Amerika egyik legújabb, 2007-es bemutatója óta egyben legnagyobb sikert elért darabja korán eljutott hozzánk. A magyar sajtó előszeretettel emlegeti ezt a mostanit európai bemutatóként, ám ez csak akkor igaz, ha Nagy-Britanniát nem tekintjük Európának, Londonban ugyanis már láthatták a darabot, de a kontinensen elsőként valóban a Vígszínház tűzte műsorra. Végre egy új, ismeretlen, kortárs darab. Végre itt a XX. századi nagy amerikai drámairodalom folytatása. Végre egy női darab. Végre egy női rendező (mint az amerikai bemutatóén Anna D. Shapiro). A számtalan férfikonfliktusnak többnyire okozói illetve hátterei csupán évezredek óta a női szereplők, ám itt mindannyian valódi lehetőséghez jutnak. Végre egyszer nem a férfiakon átszűrt női világot látjuk, hanem a fordítottját. Neve alapján hihetnék, hogy a szerző is nő, ám nem, a vicces amerikai gyakorlat szerint sosem tudni, hogy egy Leslie, Ashley, Tracy, Dylan vagy Nicky éppen fiú-e vagy lány. Nos, ez a Tracy, azaz Tracy Letts férfi, ám láthatólag jól ismeri a nőket. A családi kötelékek fullasztó mivoltáról a nagy előzmények után (O'Neill, Miller, Albee, Tennessee Williams, Strindberg, Stoppard) azt hihetnénk, hogy ennek tárháza az életben kimeríthetetlen ugyan, de színpadon már mindent láttunk. Nos, nem így van. Az Amerikai Elektra, a Hosszú út az éjszakába, A vágy villamosa és a többi ragyogó darab egymás húsába vájó, érzelmekben vagy azok hiányában fulladozó szereplőinek szövevényéből már sok újat nem lehet kihozni, vélnénk, de nem így van.
Az oklahomai klán története kusza és nem nagyon boldog. Szomorú és tragikomikus, fordulatos és keserves. Hajaz a televíziós sitcomokra és szappanoperákra, de a krimikre is. Megfog és nem ereszt. Tracy Letts abban is követi nagy elődeit, hogy nem a ma divatos két részre, hanem a hagyományos három felvonásra tagolja darabját, Eszenyi Enikő pedig tökéletes arányérzékkel nem nyúl hozzá, hanem próbára téve a türelmetlen nézőt, megtartja ezt. Jól teszik mindketten. Az első felvonás érdekes, de nem felkavaró expozíció, a második felvonás váratlan fordulatot is hoz, és megkezdjük a lehatolást a sorsok mélyére, hogy a harmadikban jól kiborítson bennünket és elhozza a mindig várt, de egyre ritkábban megkapott katarzist úgy, hogy az utolsó percben könnyünk együtt folyik a főhősével, ám előtte jól kinevettük magunkat. Nem lefelé konyul az előadás, mint sokszor máskor, hanem egyenletesen feszítődik mind keményebben, hogy a végén belénk vájjon. Én pontosan ezt várom a színháztól. A mű maga szabadszájú, erőteljes nyelvű, remek fordításban (Deres Péter, Maros András). Ezer szálon, több műfajban futó izgalmas történet, melynek középponti alakja egy igazi matriarcha, Violet (Pap Vera), aki nem érzi jól magát a világban. Mint pók él családi hálója közepén a szálakat rángatva, és nem boldog senki, aki e hálóban kalandozik vagy abba beleragad. Évtizedekig láthattuk a filmvásznon az amerikai álom kergetését, beteljesedését. Ez a darab az álmokkal való leszámolás, a dizillúzionizmus tükre, mely a Bush-kormányzás irániti csalódottságot is tükrözi.
A színpadon fontos a csapatmunka. Eszenyi érti ezt. Életre kelti azt a sok kiváló színészt, akik néha csak ténferegnek a Vígszínház színpadán, és néha el is felejtjük, milyen jók. Ezen az előadáson mindannyian azok, bátran mondhatom, mégis mindent visz Pap Vera. Első lépése részeg botorkálás, de már akkor tökéletes testbeszéde, minden hangja és gesztusa, hogy aztán megcsiklandozza nevetőizmainkat, szánjuk esendőségét, gyűlöljük önzését és végül vele sírjunk magányában. Felemelő, megrázó alakítás, egy nagy színésznőé. Kiváló mellette és körülötte mindenki. Vallai Péter családfőként egyetlen jelenet után múlik el a darabból, ez nem nagy veszteség, ám pompásak Violet lányai: Börcsök Enikő, Hegyi Barbara és Láng Annamária. Börcsök Enikőt nem lehetett nem látni az elmúlt években, játszott szinte mindenben szinte mindent: matriarchát (Marquez Száz év magányában), de ellenállhatatlan dívát is Katharina Blumként. Őt sokalltam néha, játékát vagy külsejét meg keveselltem. Itt akkor válik igazán jóvá, amikor elhagyja a dívaságot és anyja szerepébe züllik le. Az egyik legmegrendítőbb pillanatot is ő szerzi, amikor részeg mámorában elcsábítaná éppen régi szerelmét, majd visszaretten: "Elfelejtettem, hogy nézek ki" - suttogja maga elé.
Hegyi Barbarát humorban fürödni láthattuk végre, nemcsak megszokott szépségében és karakterében, Igó Éva váratlanul harsány és közönséges, lelkiismeretfurdalását kíméletlenséggel leplező anya, de nagyszerű a kis szerepében is remek karaktert hozó Epres Attila, meg a csapodár Gyabronka József. Egyetlen félmondattal egy egész élet keservét árulja el Reviczky Gábor, nem bír a vérével az öregedő vőlegény Hegedűs D. Géza, ízlésesen rendezett a kiskorú megrontására irányuló igyekezete. Valóságos a majdnem megrontott, őrjöngő, füvező, lázadó kamaszlány, Braghini Rozina. Magával ragadó, mert együgyűségét rendkívül finoman játssza el Fesztbaum Béla, és még a szolgálólány figurájából is igazi karaktert varázsol Bodor Böbe. Szellemes a díszlet (Árvai György), a pókhálóként működő ház. Minden és mindenki hozzájárul ahhoz, hogy azzal az érzéssel távozzunk: igazi színházban jártunk.
