2004 óta élsz Budapesten. Mekkora volt a váltás Erdélyhez képest?

Iszonyat nagy, olyan volt az egész, mint egy film, sajátos, elsőre idegen humorvilággal és szürrealitással. Vagy mint amikor egy veszélyes állattal találkozol, de benne van a lehetőség, hogy megszelídíted őt ? vagy saját magadban megszelídíted az ő képét. Ugyanígy voltam Budapesttel: az elején nagyon rideg volt, ijesztő és személytelen, úgy tűnt, hogy az emberek nem nyitottak egymás felé. Viszont önmagamban is kellett dolgozzak, hogy ez megváltozzon és sikerült is: mára már egyáltalán nem érzem ezeket a fekete pontokat.

Ezek szerint megszelídítetted?

Lehet. De az is lehet, hogy az emberiség lesz egyre jobb és jobb.

IMG_4746
Fotó: Zsólyomi Norbert

Marosvásárhelyen színművészetet tanultál. Szeretnéd még valaha folytatni?

Nemrég töltöttem el Kolozsváron egy hetet, ahol több színész barátom él, így velük ?megidéztem? magamban ezt a létformát. Iszonyat nehéznek tartom ezt a szakmát, annyira nem kívánom vissza. Lehet persze, hogy ha nem lenne a zenei szcéna, akkor vágynék rá, de szerencsére ki tudom bontakoztatni a színészi vénámat a színpadon a Magashegyivel.

Mennyire tudod felhasználni az ott tanultakat énekesnőként?

Azt, hogy hogyan kell színpadon viselkedni, ha kitalálok valamit és meg akarom mutatni vizuálisan, érzelmeiben, akkor arra végig tudok koncentrálni. Több tükörből tudok saját magamra nézni anélkül, hogy bármi zavarna.

Néhány hónapja Szepesi Matyival beszélgettem, ő a színpadi gesztusaidat emelte ki.

Sokan kérdeznek rá a mozdulataimra, de ez nem egy tudatosan kitalált forma. Egy kritikában Ian Curtist emlegették velem kapcsolatban, mert hozzá hasonlóan hajlamos vagyok túlzásokba esni ? pedig neki az epilepsziája miatt voltak kilengései, én meg azért csinálom, mert így tudom az egyensúlyt fenntartani a színpadon. Nagyon szeretném, hogy ha a zenénkkel egyfajta transzcendentális dimenziót meg tudnánk fogni, nem csak mi, hanem a közönség is: hogy egyfajta extázist, önelengedést, önfeladást adjunk nekik egy-egy koncert alatt.

A dalszövegekkel régebben te is foglalkoztál, de már felhagytál az írással.

Teljesen természetes módon így alakult ki a zenekarban. Úgy éreztük, hogy nem olyan könnyen emészthetőek az írásaim, nem érik el úgy az embereket, mint amiket Tariska Szabolcs ír. Mostanában hallgattam újra néhány régebbi dalt és rájöttem, hogy nem tudnék olyan komplex, szép, tiszta és eltalált szövegeket alkotni, mint Szabolcs. Ezért esetünkben nem származik nehézség abból, hogy az előadó nem a saját szövegét interpretálja, hiszen a zenekar nem csak rólam szól: öt ember hús-vér, szellemi, lelki megnyilvánulásait jelenti a Magashegyi. A mai napig tele van csodával a közös világunk, nem akarok a szövegírással is teret hódítani. Nagyon sokszor próbálják a számba adni azt például, hogy a ?zenekaroddal?, de nincs ilyen.

Az évek során rengeteg változáson, tagcserén esett át a zenekar. Hogyan élted meg mindezt?

Nagyon színes az, ami eddig történt, de szerintem nem volt túl drámai egyik változás sem. Van egy olyan szerencsés tulajdonságom, hogy megpróbálom transzformálni az eseményeket: sosem hagyom, hogy a rossz dolgok negatívan befolyásoljanak és így emlékezzek vissza rájuk. A Magashegyi így végeredményben minden, ami jó. Folyamatosan frissülnek bennem az információk, és változik a hozzáállásom hozzájuk. Például amikor úgy kezd bele egy újságíró az interjúba, hogy biztos ezerszer hallottam már ezt a kérdést, és van-e kedvem válaszolni rá, akkor mindig örömmel megteszem.

Egy korábbi interjúdban azt nyilatkoztad, hogy kívülállónak érzed magad a zeneiparban. Az erdélyi származásod miatt van ez?

Főként a saját jellemem miatt érzem így. Egyrészt kicsit magányosabb utam van: ha az élet nem adja azt a lehetőséget, hogy összebarátkozzak szakmabeliekkel vagy zenészekkel, akkor nem is fogok talpalni azért, hogy bekerüljek bizonyos körökbe. Másrészt az, amit akarok, amiben hiszek, nem egy bejáratott út Magyarországon. Nem hiszem, hogy mások is vágynának ugyanerre, hiszen amit mi a Magashegyivel el akarunk érni, főleg az újabb lemezeinkkel, az nem egy konvencionális, tervezett folyamat. De nem is akartunk beleférni semmilyen keretbe, úgyhogy én nagyon örülök ennek az útnak.

profilpszt
Fotó: Dancs Bianka Enikő

Öt embernek mennyire nehéz megtalálnia a közös hangot?

Meg lehet találni, mert öten vagyunk (nevet). Biztos sokkal könnyebb, ha valaki a saját ötletét teljes mértékben egyedül kivitelezheti ? de pont az adja a Magashegyi sajátosságát, hogy öten rendelkeznek fölötte. Nálunk az alkotás általában úgy megy, hogy hoz valaki egy szöveg- vagy dallamötletet, amit aztán mindannyian felvigyázunk. Nagyon ritka az olyan Magashegyi-dal, amibe a többiek nem szóltak bele.


A lemezek évek óta inkább promóciós anyagként (is) funkcionálnak. Mennyiben változtatja meg ez a hozzáállásotokat az elkészítésénél?

Így van, de nem vagyok annyira materialista, hogy csak promócióként tudjak tekinteni a lemezekre, és azt sem szeretném, ha a zenekar ilyen irányban indulna el. Ha reklámként fognánk fel, akkor nagyon sok albumot jelentethettünk volna meg, de számunkra sokkal időigényesebb, mélyebb folyamat az elkészítésük. Az alkotás nem egy döntés, hogy holnapra meglesz. Nem lehet úgy csinálni, mint a reklámipart, vagy ésszel irányítani, mint egy terméket ? ha öt ember dolgozik rajta, akkor végképp nem.

Emlékszem azokra a lemezeimre, amiket tinédzserkoromban vásároltam meg: Tori Amos, Radiohead, Björk, stb. A mai napig áldom azt a korszakot. Tényleg volt az időm az álmodozásra, a megfejtésére annak, amit olvastam vagy hallgattam. Átgondolhattam azt, hogy egy albumot a csempekályha mellett vagy egy szellős szobában hallgatnám meg, egyedül vagy társaságban. Akkor ezek nagyon fontos élmények voltak ? most is azok, de most már legtöbbször fülhallgatóval, utazás közben van időm zenét hallgatni. Persze ennek is megvan a szépsége, de már ritkábbak a szertartások. Lehet ez is a felhígulás következménye, hogy a promótálás miatt kevésbé figyelnek az emberek a lemezek összerakására, értékére.

IMG_4464_copy
Fotó: Zsólyomi Norbert

Több szimfonikus koncertet adtatok. Terveztek még ilyet?

Lezártuk azt a korszakot, bár eddigi koncertjeink egyik csúcspontjának tartjuk. Nagyon szerettünk hárfát vagy csellót hallani a dalainkban és annyi emberrel együtt játszani ? de pont ezért nagyon nehéz összelogisztikázni és létrehozni egy ilyen eseményt. Ezt nem tudja csak úgy puffogtatni az ember ? de elmúlt. Akkor kell odafigyelni egy pillanatra, amikor történik, nem utólag vágyódni.


Több éven át a hosszú hajad, majd pedig a folyamatosan változó frizuráid miatt is beazonosítható voltál a közönség számára.

Pont a napokban gondolkodtam el ezen, hogy milyen is volt ez. Például amikor zöldre váltott a hajam, akkor nagyon sokat jógáztam ? valószínűleg ez nyitott ki annyira, hogy akkor kicsit ?megbolondultam?. Éveken keresztül növesztettem, és olyan voltam a fenékig érő hajammal, mint egy szerzetes a szakállával: nem engedtem ollót a közelébe, nem ritkíttattam. Mindig is tudatosan lázadtam az állandó formák ellen, pedig egy előadónak az a legkényelmesebb, ha van egy jól kitalált imidzse, amit folyamatosan fenntart és be tudják azonosítani általa. Nem értek egyet ezzel: a formán túli dolgokra sokkal jobban kell figyelnem nekem is, és azoknak is, akik értelmezni akarják mindazt, amit csinálok. Látni kell a ?tölteléket?, a lényeget, annak viszont örülök ha tényleg egy változóval azonosítanak, ezt őszintének tartom, közhelynek, de igaznak, hiszen minden változik.


A keretek elleni lázadás továbbra is tart?

Azt keresem, mi az, ami mozdulatlan és mégis változik, szóval mondhatni zen-közelségbe kerültem. Az életben amúgy is az az egyik fő feladatom, hogy egyeztessem a világi életet a saját lelki tisztaságommal ? változatlanul ezt csinálom, csak más-más nézőpontból.

Milyen értelemben vett lelki tisztaságra gondolsz?

Hitbeliben. Úgy gondolom, hogy ha egy ember megszületik, akkor van lelkiismerete. És ha a saját lelke, a saját nyugalma valami miatt megbomlik, akkor azt mindig vissza kell rendezni, nem szabad ziláltan vagy megkárosítva hagyni. Nekem ezen nagyon sokat kell dolgoznom, hiszen nem olyan létformát választottam, ami egy folyamatot írna le. ?Profán szentségben? élek, miközben ugyanazt a gyötrelmes emberi utat járom, mint bárki más: a folyamatos tisztaság és szeretet áramoltatása által a lelkem fejlődésére törekszem. Számomra a belső egyensúly nem azzal jár, hogy bármit megenged magának az ember. Ilyen szempontból nagyon szigorú vagyok önmagammal, állandó mérlegelésben élem az életemet.


Tavasszal jelent meg a Szemszavak című kislemezetek. Hogyan fogadta a közönség?

Jó volt a fogadtatása. Olyan sok kislemezünk van, hogy már alig tudom észben tartani ? ennek azért is örülök, mert nincsen olyan hivatalos formája, hanem általuk kisebb világokat tudunk kibuggyantani az embereknek. Közben készül a nagylemez is, jelen állás szerint tavasszal fog megjelenni.

November 28-án az Akváriumban lesz a következő koncertetek. Készültök valamilyen különlegességgel?

Mindig van valamilyen újítás, sosem adunk két ugyanolyan koncertet ? ez nehéz is lenne, hiszen a helyszíntől és a közönségtől is függ egy-egy este hangulata. Így mindig megpróbáljuk újraértelmezni és újdonságokkal megtölteni a saját zenénket, megpiszkáljuk a Magashegyi lényegét, hogy még többet tudjunk kihozni belőle. Ezúttal teljes zenekari önerőből akartuk megcsinálni a koncertet, így nem lesz se vendég, se konfetti.

Milyen terveitek vannak még erre az évre?

Ősszel közös turnéra indultunk a Kaukázussal, ami nagyon sikeres: szinte az összes vidéki koncertünk teltházas lett. Ezt fogjuk folytatni egészen tavaszig, miközben persze a lemezen is dolgozunk. Kemény időszakot élünk, nem egy pihenős, álmodozós őszt.

Mennyire látjátok előre a Magashegyi jövőjét?

Vannak vágyaink, elképzeléseink, de nincsenek időbeni tervek, például hogy jövő nyárra meg kellene tölteni az Arénát. Most az a legközelebbi és legfontosabb cél, hogy meglegyen a nagylemez. Nem nyomás vagy elvárás miatt, csak szeretnénk végre lerakni valamit a világunkból. Talán dominálni fog benne a kék szín és a hozzá köthető témák, amiket végig tudunk vinni az egész albumon.