Aki azt gondolja, hogy mégsem tartozik az utóbb említett humanoid egyedek közé, viszont kellő bátorságot és elszántságot érez ahhoz, hogy végignézzen egy "igazi" B-kategóriás horrorfilmet (vagy inkább horrorfilm-paródiát), az vegyen egy hatalmas levegőt, és próbálja meg kibírni a Terrorbolygó feléig anélkül, hogy elhagyná a helyszínt.
A film közepe körül ugyanis elérkezik a tetőpont, amikor az ember agya sávot vált, immunissá válik a képernyőn látott gusztustalanságokra és rájön, hogy a Terrorbolygó valójában vicces - addig azonban senki ne gondolja azt, hogy ne lennének fokozhatóak a hányingert keltő részletek. Miután sikeresen túljutottunk ezen a ponton, és elfogadtuk, hogy ez tényleg csak film, és semmi értelme olyan kapaszkodókat keresni benne, melyek bármilyen formában kötődnek a valósághoz, belátható, hogy amit nézünk, egy hatalmas - mondhatni, kifinomult humorérzékkel kidolgozott - fricska, hiszen kevesen tehetik meg, hogy határokat nem ismerő fantáziájuk és ötleteik tudatában ilyen gyalázatos határozottsággal köpjenek szembe mindent, legfőképp saját nézőiket.
A Quentin Tarantino Halálbiztos című filmjével (az Egyesült Államokban) közösen bemutatott Grindhouse elnevezésű produkció párja a Terrorbolygó, amely a '60-as, '70-es években elterjedt B-kategóriás horrorfilmek hangulatát idézi, bár a költségvetés és a rendezés lényegesen magasabb határokat rugdos. Valójában mindkét film teljes egészében ezekre a "grindhauzos" filmvetítésekre utal, innen jön az
egyetlen romantikus-szexuális jelenet közben "kifogyott" filmtekercs, az ál-előzetesek a Terrorbolygó elején, valamint, hogy a történet és a történések értelmének jelentősége igen csekély, néhány - nagyrészt megválaszolatlan - kérdésben jól összefoglalható: mi történik, ha Bruce Willis megöli Bin Ladent? Kicsoda a rettenthetetlen, pocket bike-on száguldozó főhős, El Wray (Freddy Rodríguez)? Hová tart a Black Eyed Peas énekesnője, mielőtt megennék a zombik? Mi lehet a kiút az egész emberiséget fenyegető biológiai zsákutcából, miután az egyetlen kémikus agyveleje szétloccsant? Az egyetlen megoldás Wray kedvesének, a néhai go-go táncos Cherrynek (Rose McGowan) a lába, amely a nagy leszámolás utáni csöndes otthonkeresés során is életbevágóan fontos védelmet nyújt a túlélők maroknyi csapatának.
Összességében tehát jól megkomponált, profi filmet láthatunk, melynek egysége a rendezőnek, a forgatókönyvírónak, az operatőrnek, a vágónak és a zeneszerzőnek köszönhető, és annak, hogy ez mind Robert Rodriguez egy személyben. Azt pedig, hogy a jó ízlés és jó poén közötti határvonal hol húzódik, vagy, hogy egyáltalán húzódnia kell-e valahol, ki-ki döntse el maga.
