Primadonnák érkeznek a Játékszínbe - interjú Szirtes Tamással

Hogyan került kapcsolatba a Primadonnák című darabbal?

Tavaly én rendeztem a Játékszínben az És már senki sem-et, ami nagyon jó kaland volt, mind nagyon szerettük, a résztvevők és a közönség is. Jó indulás volt ez a színház új vezetőségével, akiktől kaptam egy újabb felkérést, hogy idén is rendezzek valami. A darabválogatás során Bank Tamás ajánlotta ezt a darabot, nekem pedig rendkívül megtetszett. Nagy Shakespeare rajongó vagyok, a darabjai jelentős részét tudom kívülről. Ifjúkoromban rengeteg Shakespeare-t rendeztem, hiányzik is, hogy mostanában kevesebb részem van benne. A Primadonnákban azt a furcsa rímet láttam, ahogy egy modern történetben folyamatosan ihlető elemként jelen van a világirodalom legszebb klasszikus vígjátéka. Ken Ludwig, ez a tehetséges amerikai szerző vette a Vízkereszt, vagy amit akartok karaktereit, és írt rájuk egy modern darabot: a Primadonnák hősei Shakespeare-i ihletésű modern figurák, amit én nagyon érdekes áthallásnak tartok.

Vízkeresztet rendezett már?

Igen, kétszer is: a főiskolán és a Madách Színházban is, kívülről tudom.

Hogy állt össze a szereplőgárda? Mennyire volt adottság a színház részéről?

Egyrészt adottság is volt, de nagy szabadság is. Egy pillanatra sem volt kétséges, hogy Nagy Sanyinak és Szente Vajknak kell játszania a főszerepeket. Jól ismerem a színészetüket, játékkedvüket, fantáziájukat, kreativitásukat. Ráadásul itt egy kényes feladatot kell megoldani, férfiak játszanak nőket, ami finom ízlést és biztos eligazodást kíván egy színésztől. Tudtam, hogy ők ezt hibátlan érzékkel meg tudják csinálni, hogy játékos és mulatságos lesz, illetve hiteles is annyira, amennyire hitelesnek kell lennie.

Ha rendezőként elolvas egy darabot, általában már rögtön megjelenik a fejében, kiket képzel el szereplőkként?

Én alapvetően a zenés műfajban tevékenykedem, ott a szereposztás castingon dől el. Hiába gondolok ki valami nagyon stimmelőt, ki kell próbálni a casting szigorú szabályai szerint, hogy megfelel-e hangilag, mozgásilag és külsőleg is a szerepre. A prózában kevésbé erősek a korlátok, a rendező szabadabb kezet kap, és lehet inkább a szerep egészét nézni. Vajk és Sanyi az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt, ahogy Németh Kristóf és Lévay Viki is. Jók a karakterek, nagyon meg vagyok elégedve, mert ritka, hogy annyira stimmeljen egy szereposztás, mint most.

Mi volt a legnehezebb feladat a próbák alatt?

Örömpróba időszak volt, nem volt benne semmi nehéz, talán csak annyi, hogy nagyon rövid időnk volt rá, hogy összehozzuk, mert ez igazából egy nagy darab. Ez alatt azt értem, hogy a díszlet sokszor változik, rengeteg a jelmez, amik gyors öltözéseket kívánnak, a világítás bonyolult, és folyamatos a zenei jelenlét, amivel össze kell hangolni a jeleneket. De erre azt kell mondanom, hogy egy rendező csinálja meg a darabot annyi idő alatt, amennyi van rá.

A próba előtt Bank Tamás úgy fogalmazott, hogy a Primadonnák a Játékszín Mamma Mia!-ja.

Az össz-színházi munka szempontjából igen, hiszen a színház teljes háttere ugyanolyan intenzíven és kreatívan vesz benne részt. És ahogy az előbb említettem, nem arról van szó, hogy egy díszlettel dolgozunk, ami nem mozdul az előadás végéig, és a színészek is csak a szünetben öltöznek át. Ez egy élő, lüktető és állandóan változó előadás.

Fotó: Csákvári Zsigmond

Itt a Játékszínben folyamatosan teltházakkal mennek az előadások. Ennek az egyik oka az, hogy nagyon jó érzékkel választanak ehhez hasonló darabokat?

Nagyon sokra becsülöm, ahogy Kristóf és Tamás a Játékszínt viszi. Egyrészt van benne egy nagyon erős szenvedély: látszik, hogy a sajátjukként csinálják, és nem sajnálnak se időt, se fáradtságot, és pénzt sem: a Játékszín méretéhez képest igazán bőkezűen bánik a díszlettel, a jelmezzel és a művészekkel. Van a színházban egy nagyon jó, produkció centrikus gondolkozás: előteremtik, amire az előadásnak szüksége van, és ez hallatlanul imponáló. Az is rendkívül imponáló, hogy a hasznot visszaforgatják a színházba, hiszen megújult például a büfé és a nézőtér is, ami nagy dolog. Valóban azért történnek a dolgok, hogy a színház jobb legyen, és szerintem ezt érzik a nézők is: tudják, hogy a Játékszínbe bizalommal jöhetnek, mert itt minden őértük van.