Emberi sorsok néhány vonalból

Plugor Sándor rajzai a kiúttalan, sorsszerű életet tárják elénk, a világ nehéz levegőjét mutatják, azonban mégsem válnak nyomasztóvá. Az alkotó érzékenyen nyúlt az emberi sorsokhoz, empátiával ábrázolta az öregeket, így drámai kompozícióiban mégis megcsillan a remény. A Pesti Vigadóban rendezett emlékkiállításon erről mi is meggyőződhetünk.

Elképesztő erejük van ezeknek a képeknek, és ez igazán itt és most, ebben a kiállításban válik nagyon világossá. Ez a két terem ugyanis eléggé tágas, így nehéz grafikai munkákkal úgy megtölteni, hogy azok igazán hassanak a befogadóra. Azonban Plugor képei elemi erővel szippantanak magukba. Ezek a néhány vonallal megrajzolt alakok annyira expresszívek, hogy szinte hátrahőkölünk.

Plugor néhány vonás segítségével döbbenetesen érzékletesen ad vissza egy karaktert, egy érzelmet, egy viszonyt. A vonalak vonalhálókká szerveződnek a képein, amelyek közül néhány hangsúlyosabbá válik, mint a többi. Ezek a gócpontok jelentik a figurát, annak jellegzetes mozdulatát, a szemét, a fejét, a kezét. A vonalak mintha sajátos életet élnének a papíron, ide-oda kuszálódnak, de közben mégis van bennük valami furcsa rendezettség, ami életre kelti alakjait. 

Emberi sorsok válnak láthatóvá ezeken a munkákon. Itt van például az Ördögös sorozat, amelynek emberi alakjai öntudatlan áldozatok. Az egyik képen megtörve, kifacsarva dajkálja az öregasszony az ördögfiókát, egy másikon vígan heverő kisördög terpeszkedik egy öregember hátán, miközben szemérmetlenül rávizel. A sorozat néhány darabján az alakok próbálnak szabadulni ettől a pokolfajzattól, igyekeznek kipenderíteni, azonban az mindig szemtelenül visszatér. A humor is fontos szereplője a képeknek: az öregasszony és öregember ugyan megtört, reményvesztett alakok, a jelenetekben mégis van valami, ami mosolyra húzza a szánkat.

Az Ördögös sorozattal szemben láthatók az Öregek néhány darabja. Mélázó, búslakodó, reményvesztett alakok ők, akik arcukon, tekintetükben hordják az életüket. Minden rájuk van írva: belső világuk, múltjuk és jelenük, a képzeletük és a valóság. Krisztusi szerepvállalásuk tükröződik. Itt van például az a bús öregasszony, akinek öléből két macska tekinget felénk. A néni búskomor tekintete, megtört testtartása, göcsörtös ujjai mind-mind életének traumáit mesélik. Ölében a két macska pedig mintha semmit sem sejtene ezekből a terhekből: gondtalanul és érdektelenül csücsülnek az asszony szoknyáján.

Plugor Sándor Szilágyi Domokos Öregek könyve című költeményéhez készített rajzai ezzel szemben az élni akarásról szólnak. A vers egy halni készülő, elfáradt lélek csöndes, monomániás dünnyögése. Egy olyan ember hangja, aki leszámol a félelmeivel, a ragaszkodásaival, a múlttal, a testével… Plugor László e vershez készült grafikái a megpróbáltatások ellenére is az élethez való ragaszkodásról, a mindennapi mozdulatokról, a csakazértis-ről, a saját sors elfogadásáról szólnak. Ezek az emberek esznek, bóbiskolnak, lábat mosnak, méláznak, élik a mindennapokat. Történhet bármi, ők már mindent átéltek, már minden helyükre került bennük és a világban – ez tükröződik a tekintetükben. 

Ezek a képek a hétköznapokról szólnak, a mindennapi realitásról, éppúgy ahogy a Máramarosi rajzai. A lovas munkái azonban sokkal inkább vizionárius grafikák és festmények. Ezek nem valós állatok, hanem a képzelet szüleményei: emberszerűen feszülnek korpuszokká, sok esetben a keresztrefeszített Krisztus tartását veszik fel. A lovakról egy sor festményt is készített Plugor, ezek közül is láthatunk most néhányat a kiállításon: tüzes színekkel, dinamikus kompozícióban megfestett, kifordult testű lények ők. 

Különösen sokatmondóvá váltak ezek a festmények most, ahogy Plugor megfestett önarcképei mellé kerültek. Ebben az elrendezésben megértjük, hogy Plugor számára az élet és a halál egylényegűek, egymást áthatják és egyetlen dologról szólnak: a megtapasztalásról.

Az Önarckép III. egyszerű, fegyelmezett portré, amely mellőz minden narratív formát, az ecsetvonások is eldolgozottak. A sötétből egy minden külsőséget nélkülöző meditatív és prófétai arc dereng fel, a vörös színű Önarckép pedig az ikonok időtlenségét hordozza magában. A tusrajzzal készített Önarcképe amiatt lesz igazán bámulatos, hogy merészen vegyíti a személyes sorsot a kereszténység legnagyobb szenvedéstörténetével. 

A krisztusi szenvedésről is hatalmas őszinteséggel beszél a Keresztút sorozatában. Az itt megjelenő alak valóban magán cipeli az emberiség összes terhét. A megrendítő sorozat minden képe előtt érdemes időt tölteni, hiszen a vonalhálók mögött filozofikus és expresszív dráma bontakozik ki, amely egyszerre közvetít egy személyes sorsot és az emberiség történetének egy emblematikus eseményét. 

Monotípiáin a brutalitás, a hétköznapok vadsága ölt testet. Kíméletlenül marcangolja áldozatát a macska, véres harcokba folyik társával, a varjú csőrével tépi szét a zsákmányát, tehenek párzanak, egy szarvasmarha pedig embert öl. Ez is a valóság – mutat rá Plugor.

A kiállításon szerepelnek még irodalmi művekhez készült illusztrációi, de van itt néhány akt is. Érzéki és bódító látványokat rajzolt a művész: könnyed és tiszta, ritmikus vonalívekkel, játékos-apró vonásokkal alkotta meg a széttáruló női test erotikus formáit.

Akármilyen témához nyúlt, Plugor dinamikus előadásmódja minden művén tetten érhető. Erős, mély lélegzetvételű rajzai a szürreális-reális határvonalán egyensúlyozva feszegetik a lét és tudat kérdéseit.

A Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. közreműködésével létrejött kiállítás április 19-ig látogatható.

Fotó: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond