Korai halálának is része van benne, hogy örök kamaszként idézzük fel alakját. És tékozlóan pazar tehetségű rebellisként, aki ugyanúgy játszva remekelt dallamhangsúlyos gúnyversben az anyanyelvén, mint hexameteres latin nyelvű dicsőítő énekekben. Toldy Ferenc szerint „a szépészeti fogalomlajtorja minden fokait megjárta” – ez lefordítva annyit tesz: verstani-stilisztikai zseni volt.
De lehet-e a habkönnyű rokokóba öltöztetni a reménytelent, lehet-e az éhséget elfödni dactylusokkal? Mert ez maradt végül: bájoló lágy trillákra gondolni a csurgói iskola fűtetlen magányában. Múzsátlanul ténferegni Nagybajomtól Regmecig.
Amíg két pipára való dohányt elszív valamelyik debreceni praeceptor, addig ő megír egy akadémiai székfoglalót, ha más sors jut neki. Tanárságában vagy kétszáz évet rohant előre: némely kihágását ma „élményalapú oktatás”-nak neveznénk. Amikor elköszönt az alma matertől és vele a tudományos-oktatói karrier ígéretétől, búcsúját magyarul mondta el a debreceni kollégiumban, amelynek nagytereme korábban még csak latinul hallott szónoki beszédet. Ez egyszerre arcátlan fricska a méltóságos professzori kar és a megkövült tradíciók irányába, és hódolat egy új korszak, a nyelve által megújulni készülő nemzet felé.
Ha ma élne, bizonyosan a billentyűzetére venné őt a tanársorsokért aggódó, vagy éppen a pedagógusmorált számon kérő média. Csokonai ma a saját maga sztárcsinálója lenne. Csodálkozik is fentről, hogy a versbiznisz már nem egy Festetich könyöradományán fordul meg, és hogy az irodalmi mémgyár nem a füzetlapok szélein üzemel.
Most talán felülről végigpásztázza kis országát, amelynek boldog jövőt jósolt a 21. századra. S ha jóstehetsége itt csorbát szenvedni látszik is, az a jövendölése, hogy halálában tisztelet övezi majd, legalább megvalósult. Ráadásul szinte azonnal: a síremlékére írandó szöveg országos ügy lett Árkádia-pör néven. Pár évtized múlva pedig már a népi legendák garabonciásaként látjuk viszont: a 19. században kéziratban, majd ponyvanyomtatványban terjedtek el állítólagos jóslatai Csokonai Vitéz Mihály halhatatlan jövendölései címmel.
És hogy visszhangozza-e szavait az utókor? Nos, az „ekhózók” sora igencsak előkelő. Petőfi számára nem csak Csokonai népies hangja jelentett inspirációt: utcai outfitjét is a közvetlen költőelőd viseletéhez igazította az 1840-es évek elején.
A Halotti versek alábbi sorainak ismeretében gyaníthatjuk, hogy Madách Tragédiájának űrbéli látomásai Csokonai nélkül nem azok lennének, amik:
Csillagok közt hordnak aetheri szárnyaim,
De a sír partjára húznak ón-lábaim;
Az ég s a főld között függök utóljára
Én, angyal meg állat, vagy csak por meg pára.
A 20–21. századi költők reflektív műveiben gyakran találkozunk a csokonais versbeszéd imitálásával. Ez annak a jele, hogy Csokonai kevésbé az attitűdjével, költői szerepével vagy programjával hat, sokkal inkább a nyelvével-stílusával. Nem értékelő, dicsérő, költősorsról elmélkedő vagy emlékező líráról van tehát szó, hanem stiláris felidézésről, jól felismerhető intertextusokkal. S elhagyhatták remények, Lillák, e bús legény tréfált és szeretett – írja Ady. Szidta magát dühösen, a bolondot, miért lett poéta – sejdíti fel Szilágyi Domokos a Méla Tempefőit. A semmi ágán szókapcsolatot már végérvényesen József Attilához kötjük, de ott találjuk Csokonainak egy kevéssé ismert versében: S mint félérésü citrom hintálva tulajdon / Terhe nyomásától, lóg a nagy semminek ágán.
Orbán Ottó vaskos-népies-pajzán hangot üt meg a Csokonai elissza sosemvolt tanári fizetését című versében. Dzsida Jenő A Reményhez „dallamára” írja Csokonai sírjánál című költeményét, Lackfi Jánosnak a Tartózkodó kérelemre született átirata a ionicus a minore lüktetésén túl az eredeti költemény néhány szavát is a versébe építi. Nagy László mondja ki A furcsa, vitézi versezetben, hogy a forma itt nem csupán külsőség, hanem ugyanolyan lényeghordozó, mint a szavak fajsúlya: S tudjuk: kellett erre a barbár földre a te mértéked, kellett hogy beereszd az isteneket a hajdúk meg a szolgálólányok közé is.
Igazat adjunk-e a másik nagy formaművésznek, Kosztolányinak? Aki ugyan stilisztikai dolgokban nem szokott tévedni, mégis azt írja Csokonairól: ösztönössége elsorvadt, kezdeményező ereje megbénult és sokszor merő formalizmusban rekedt. A fent felsorolt költői alkotások izgalmas párbeszéde mintha ennek éppen az ellenkezőjét mutatná. És éppen Csokonai az, aki verstani vázlataiban kikel az öncélú techné ellen: A poézis lélek, amely elevenít, enélkűl a verscsinálás megholt állat.
Csokonai egy darabig esélyesnek mutatkozott arra, hogy ő legyen a bús magyar költősors archetípusa: a csalódások sorozatában megkeseredett, igazságtalanul kirekesztett, tüdőbeteg, fiatalon elhunyt tehetség. A 19–20. század fordulójának irodalmi értékeléseiben még többnyire ezzel az arccal szerepel: Debrecen legnagyobb tehetsége előtt elvágták az tudományos érvényesülés útját (azért ne felejtsük el, hogy elmulatta a kollégiumnak szánt pénzadományokat: a kirúgással talán még olcsón megúszta). Nem vehette el a szeretett nőt (férfiak millióival történt meg). Állandó anyagi gondokkal küzdött (és állandó vendég volt rangos házaknál is).
Az irodalomtankönyvek néha szeretik a versek sorozatát egy életrajz lenyomataként olvasni. A költő-utódok ehelyett inkább rácsodálkoztak a friss, élénk, érzékletes nyelvhasználatra, a könnyed rím- és ritmusjátékokra. Valami változóban van Csokonainál: mintha hangja ma erősebben ható lenne, mint alakja és sorsa. Még az elviselhetetlenül szentimentális verseiben is olyan elemi nyelvi örömet tud szerezni a fület csiklandozó versdallammal vagy egy bravúros rímmel, hogy gyönyörködésünkben szinte elfelejtjük megsajnálni.
A legendás hírű református kollégium diákjaként kiemelkedő tehetséget árult el, a latin és a görög mellett féltucatnyi nyelvet sajátított el, rendkívül olvasott volt, már gyermekfővel irodalmi igénnyel verselt. Nagy hatással volt rá Földi János költő és természettudós, az ő révén kezdett az irodalomszervező, a nyelvújítás vezéralakjának számító Kazinczy Ferenccel levelezni, akinek verseit is elküldte, és haláláig becsülte-tisztelte. Az első magyar regényt író Dugonics András népiessége is hatott rá, de vonzotta a felvilágosodás is, magyarra fordította a francia filozófus Holbach a korban rendkívül nagy hatású, ateista és materialista művét, A természet rendszerét.
A fiatal Csokonai a II. József 1790-ben bekövetkezett halála után megélénkülő légkörben írta első közéleti verseit (Magyar! hajnal hasad!, A pártütő), társadalombíráló allegóriáit és szatíráit (Az istenek osztozása, Békaegérharc) és szépprózai kísérleteit (A bagoly és a kócsag, A pillangó és a méh). 1793-ban jelentek meg első versei a Magyar Hírmondóban, a pesti színjátszóknak tucatnyi színművet ajánlott fel, fordításokat és saját műveit, köztük a magyar kulturális viszonyok elmaradottságát kipellengérező A méla Tempefőit, amelynek alcíme: Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon. Bölcselő költeményeiben (Konstancinápoly, Az estve, Az álom) támadta a „denevér babona, bagoly vakbuzgóság” vallásosságot, ostorozta a nép kizsákmányolását. Finom, rokokó hangulatú költeményeit rímes-időmértékes versformákban írta, dalstílusán Petrarca hatása érezhető, de az eleganciát a természet szentimentális ábrázolásával, klasszikus mitológiával, a diákdalok vaskos humorával és a népdalok egyszerűségével elegyítette.
1794-ben tógátus (vagyis főiskolás) diákként a poétai osztály tanítója lett. Növendékei rajongtak érte, mert lebilincselő előadó volt, óráit nem egyszer a szabadban tartotta, s együtt dalolt, táncolt velük. Sorozatos fegyelemszegései miatt 1795-ben kicsapták, ezután a sárospataki jogakadémián tanult, majd a pozsonyi országgyűlésen keresett támogatókat, de az általa megjelentetett Diétai Magyar Múzsa iránt nem érdeklődtek. 1797-ben Komáromban ismerkedett meg Vajda Juliannával, egy gazdag kereskedő leányával, akit költeményeiben Lillának nevezett. A lányt csak azzal a feltétellel ígérték oda neki, ha állandó megélhetést szerez, de sem a keszthelyi Georgikonban, sem Csurgón nem kapta meg a megpályázott tanári állást. A lányt végül másnak adták feleségül, a boldogan induló, majd csalódást hozó kapcsolat ihlette Lilla-verseit, a magyar szerelmi líra kiemelkedő alkotásait: A Reményhez, A pillangóhoz, Köszöntő, Egy rózsabimbóhoz, Újévi köszöntő.
Csokonai egy évig a somogyi Kisasszondban, Sárközy István szolgabíró házában élt, itt írta szentimentális líránk nagy alkotásait: A tihanyi ekhóhoz és A magánossághoz című ódáit. Népies verseket is szerzett (Parasztdal, Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, Szegény Zsuzsi, a táborozáskor) és Dorottya című farsangi vígeposzát. 1799-től Csurgón a gimnázium segédtanára volt, itt született a Cultura és Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak című vígjátéka, amelyet diákjaival elő is adatott. Bár mindig azt remélte, meg tud élni költészetéből, mecénásokat kellett keresnie, akiket Festetics György és Széchényi Ferenc személyében talált meg.
1800-ban gyalogszerrel Debrecenbe ment, hogy előfizetőket gyűjtsön versei kiadásához és Árpádról szóló nagy eposzához, de egyik terve sem valósult meg. Pesten tanulmányokba kezdett, hogy a földmérések miatt keresett mérnökséget kitanulja, és az egyetemet is látogatta. Bécsben jelentek meg Az anakreoni versek, melyekben a dal, a bor, a természet és az asszonyok szépségét énekelte meg. 1802-ben leégett debreceni háza, kiújult tüdőbaja, gondjait csak a költő és botanikus Fazekas Mihályhoz fűződő barátsága enyhítette. Utolsó nagy műve a Halotti versek (A lélek halhatatlansága), amely egy gazdag bihari földbirtokos feleségének temetésére született, és a szertartáson ő olvasta fel. A hidegben megfázott, majd tüdőgyulladást kapott, amelyből már nem épült fel. Alig 31 évesen, 1805. január 28-án halt meg Debrecenben, temetésén, amelyre az egész kollégium kivonult, barátja, Diószegi Sámuel beszélt, a Bécsben kiadott Magyar Kurirban Kazinczy írt róla nekrológot.
Halála után Kazinczy ki akarta javítani Csokonai némely sorát, sírjára pedig az Et in Arcadia ego (Árkádiában éltem én is) sort akarta vésetni, mondván: „itt virágzottak leginkább a múzsák mesterségei”. Ezt azonban a költő debreceni barátai, köztük Fazekas sértésnek vették, mert a kor egyik kedvelt lexikonja azt írta: „Arkádia – derék marhalegelő, kivált szamarakra”. A vita végül nyugvópontra jutott, de a síremléket csak 1836-ban állították fel. Csokonait Arany és Petőfi a népies verselés mestereként méltatta, igazi jelentőségét a Nyugat nemzedéke ismerte fel, Ady Endre előfutárát látta benne.
Szinte minden magyar városban neveztek el róla közterületet, nevét viseli többek között a debreceni Csokonai Nemzeti Színház, Izsó Mihály által készített szobra Debrecenben, az Új Városháza előtt, a kollégium épületével szemben áll.
Csokonai Vitéz Mihály 1773. november 17-én született Debrecenben. Apja jómódú borbély és felcser, anyja egy szűrszabó mester leánya volt. Apja 1786-ban meghalt, a családot ezután a rokonok kiforgatták vagyonából, a mindig is beteges, gyenge egészségű Csokonai nehéz körülmények között nevelkedett.
A kép Jankó János (1833–1896): Csokonai a lakodalomban. Forrás: Wikipédia
