A hajdan híres duhaj parasztlegény, Baracs Imre nem iszik egy kortyot sem, amióta házas ember. Garázdaságért viselt büntetését harmadolva letöltő öccse hazatérésének örömperceiben azonban ? éppen az asszonya meg a díszes falusi kompánia biztatásától tüzelve ? rááll egy pohárkára. A pohárkából liter lesz, a literből indulat, az indulatból családverés. Baracsné kisgyerekestül elköltözik otthonról, rátarti férje pedig kijózanodva sem hajlandó megkövetni, visszaédesgetni feleségét. Másfél felvonásnyi mellékcselekmény, huzavona után minden jóra fordul. Gárdonyinál. Szunyog Mari összebékül az urával, új szövetséget kötnek. A Színház- és Filmművészeti Egyetem rendezővizsgáján, az Ódry Színpadon az átkeresztelt Sánta Mari szintén hazatér. De ebben nincs köszönet. Baracsot anyós, feleség, gyerek, család végképp fogságba ejti, papuccsá kényszeríti.
A nyitó vidéki életkép, az egyre betyárosabb mai muri paródiába oltott naturalisztikus jelenetsorként sarjad a színészdiploma mellé a rendezői képesítés megszerzését is célul kitűző Szőcs Artur színpadán (osztályvezető tanár: Babarczy László). Pontos megfigyelések, indázó részletek, a mind tüzesebb zenére (Söndörgő együttes) is építő, kitűnően dolgozó színészek: a faragatlanság, az áskálódó kisstílűség, a társadalmi stupiditás majdnem az abszurditásig fokozódva lepi el a látványtervező Lisztopád Krisztina e. h. vizuális diszharmóniára ítélt, szegényes játékterét. A szerepek ? melyek sorából Göre Gábor bírót, Durbints sógort, Kása cigányt és társait, Gárdonyi sokat kritizált figuráit ?kiírták?, másokkal helyettesítették ? mind jó kezekbe kerültek. A maxi kólásüvegben bort hozó bumburnyák Pákozdi Mihály (Tóth Zoltán), a káromkodáson kívül más szófordulatokat nemigen ismerő Bakó Pál (Lajos András), a község állatias férfiszépsége, a lódoktor és kovács Ceglédi Dincsi (Sarádi Zsolt), a bizonyára konditeremben gyúró, kopasz, aranyláncos Diszkótulaj (Tilk Károly), a terepet özvegyi hűvösséggel és számítással méregető Eszter (Cseh Judit), a mulyán idekeveredett vendégsrác, Kicsi Gazsinak a nagyobbik fia (Molnár Áron e. h.) hibátlanul beszélik azt a rögzített-rögtönzött nyelvet, amely alighanem főleg a budapesti filmiskola félmúltjából érett be a durvaság és kilátástalanság jelenlegi keserű teljébe, mint számos új magyar színmű színi akciója-dikciója. Ketten pedig remekelnek: a nyikhaj ifjú polgármestert karikírozó Telekes Péter prezentálja a nullánál is nullább helyi politikust, akinek önhitt ostobaságára még legalább három évtizedig számíthat az államgép, Rusznák András shakespeare-i bohócokhoz is elegendő vehemenciával és mélabúval darálja a kedves és közveszélyes falubolondját, a rollerező Sanyikát.
Hozzászámítva ehhez, hogy Petrik Andrea Baracsnéja is üresjárat nélkül illeg a kisvárosias divatot majmoló rusztikus szépségként, Pap Vera a tízezredik takarítónő-mosogatórongy(-anyós) alakot (özvegy Sántáné) is mesterien abszolválja, Molnár Gusztáv ? mint szabadlábra került Baracs Matyi ? duzzad a baracsmatyiságtól, s oldalán a Sánta Rozit alakító Bata Éva még a hétköznapian disztingvált hangot is belopja a kórusba, a kezdés igazán minőségi. Kitelik belőle az egész első felvonás, és a lendület az olykori ricsajt, a kétesebb ízlésű szabadosságot is elfogadtatja (a polgi letolt nadrággal produkálja részeg magát, a már ittas Baracs kifizetetlen csekket dug meztelen fenekébe).
A második felvonástól kezdve sajnálatosan tévetegebb és érdektelenebb Szőcs rendezése. Géczi Zoltán még magánszámmá fókuszálja a másnaposan ébredező Baracs magányát (rakott szeszben: pohárnyi összeöntögetett maradék piában keresi a kiutat), ám az ismétlő-színező epizódok meg sem közelítik a most már inkább csupán fergetegesnek, és nem mélynek tűnő, hosszas indítást. Az abszurd próbálkozások lehasadnak a realista játékmódról. Az elköltözött családtagok a magasba vonva, egy-egy bútor felhőjén várakoznak sorsukra. A dolgok állásától függően hol alacsonyabbra csörlőzik őket, hol vissza a padlásra. Baracs nem jár be olyan jellemutat, melynek végén megilletné a meztelen, megtisztító zuhanyozás jelképessége. Ezt követően mártírként nyúlik el, hogy fektében ereszkedjen rá föntről a felesége széke. A férj boldogtalanul szorul be az asszony és a gyerek kettős-egy testének súlya alá. Még szükségtelenebb, hogy a Gárdonyi-figurából lett antifőhős deklarált boldogtalanságát tetézze a színészek gyerek- és kamaszkori fényképeinek kivetítése a színház oldalfalára. Tragikum és komikum kioltja egymást, kibicsaklik a hang, önmagában tétovázik az immár esendőbb, szenvelgőbb átirat.
Gárdonyi a népszínmű és a népdráma határdarabjaként értelmezett alkotásában sűrűn felbukkan négy betű: ö. m. a. f. Akinek a szeme átsiklik a rövidítés első használatán, lemarad az író jegyzetéről: ?Ez a gyakorta előforduló ?Ögye mög a fene? hangsúly nélkül mondandó, leheletszerű beszéd-farka. Parasztnál gondolatpótló vagy gondolatvégző, ártatlan valami. A ?fene? szóból csak az f hallatszik?. A Rakott szesz nem bírja svunggal saját magát, ö. m. a. f.
