Psota Irén és a többi varázslónő

Már belépéskor feltűnik az alkalom családiasan csevegős hangulata, kedvessége, a hivatalos jelleg hiánya. Mintha csak beszélgetni, találkozni érkeztünk volna, és hogy örüljünk egymásnak. Megijedek, hogy ehhez nem fogok tudni kapcsolódni, de én is azonnal ismerősre találok, csatlakozom a társalgók önfeledt seregéhez, és örömmel osztom meg az aktuális kulturális pletykát a rég látott kolléganővel. Fekete Linda tör be az idillbe a Kabaré egyik számával, de még ennek is van valami bárba illően szolid, „nem akarok zavarni, de azért most már figyeljetek ide” karaktere: nagy profizmussal, mégsem tolakodóan nyit ajtót az eseményre.

„Odabent” Márkus Luca és Csiby Gergely fogad bennünket. Röviden ismertetik az Almási Éva által 2016-ban alapított Psota Irén-díj történetét, felsorolják az eddigi díjazottak: Hegyi Barbara, Hernádi Judit, Für Anikó, Takács Kati, Molnár Piroska és Szirtes Ági nevét, majd néhány idézettel megpróbálják közénk hozni a csodát, amely a 95 éve született Psota Irén és művészete volt. Aztán Hegedűs D. Géza, a kuratórium tagja beszél a Psota Irén Alapítvány nevében: a díj nagy szakmai értékéről, amelyet azok kölcsönöznek neki, akik megkapták-megkapják. Mert ez az életműdíj azt hirdeti, hogy a színházművészet mindent túlél, és milliók számára tudja megadni a testvériség reményét Magyarországon, még akkor is, ha ez a remény manapság nemegyszer illuzórikusnak tűnik.

A műsorvezetők a szót visszavéve a díjat ma átvevő színésznőtől olvasnak fel interjúrészleteket: egy olyat, amelyben a képzeletéről, képzelőerejéről beszélt, és arról, hogy szeretne a képzeletére vonatkozóan a maga számára is váratlannak megmaradni, aztán egy olyat, amelyben a színészetben a létezés és a játszótársak iránti alázatot nevezte a számára legfontosabbnak, végül egy olyat, amelyben egy téli, hóeséses lovaglás emlékét idézte fel, és azon töprengett el, hogy őt bizonyára a sport, a futás, a lovak és a természet szeretete őrizte meg egészséges szellemű embernek.

A következő fellépő a jóbarát Gyabronka József, akinek még szintén nem szabad kimondania a díjazott nevét, emiatt – talán meghatottságában – az általa elmondott vers részletének szerzőjéét sem mondja ki – vagy túl halkan, mert csak utólag tudom meg, hogy Csokonai Vitéz Mihály az, és Halotti versek a mű címe, amely a lélek halhatatlanságáról szól nagy szellemi erővel, filozófiai mélységgel és a feltámadásba vetett hittel. A főiskolán annak idején tananyag volt, Montágh Imre mondatta a színészpalántákkal, és a mai díjazandó is sokszor szavalta. A titokról a lepel a nagy tapssal honorált versmondás után hull le: Básti Juli bejelenti, hogy a Psota-díjat idén Kiss Mari kapja. Az ünnepelt nagyon megköszöni Almási Évának (aki itt ma sajnos nem tud jelen lenni), hogy megalapította a díjat. Nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy megkaphatta, és úgy érzi, Psota, Almási és ő, amíg csak él, össze lesznek kötve.

Felidézi az egykori, előadások utáni sörözéseket Psota Irénnel és Zsuzsi nevű (amúgy fiú) kutyájával, és azt is, hogy egy kis sör meg sonkás szendvics mindig jutott Zsuzsinak is. Aztán az Egy erkölcsös éjszaka forgatásának emlékeit osztja meg velünk, a Psota és Makk Károly közötti viharokat, meg Psota királynői ki-, majd bevonulásait, továbbá a megfellebbezhetetlen tiltakozásait, amikor nem értett egyet a rendezői instrukciókkal. Irén csodálatos, okos nő volt, akiből hiányzott a rosszindulat, és soha nem volt rosszkedvű. Csak egyvalamit viselt nehezen: a középszert és a tehetségtelenséget, teszi hozzá, végül az őt a Psota-díjra felterjesztő szombathelyi Weöres Sándor Színháznak mond köszönetet, amelynek alapító és örökös tagja, és ahol 11 évet, életének legcsodálatosabb időszakát töltötte el. (Idén is lesz ott bemutatója.)

Csupa szív, barátnői összetartozásról tanúskodó Balázsovits Edit laudációja, aki édes, csodálatos Marinak, a mi Marinknak nevezi az ünnepeltet, és megemlíti, hogy a férjének három fiatalkori idolja volt: Sophie Marceau, Julia Roberts és Kiss Mari. Elmondja azt is, hogy Mari mennyiszer biztatta-biztatja, és ezzel mindig mennyi erőt tudott neki adni, majd felsorolja a legfontosabb életrajzi adatokat, az 1992-es Jászai Mari-díjat, megemlíti, hogy több mint száz színpadi és körülbelül ötven filmszerep kötődik Kiss Mari nevéhez. Kiemeli a segítőkészségét, csapatjátékos voltát; azt, hogy nem akarja a játszótársaktól elvenni a színpadi pillanatokat, és hogy ma is olyan lelkes, izgulós, mintha nemrég végzett volna a színművészetin. A varázslónők közé sorolja Kiss Marit, akik miatt ő is színész lett, mert már gyerekként is nézte a Madách Színházban, és Mari az, aki azóta is tartja benne a színművészet varázslatába vetett hitet.

Videófelvételről, a szombathelyi színházból a színésztárs Nagy-Bakonyi Boglárka, majd az igazgató Szabó Tibor küld üdvözlő szavakat. Az utóbbi az alapítás éve, 2008 első közös szombathelyi, Pelikán parkbeli sétájának, majd az együtt töltött éveknek az emlékét idézi fel, Kiss Mari szorgalmát, tartását, alázatát hozza szóba, aztán a további közös munka reményében a művésznő gyermekkorából származó anekdotával kelt derültséget. Történt ugyanis, hogy a művelődési házba nem érkezett meg a tánccsoport, amely műsort adott volna, és apukája a helyzetet mentendő a négyéves Marihoz fordult, e szavakkal: „Menj fel, gyermekem, a színpadra, és szórakoztasd az embereket.” „A kérés – most már a mi kérésünk – ma is ugyanez”, búcsúzik az igazgató.

Ami ezután következik, dzsemborihoz, családi ünnepséghez és rendhagyó színdarabhoz hasonlít, Kiss Mari ugyanis a színpadon marad, és legalább tizenöt percen át fogadja a gratulációkat, elvész az ölelő karokban. Végül váratlanul meg is szólal: elnézést kér, ha valamelyik kollégája esetleg azt hitte, hogy ő kapja a díjat. Vele ugyanis már történt ilyen, mondja, és nagyon nehéz perceket élt át akkor. És még az ünneplés pillanataiban is van benne elég empátia ahhoz, hogy mások esetleges csalódottságára gondoljon.

Újabb tíz perc után férek a közelébe, és gyűjtöm össze a bátorságomat, hogy interjút kérjek tőle. Psota Irénnel való kapcsolatáról kérdezem. Almási Éva, Psota Irén és az ő barátságát felidézve válaszol, amelyben ő volt a „kicsi”, és arról a titokzatos valamiről, amely közös volt a világukban, amely összekötötte őket. És hogy mit tanult tőle? Szabadságot, válaszol határozottan. Psota élt-halt a közönségért, és amikor előadások végén meghajolt, szinte átölelte a nézőteret. Azt tanította nekik, hogy nem lehet sunnyogva meghajolni, és a színésznek jelét kell adnia, hogy egészen együtt van a közönségével: együtt az ünneplésben, együtt a bukásban. A tapsot nem szabad félvállról venni, mert az előadás része, annak legfontosabb zárómomentuma. Tiszteletadás mindkét fél részéről.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu