karataev a harmadik lemezére elengedte a nemzetközi ambíciókat. És ez utóbbi értelmezés még akkor is ott lebeghetett az album körül, mikor már kirajzolódni látszott: a globális zenepiacra bátran meg lehet váltani a belépőt magyar nyelvű szövegekkel is.
A Partért kiáltó szövegvilágára való kiemelt reflektáltságot mindeközben az is erősítette, hogy a zenekar rá is játszott az anyanyelvi szövegek jelentőségére – például a Prae Kiadó gondozásában dalszövegkönyvet adtak ki, és interjúikban is előszeretettel beszéltek az anyanyelvi szövegalkotás kérdéseiről.
A harmadik album textuális vívmányait természetesen nem vitathatjuk el. A sorok által közvetített világkép, a szövegek jelképrendszere teljesen egyedi hangot adott a formációnak. Nem mellesleg úgy, hogy ez a szövegvilág nem volt egyenesen levezethető semmilyen közvetlen előzményből, így például nem a klasszikus magyaralter-dalszerzés jellemzőit örökítette tovább. A zenéről azonban arányaiban kevesebb szó esett.
Az eggyel korábbi Atoms vonásai teljes természetességgel alakultak át erre az albumra pszichedelikus lüktetéssé és masszív gitártémákká. A légiességet felváltották a torzított riffek. A „barátságos” indie-rock miliőt elhagyva súlyosabb játékstílust vettek fel, dalstruktúrák tekintetében felfedezhetőek voltak folyamatzenei elemek, és a posztrock jellemzői is bekacsintottak.
Erre a zenei váltásra annak idején a zenekar egyik frontembere, Czakó-Kuraly Sebestyén így reflektált az Afterben: „El tudom képzelni, hogy ez [a Partért kiáltó] lesz a legrockosabb Platon-lemez. Én személy szerint nem venném ennél rockosabbra az irányt, sőt, mondtam is Gergőnek [Balla Gergely, a zenekar másik frontembere], hogy néhány ponton inkább tisztítanám a hangzásvilágot.”
Tisztítás helyett
A május elején megjelent Napkötözőről a tavalyi évben már közreadták a címadó dalt, amely a Magyar Zene Háza Hangdómjában volt műsoron. A lemez munkálatai tehát egy ideje már folytak, az ízelítők alapján (a Napkötözőn túl a Nem felelhet, az Odaér és az Ezen a hegyen kerültek ki korábban) pedig viszonylag jól be lehetett lőni a Platon Karataev törekvéseit: a Partért kiáltó zenei ötleteit fejlesztik majd tovább.
Azonban nem véletlenül emeltem ki Sebestyén fenti mondatát a dalaik „rockosságával” kapcsolatban. Ugyanis amellett, hogy a Napkötöző valóban a 2022-es album organikus folytatásának tekinthető – a hasonló ihletettséget kár is lenne tagadni –, ez a lemez sokkal inkább egyértelmű kinyilatkoztatásaként áll annak, hogy a zenekar teljes megújulása mostanra ért be. Ennek legfeltűnőbb fejleménye, hogy az előrejelzett „tisztább” hangzásvilág helyett egy még súlyosabb, néhány ponton már-már a roncsoltságig érő anyagot kaptunk.
Farkas Zsombor dobjátéka már a címadó felütésben rámutat erre, a Napkötöző közel öt percére jellemző dinamikai-ritmikai változatosság azonban még csak a kezdet. Végig határozott, nem túlcifrázott dobolást hallhatunk, ami az elektronika felé hajló Három idő vonalvezetőjévé lép elő, és még a levegősebb, elszállós pillanatokban (lásd-halld például: Ezen a hegyen, Nem felelhet) és a valamivel visszafogottabb daloknál (például: Ki viszi?, Fényre zárt) is feszes marad.
Mit lehet még kihozni a halk-hangos-eszköztárból?
A dalszerzők nem fukarkodtak az idővel. A számok átlagosan a négy és fél–öt perces tartamot közelítik. Ez a döntés annak kedvez, hogy a dalegységeket egy pulzáló, de egybefüggő láncolatként, zenei folyamatként tudjuk értelmezni. A felívelő, intenzív szakaszokat kreatívan töri meg a Platon Karataev, így például az Odaér databendingelt, torzult zárlatára rájátszó, lassítást hozó Három idő az album egyik legérdekesebb egysége.
Kiszámíthatóbb, de működő nyugvópont a sorban nyolcadik Fényre zárt, amely dalnál érdemes szót ejteni arról, hogy
Bár az imént utaltunk rá, hogy a hangzás „tisztításához” képest épp ellenkező irányt vett a zenekar ezen az albumon, a tiszta gitárhangzások mégsem tűntek el. A dalsor végéhez közelítve feltűnő, hogy ezekhez a visszafogottabb tónusokhoz többnyire funkcionális szempontokat figyelembe véve nyúlt a Platon. A tisztán csengő, de már önmagukban is elemi feszültséget hordozó riffek általában azért szerepelnek a lemezen, hogy megfelelő kontrasztot nyújtsanak a fő attrakcióknak, a dalok második felében belépő hangörvényeknek.
Ez a dinamikai játék egyáltalán nem új keletű. És ez lehet az oka annak, hogy a lemez közepén, a Kövül című dalnál az lehet az érzésünk, hogy leül a Napkötöző. Ugyanakkor több tényező is semlegesíti ezt a benyomást.
Ilyen például az Odaér második szövegszakasza alatt belépő pattogó-mormoló gitárjáték, vagy a Ki viszi? vibratózott dallamai és szintetizátoros levezetése. De ugyanígy helyrebillenti az albumot a folyamatjelleg bevonó, meditatív hatása, és az is, hogy a Partért kiáltóhoz képest érzésre több éneket hallhatunk, amely „jól érthető” struktúrát ad a daloknak.
Úton a zajzene felé?
A Platon Karataev azzal, hogy kiugrott a hazai zenei trendekből és egy, a környezetétől többnyire független fejlődési útra lépett, önkéntelenül is iránymutató pozícióba sodródott. Mint azt a két frontember, Balla Gergely és Czakó-Kuraly Sebestyén korábban nyilatkozták, kifejezetten példaképként kezelt zenekar nem áll előttük, önállóan, albumról albumra fedezik fel a gitárzene lehetőségeit.
A közös „kutatómunkában” ugyanis most értek el odáig a dalszerzők, hogy fölfedezzék a zenekar adottságai közt azt az erőteljes alaphangot, amellyel önazonos módon tudják feszegetni nemcsak a saját határaikat, de a magyar viszonylatban előforduló gitárzenei műfajok kereteit is.
A Napkötöző egyértelműen megmutatja, milyen jól áll a Platonnak ez a keményebb hangzásvilág. És talán kellő magabiztosságot is ad ez a tény a zenekarnak ahhoz, hogy a következő lemezen igenis végig rátenyereljenek azokra a torzítópedálokra. Ebből az albumból sok elágazásnak veselkedhet neki a formáció – a most hallottak alapján iránymutatásképpen akár meg is írhatnák az első magyar nyelvű, transzcendens tematikájú shoegaze és/vagy zajzenei lemezt. Nagy ugrás mindenesetre már nem kellene a Platon Karataevnek ehhez a stílusreformhoz.
