A következő három nap ? mondjon bármit a kritikusok abszolút többsége ? attól jó, hogy (az utolsó öt percet leszámítva) megpróbál hitelesebb lenni a hasonló filmeknél, hogy nem törődik a nézők elvárásaival, és hogy felrúg néhány ostoba, de szinte megkerülhetetlennek tartott sablont. (Meglepő is lenne, ha nem így lenne: Paul Haggis rendezőt, akit az Ütközések tett világhírűvé, semmiképp sem lehet tizenkettő-egy-tucat akciófilm-rendezőnek nevezni.) Csak az az utolsó öt perc ne lenne: olyan befejezés ez, amit a producerek akkor szoktak hozzácsapni a filmhez, ha a tesztvetítés agyhalott birkáinak amerikai erkölcseit nem elégíti ki kellőképpen a lezárás. A filmvégi csattanót persze morális mélyrepülés volna megosztani azokkal, akik még nem látták A következő három napot, így viszont csak annyi mondható el róla, sajnálatos módon alátámasztás nélkül, hogy agyoncsapja a film egyediségét, hogy ne mondjuk, tökösségét, hogy indokolatlan és, hogy bizonyos tekintetben még szexista is. És míg a könnyűzenei cédéknek megvan az a jó tulajdonságuk, hogy le lehet őket állítani a többitől elütő, pocsék utolsó szám előtt, addig egy mozifilmnél ez a lehetetlent közelíti.
Miután Russel Crowe az egyébként is csapnivaló tavalyi Robin Hood egyik leggyengébb pontja volt, most újra meglep, hogy képes kifejezetten jól játszani egy közösségi iskola irodalomtanárát, egy gyerek szerető apját és egy feltétel nélkül szerető férjet. (Igaz, nem is volt olyan rég a Börtönvonat Yumába, amelyben ? ha egész másfajta szerepet is, de ? megint csak remekül játszott, hogy ne is menjünk vissza az Egy csodálatos elméig.) Az általa alakított John Brennannek felesége elvesztésével kell szembenéznie, mikor a nőt az egyik nap lecsukják, majd életfogytiglanra ítélik elviselhetetlen főnöknője meggyilkolásáért. Brennan képtelen beletörődni az ítéletbe, mert bár minden bizonyíték tökéletesen egyértelmű, ő úgy hisz a nő ártatlanságában, mint Don Quijote hitt a maga realitásában ? ahogy azt egy kissé túl didaktikus jelenetben maga az irodalomtanár magyarázza el diákjainak. Ám azt hamar tudomásul kell vennie, hogy a nőt semmilyen bíró vagy ügyvéd nem fogja tudni kihozni a börtönből ? így hát úgy dönt, ő fogja megszöktetni feleségét, ezzel kockáztatva, hogy a sikertelen akció esetén fia végleg szülők nélkül marad. Mint a szökésről szóló filmek és sorozatok mindegyikében, részletesen tervezni kezdi az őrök és a rendőrség kijátszását ? miután meginterjúvolt egy ?hivatásos? szökevényt, aki lényegében egy személyben felelős a szökési statisztikák alakításáért. (A szerepet Liam Neeson jól játssza, mégis kihagyott lehetőség A szökés című sorozat főszereplőjének szerepeltetése). De azokkal ellentétben A következő három napban egyrészt nem bentről, hanem kintről tervezik a szökést, másrészt nem egy bűnöző, hanem egy, az alvilággal a tanulópénzt is bőven megfizetve ismerkedő családapa.
Eközben magasról tesz a hollywoodi szabályokra, és egy pillanatra sem kísérti meg gyereke új ?szerelmének? anyja, a kortárs amerikai filmipar egyik legszexibb színésznője, Olivia Wilde (azaz a Tizenhármas Dr. House csapatában); egyszóval nem válik szuperhőssé, de még mezei hőssé sem. Egy ideig: erősen támadható ugyanis az a jelenet, amelyben végső elkeseredésében egy droglabor vezetőjének pénzét lopja el, heves és túlontúl profi tűzharc során ? mert az elszántság még magyarázható az elkeseredéssel, de a sebesülten, fekve is tökéletes célzás már nem. Ám a film saját szabályrendszerének ezen a kis áthágásán könnyű túltenni magunkat.
A következő három nap a lemez utolsó számáig tehát a maga nemében kifejezetten jó film ? az meg egyéni jóindulat kérdése, hogy a lezárást pillanatnyi vagy tartós elmezavarnak tudjuk-e be.
