Korpás Károly, a múzeum tárlatvezetője vezet bennünket körbe, és a kedvünkért beindítja az egyik lokomobilt: kétszer-háromszor meglendíti a lendkereket, és hopp, egyszer csak nagy durrogásokkal pöfögni kezd a vasmonstrum. Egyetlen hatalmas dugattyúja szorgalmasan dolgozik. A gép oldalán pedig serényen forog a hatalmas, öntöttvas hajtókerék, amely egy megfelelő laposszíj-áttétellel akár cséplőgépet, darálót vagy fűrészgépet is hajthatna. Pöfögésében meghalljuk a múlt idők hangját, és tisztelettel adózunk a régiek tudásának, akik még elnyűhetetlen anyagokból, egyszerű és nagyszerű technikai megoldásokkal építettek gépeket. Ezt a lokomobilt a Clayton & Shuttleworth cég készítette 120 éve Angliában, és az elmúlt több mint egy évszázadban alig kellett rajta cserélni, javítani valamit.
Ez volt egyébként a gyűjtemény alapítójának, Hajdu Ráfis Jánosnak (1930–2021) is az egyik kedvence. János bácsi mezőgazdasági gépészként dolgozott, és a munkája során kezdte gyűjtögetni az itt-ott fölöslegessé vált régi mezőgazdasági masinákat, gépállomások félreeső sarkaiból, tanyaudvarokról, MÉH-telepekről. Emellett híres fafaragó is volt. 1979-ben nyitotta meg gépmúzeumát, amely a rendszerváltás idején költözött a skanzenszerű Hadas városrészbe. Ma hat telken, 8621 négyzetméteren (egy átlagos focipályánál nagyobb területen) fekszik, és 2900 tárgyat, gépezetet foglal magában. Gödöllő és Hajdúszoboszló mellett ez az ország legjelentősebb mezőgazdasági gépmúzeuma, sőt Közép-Európában is párját ritkítja. A gyűjtemény kitűzött célja, hogy bemutassa a vidéki emberek által használt gyáripari technikai eszközöket és a mezőkövesdi parasztság munkakultúrájához tartozó egyéb tárgyakat. Szóval mindazokat az alkalmatosságokat, masinériákat, amelyek az elmúlt 150 évben könnyítették valamelyest a kemény paraszti munkát.
A leglátványosabbak természetesen a mezőgazdasági nagygépek. A kiállításban jól végigkövethető a paraszti munkában használt erőgépek ötlépcsős fejlődése: a lóval hajtott gépektől a stabil motorokon, a lokomobilokon, majd a magánjárókon (lokomotívokon) át a traktorokig.
A sorban az elsők a lójáratú eszközök. Közülük a körbejáró ló által rúdon forgatott öntöttvas „lovasjárgányokból” láthatunk itt sokfélét. Szerény erőforrás volt, de végül is, ahol más hajtóenergia nem állt rendelkezésre, alkalmas volt arra, hogy például cséplőgépet működtessenek vele.
Az állómotorokkal folytatjuk. Egy 1888-as Benz gyártmányú világítógáz-motorra hívja fel a figyelmet kalauzunk, ami azért is érdekes, mert ez még a benzinmotor szabadalmazása előtti Benz-motor. Aztán pedig egy igazi óriás felé terel, amely külön tető alatt lakik: íme, a gyűjtemény legnagyobb erőgépe, egy 91 250 köbcentis szívógázas motor 1943-ból, egy miskolci malomból került a gépmúzeumba. De látunk másfajta állómotorokat is, szivattyúkat, aggregátorokat. Köztük itt van az a nagy teljesítményű Deutz áramfejlesztő, amely 1944 és 1986 között a Parlament áramellátását biztosította áramszünet esetén.
Az álló motorokhoz képest a lokomobilok már helyváltoztatásra is képesek voltak – igaz, csak vontatással. Úgy néznek ki, mint egy úthenger vagy kisebb mozdony. Ők a mezőgazdasági erőmotorok dinoszauruszai. Belőlük egyedülállóan gazdag a gyűjtemény anyaga, mintegy 60 darab sorakozik az udvaron és a színekben. Régi magyar, német gyártmányok, de vannak Angliából, Amerikából Magyarországra került példányok is. A Höcker fivérek 1904-ben Budapesten készült gőzüzemű lokomobilja külön védőtetőt kapott mint a gyűjtemény kiemelten értékes darabja. Láthatunk korabeli Ganz és MÁV Gépgyári, no meg Hofherr-gyártmányokat, gőz-, gáz- és benzinüzeműeket is. A már fent említett angol Clayton & Shuttleworth mellett van itt amerikai masina is, például egy 1905-ös International Harvester & Co gyártmány Chicagóból.
A fejlődés következő lépcsőfoka a magánjáró gőzgép. Rövidke átmenetnek mondható a traktorok irányába. Itt sincs belőle sok példány. Mint neve mutatja, már önállóan is helyet tudott változtatni. De elég lassú volt.
Az 1910-es évektől aztán a traktorok kezdték átvenni az uralmat a mezőgazdasági erőgépek között, és uralmuk a mai napig tart. Csodálatos és legendás típusokat találunk belőlük a mezőkövesdi gyűjteményben, ahol külön fészer alatt állnak a legféltettebb ősdarabok, a két háború közötti időszakból. Olyan szerkezetek ezek, amelyeket meghatottan simogatnak meg a régi gépek szerelmesei. Ilyen például a „szántóföldek T modellje”, a Fordson traktor, amelyet a Ford készített, és tervezői között magyarok is voltak. Magyarországon 1923-tól jelentek meg a Fordsonok. Látunk itt egy „őskori” példányt a másik híres amerikai márkából, a magyar mezőgazdaságban ma is kedvelt McCormickból is. A gyűjtemény legrégibb traktora alighanem a Mannheimben készült 1922-es Lanz Bulldog: kis, zömök masina, fekete testtel és piros vaskerekekkel, kétoldalt kiálló piros lendkerekekkel – ránézésre még inkább lokomobilra, mint mai értelemben vett traktorra hasonlít.
A magyar traktorgyártás legendás vállalata, a kispesti Hofherr 1923-ban kezdett a már korábban is gyártott lokomobilok és egyéb mezőgazdasági gépek mellett traktorokat előállítani (a cég pontos neve 1900-tól Hofherr-Schrantz volt, majd 1912-től – amikor sikerült bekebeleznie angol vetélytársát – Hofherr-Schrantz-Clayton-Shuttleworth, azaz HSCS). A Hoffherr név minden magyar mezőgazdaságigép-rajongó szívét megdobogtatja. A gyűjtemény alapítójának, Hajdu Ráfis Jánosnak is ez volt az egyik kedvenc márkája. Több típust is láthatunk itt belőle: például a HSCS R 20-22-es népszerű „kisgazda” traktort, a HSCS R 30-35-öst és a nagy hangja miatt „hazaárulónak” is csúfolt HSCS G 35-öt, amelyet a honvédségnél tüzérségi vontatásra is használtak. A két háború között öt-hat magyar cég is gyártott traktort, a HSCS-en kívül például a MÁVAG is, amelynek T 20-25-ös modellje annyira hasonlított a Hofherr R 20-22-esére, hogy a dologból per, majd peren kívüli megegyezés lett, miszerint a T 20-25-ös gyártását 15 évre felfüggesztették. A két rivális most békében álldogál itt egymás mellett a szín alatt. Tényleg nagyon hasonlítanak.
Egy másik tárolóépületben az 1945 utáni traktorgyártás csodái sorakoznak. A Hofherr, pontosabban a HSCS a háború után is működött, de 1951-től már Vörös Csillag Traktorgyár (VCST) néven. Néhány sikeres régebbi típust, például a G 35-öt modernizálva továbbgyártották. Voltak új fejlesztéseik is, köztük a legendás DR-50, de abból mindössze 21 darab nullszériás példány készült el 1950-ben, Csepel motorral. Tervezője a zseniális magyar járműmérnök, Korbuly János volt. Annyira jól sikerült konstrukciónak bizonyult, hogy a Szovjetunió piacféltésből megakadályozta a további gyártását. Az egyetlen működőképes példánya itt látható a mezőkövesdi gyűjteményben.
Mellette egy másik, jóval ismertebb VCST-legenda, a jellegzetes, hosszú orrú Dutra (amely szintén kiváltotta a KGST-partnerek irigységét, ami végül gyártásának leállításához vezetett). Különböző típusait, az U-28-at, az UE 28-at 1958-tól, majd a világszerte elismert és kedvelt D4K-t 1961-től több mint tíz éven át, az 1000-est pedig 1972 és 1974 között gyártották Kispesten. Terveit a már említett Korbuly János készítette kollégájával, Rhorer Emil főkonstruktőrrel. E típusnak jelentős rajongótábora van ma is, sőt külön múzeuma is Balatonbogláron.
A magyar legendák után a korszak külföldi, főleg szocialista traktorgyárainak csodáit nézegetjük végig: az 50-es években Minszkben készült hatalmas, piros Belarusz KD-50-et (amely önmagában a korszak nagy vörös szimbóluma), majd ugyanebből a gyárból az első MTZ traktorokat, továbbá a vlagyimiri traktorgyár Vlagyimireceit és a brnói gyár Zetorjait. Meglepve látjuk, hogy Vlagyimirecből még háromkerekű is akadt. Aztán megpillantunk egy pengetestű, valószínűtlenül karcsú traktort. A formáin is érezhető, hogy ez nem a szocialista gépipar terméke: és valóban, ez egy német Lanz Bulldog az ötvenes évekből.
A gépek folyamatos gondozás alatt állnak, rendszeresen olajozzák, ellenőrzik, beindítják őket. Nem véletlen, hogy a múzeum igazgatójával, Lipusz Csabával is kinn, a gépek között futunk össze, valamelyik masinát szerelte éppen. Megvallom, ritkán találkozom szerelőruhában dolgozó múzeumigazgatóval – mindenesetre nagyon szimpatikusnak tartom. Meghív bennünket szeptember 7-re, akkor tartják itt az immár jubileumi, 25. országos gépésztalálkozót, és ez alkalomból az öreg traktorok működés közben is láthatók lesznek, végigvonulnak Mezőkövesden.
Ebben a helyben az a jó, hogy nem egy rideg gépgyűjtemény, hanem annál sokkal több és barátságosabb. Furcsa ötvözetét képezi egy múzeumnak, egy gépudvarnak és egy parasztportának. Ez azt jelenti, hogy rendkívül változatos, sarkonként új és váratlan látnivalót, rengeteg apró felfedeznivalót is kínál, és tulajdonképpen itt bárminek a jelenléte indokolt lehet. Az erőgépek mellett százával vannak itt emberkéz erejére szabott szerszámok is.
A nagy kiállításon belül tizenöt kisebb, tematikus bemutatóba rendezve katonás rendben sorakoznak a különféle kézi kukoricamorzsolók, a darálók, a répa- és szecskavágók, a szőlőművelés eszközei, megannyi ismerős szerszám. Utoljára talán gyerekkorunkban, a nagypapánál láttunk ilyesmiket a kocsiszínben vagy az istállóban a falnak támasztva: lovasszánkó-talpakat például! Egy Pannonia motorral hajtott kertikapa, egy görgős eke (szintén magyar innováció), egy „magyarosított”, matyó motívumokkal telepingált Trabant kombi, egy régi kovácsműhely vagy kékfestő műhely, egy mechanikus jégkészítő gép éppúgy megtalálja itt a helyét, mint a világháborúból maradt rohamsisakok és hatástalanított lőszerek, amelyek a szántóföldekről bukkantak elő, és bizony előfordultak régebben a tanyaudvarok félreeső zugaiban. A legtöbb régiség azonban mégiscsak olyasmi, amit már a nagyszüleinknél sem láttunk – legfeljebb ők, gyerekkorukban. Fantasztikus érték halmozódott fel itt, nem véletlenül kapta meg János bácsi gyűjteménye 1997-ben és 2002-ben is az Év Múzeuma címet.
