Kállai Márton: A közösségi kertek város és természet egymás mellett létezését szimbolizálják
Ha minden összeomlik, vajon mit lehet még tenni? A Reális utópia című kiállítás ebből a helyzetből indul, de itt nem áll meg: a cselekvő remény művészete azt vizsgálja, hogyan mozdíthatók el a disztópikus képek a cselekvés irányába.
Az ökológiai válságot ma leggyakrabban disztópikus képeken keresztül látjuk. Égő erdők, kiszáradt folyók, széteső rendszerek. Már nem csupán a hírek, de a természetfilmek is szeretnek sokkolni, a jövőről való gondolkodást pedig sokszor a katasztrófa nyelve uralja. Mert hát nagyjából hány „ilyen egyszer történik az életben” típusú eseményt is éltünk át az elmúlt években? Na ugye.
Ez a vizuális és mentális környezet könnyen vezethet bénultsághoz: ha minden összeomlik, mit lehet még tenni? A Karinthy Szalonban még péntekig látható kiállítás ebből a helyzetből indul, de itt nem áll meg: a cselekvő remény művészete azt vizsgálja, hogyan mozdíthatók el a disztópikus képek a cselekvés irányába.
Fénycsapdák az erdő védelmében, a Sumonyi Madárvonulás-kutató Állomás mindennapjai, Magyarország legöregebb fái vagy éppen önszerveződő közösségi tudósok: Kállai Márton fotográfus nemrég két díjat is nyert a Magyar Sajtófotó Pályázaton, ráadásul mindkettőt olyan sorozatokkal, amelyek beleillenének a kiállítás narratívájába. Marci munkái közül azonban a Közösségi kertek címűt választották be a kurátorok.
– Takács-Sánta András gondolatai a szívemből szólnak: manapság mindenből hatalmas méretűt csináltunk: államokat és cégeket, amelyek egyre nagyobbra és nagyobbra híznak, mi pedig vagy az egyiknek, vagy a másiknak, esetleg mind a kettőnek átadtuk az életünk vezetését, az életünkről való gondolkodást. Ettől lesz az ember reményvesztett, emiatt érzi azt, hogy már nem ő hozza létre a dolgokat. E gondolat mentén született meg ez a kiállítás – fejti ki Marci. A Reális utópia cím hívószava a cselekvő remény, neki pedig az tetszett benne, hogy felhívja a figyelmet egy olyan léptékre, ahol az ember még tud valami láthatót tenni – és végül nem is a cselekvés eredménye az érdekes, hanem maga az aktus, azaz, hogy ha teszel valamit, akkor azt utána a magadénak érzed.
Az utópia eredetileg „nem létező helyet” jelent. Morus Tamás művében az elképzelt társadalom egyszerre kritika és alternatíva: egy képzeletbeli tér, amelyben láthatóvá válnak a jelen problémái. Ezúttal azonban tehát nem a nem létező helyre koncentrálunk, hanem a megvalósítható jövőre.
Kállai Márton az ELTE-n végzett szociológia szakon, így volt kötődése, amikor pedig elindult az egyetemen az ökokulturális labor, formabontó gondolatnak tartotta, hogy megpróbáltak a művészet nyelvén kommunikálni. Bevallottan egy kísérletet folytatnak, hogy meglássák, mennyire működik: a kiállítás megnyitóján például interaktív tánc performansz volt, amit ők sem tudtak, hogy milyen lesz.
A fotográfus számos, könnyen a témához illeszthető munkája közül azért a közösségi kerteket választották, mert a Takács-Sánta Albertet, a projekt vezetőjét annak idején egyszer fotózta, és emlékezett a tíz évvel ezelőtti sorozatra. Átadta az információt a kiállítás kurátorainak, akik végül felkérték. A sorozatot egyébként 2015-ben csinálta, ez volt az első éves Pécsi József-ösztöndíjas anyaga.
– Előző évben született meg a lányom, ezért nem akartam nagyon messzire menni dolgozni. A képekből ugyan nem derül ki, de a munka hangulatában szerepet játszott, hogy kisgyermekes apuka voltam: akkoriban például különösen nagy figyelmet fordítottunk az élelmiszer-minőségre.
Ha nem tudom értékelni a balettet, noha lenne elképzelésem arról, hogy hogyan fényképezzem technikailag, valószínűleg a nézőnek nem jönne át az, hogy én szerelmes vagyok a balettbe. Valami hiányozna. Ez szerintem nagyon fontos a fotóban, idővel pedig egyre hatványozottabban megjelenik. Az ember a saját örömére és az őszinte fotózás örömére is dolgozik – meséli Marci.
Az utóbbi időkben Kállai Márton sok amatőrt örökített meg, és szép lassan ráébredt, hogy ez a minta elképesztően kiterjedt a munkásságában: amikor 15 évvel ezelőtt fapados konditermet fotózott, már gyakorlatilag ott is az volt a minta, hogy valaki amatőr sportolókat nevel, ez a nem hivatalos hierarchiába tartozó mozgalom pedig nagyon érdekelte a fotográfust. A közösségi kertekben is az fogta meg, hogy ezek az emberek saját maguktól kitalálták, hogy ezen a zsebkendőnyi területen valamit termelni akarnak. A szabad döntés fontossága.
A kiállítás tere lineáris dramaturgiát követ, amely egy gondolkodási útvonalat kínál a látogatók számára. Az első pont a felismerés: a kiutakhoz kapcsolódó struktúrák, változások és felelősségek megértése. A második a természetkapcsolat: az ember helye és hatása a természetben. Ezután következik a cselekvés: egyéni és közösségi ökoaktivista gyakorlatok, végül pedig a címadó reális utópia, azaz a működő alternatívák és jövőmodellek bemutatása és keresése.
A kiállítás párbeszédet szeretne létrehozni: minden kiállított műhöz társít egy kapcsolódó elméleti vagy tudományos referenciát – társadalomtudományi, humánökológiai, ökofilozófiai vagy környezetpszichológiai irányból. Ezek a kapcsolódások nem magyarázó mellékletek, hanem olyan gondolati rétegek, amelyek tágabb összefüggésbe helyezik az egyes műveket.
– Az ember létrehozott olyan entitásokat és hatalmakat, amelyeknek átadta az élete vezetését, és ami által eltávolodott a természettől. A városiasodás végtére is eltávolodás a természettől, amit én nagyon szívesen visszafordítanék – a közösségi kertek pedig város és természet egymás mellett létezését szimbolizálják. Az ember mint természeti lény, aki felismeri a madár énekét, a növényzetet, egy eszményi lény a fotográfiában – fogalmaz Kállai Márton.
A kiállítás május 8-ig megtekinthető a Karinthy Szalonban. Kurátorok: Bán Blanka Sára és Tomcsányi Sára.
