Az unikornisdaráló* nem nyári lektűr és nem is lányregény. Sem témája (a mai budapesti, 30-as és 40-es éveikben járó ügyvédek kevésbé ismert világa), sem szövegszerkesztése (realitás és onirikus lét közötti – az ösztönvilágot meg-megvillantó – átjárhatóság), sem funkcionálisan nyers szövege, és végül a pszichésen sérült szereplői sem illenek a hagyományos regénymodellbe.
A fiatal, szőke ügyvédnő, a jól azonosítható szerző és megkettőződött énje, Izabella, ‒ a hoffmanni doppelgänger ‒ csupán egy csip: „Az Izabella agyába ültetett csip, ami voltképpen én vagyok, úgy működik, mint egy számítógépes program…” Ő a szakma kiválósága, tökéletesen érvel, pontos logikai láncolatot épít föl vagy meglepő támadásba lendül. Mindez egy rendkívül elegáns, budapesti ügyvédi irodában és különféle bíróságokon történik. Kővágó úr, a főnöke megaláztatásokkal ugyan („Maga nem érett meg arra a felelősségre, amit ez az ügy megkíván”, hogy a végén az egekig magasztalja: „nem találok még egy ilyen elhivatott ügyvédnőt, aki bármikor elérhető…”), de elismeri képességeit.
A sok száz milliós ügyek sikeres és tökéletes ügyvédnője korántsem tűnik ilyen képzettnek és erősnek a magánéletben. Szinte minden barátja igyekszik megteremteni önmagát saját fájdalmaiból és sérelmeiből, saját képzeletéből. Ilyen a tizenkét identitású Bonifác, aki egy szupermodern panorámás penthouse luxuslakásban él, a külvilágtól elzárva, Pietró, a gótikus regények nagy kedvelője, rendszeridegenségükben egymásra talált ügyvédkolléga és jóbarát, és az elmaradhatatlan szerető, Benjámin, a balatoni vízimentő, love-machine szerepben. Ezek a regényvilág folytonosságát fenntartó figurák, ugyanúgy, mint Gizus, az állandó ideg-összeroppanásban élő titkárnő, vagy a barátnő Angelika, vagy éppen a valós családtagok, a „keresztsrácok”, akik a meseszövésről szóló elmélkedés aktív szereplői. Izabellát is érik támadások, megaláztatások és nagy kiábrándulások a „Nagy, Hatalmas, Óriási és Társai Ügyvédi Irodában”, ahol keményen tombol a munkahelyi terror. A szerző különös élvezettel felnagyít, karikíroz és fest torz képet, hatékonyan használja a paródia teljes eszköztárát.
A főszöveggel párhuzamosan a regényben megjelenik a korábbi eseményeket értelmező dőlt betűs szöveg, amit a szerző leleményesen hímez egymásba, és ezzel föloldja a főszöveg hagyományos zártságát. Így a többször ismételt és újra elmesélt drámai történeteket könnyedén emeli be a szemérmetlenül őszinte regényszövegbe. A történet elején a lány napozás közben egy balatoni viharba kerülve, „anyaszült meztelenül… a rózsaszínű vízibicikli csúszdájának tetején” segítségért kiált. Az Adónisz-külsejű motorcsónakos vízimentő, a megmentett lánnyal egy kis pihenő után „lágyan szeretkezik a ringatózó csónakban”.
Benjámin, a felejthetetlen szerető gyakran megjelenik Izabella ágyában, aki egy idő után, kissé kiábrándultan („mindannyian ótvar nagy közhelyek vagyunk”) megjegyzi: „a legendás hollószárny-tekintete nélkül úgy festett, mint… egy kivénhedt bagoly”. Akiről csupán a regény utolsó fejezetében képes lemondani. Ehhez hasonlóan számos történet fut párhuzamosan a regényben, melyben szembetűnő a trágár nyelv már-már kényszeres használata. A szereplők pszichológiai állapotuktól függően szitkozódnak, hiszen szinte mindegyikük valamilyen pszichés problémával küzd, beszédmódjukat akár frusztráltságukból eredő nyelvi devianciának is tekinthetnénk. Mint kollektív neurózis kifejezéseként, narratív funkcióját tekintve szimbolikus nyelvi állapotként is felfogható. Ez az úgynevezett nyelvi sokkterápia az esztétikumból való tudatos és agresszív kilépés. Első olvasatra akár önéletrajzi regénynek is tekinthetnénk a könyvet.
Másrészt, hogy megvédje önazonosságát a szerző, időből és térből kizökkenve átlép egy párhuzamos, onirikus világba. Innentől kezdve válik egyedivé és izgalmassá a szövegkezelés. A regényben állandóan visszatérő alapmotívum: „Fejében valami, hangos visszhangot keltve nagyot reccsent” mondat robbantja be a Zentai-féle időgépet (mint például Lewis Carroll regényében az „üregbe esés”), mely elindítja az álombeli eseménysort a költői képekkel átszőtt olykor rémisztő „valóságot”. A reccsenés a világ szimbolikus eltörésének jelképe. A túlfeszített mentális feszültségek miatt a valóság átszakad és a regény új dimenzióba, az onirikus létezésbe lép át. Ahelyett, hogy a szerző leírná a világot, önteremtő aktusként újra álmodja azt, immáron a saját törvényei szerint.
A szerző előnyére válik, hogy a költészet felől érkezik (Zentai Adél 2019-ben az év ügyvéd-költője), mivelhogy könnyen teremt lírai álomképeket, valóság és álom határán tétovázó „szövegindázatokat”, melyek észrevétlenül hálózzák be a regényteret. Ezek a tudatosan felépített és irányított regény-álomvilág képsorai, a szerző tudatosan irányítja hallucinációit. Álomalkotási modellje nem a rejtett tudattalanból bomlik ki, hanem követi az álomban rejlő szabályszerűségeket. Az ily módon megkomponált szövegindázatok onirikus narrációvá rendeződnek és felülírják a szürrealista álmokat. Íme egy szövegindázat a regény elejéről:
„Lába közül egyszer csak vékony, majd egyre vastagodó fekete inda sarjadt ki, amely derekára tekeredve a mennyezet felé iramodott. Fordított u betűt formaló, tömegközpontjával fogva felfüggesztett teste, a kilövő szerkezetétől szabadult kapszula, már a súlytalanság állapotában volt. Varázslatos volt lenézni a tánctérre, ahol valamennyi táncos őt figyelte, tökéletes arcát a magasba fordítva. Az arcok kontúrjai, mint azokban a horrorfilmekben, amelyeket gyerekkorában félig eltakart szemmel lesett ki titokban a nappali ajtajának kulcslyukán keresztül, mintha viaszból lettek volna, elkezdtek lefolyni a csontozatukról. Az aranylemezektől vibráló szemek helyén ásító, fekete szemüregekből halványsárga tekintetek villantak elő.
– Már várnak! – tört elő a végtelen torokból a rekedt kiáltás.
Izabella fejében valami, hangos visszhangot keltve újra nagyot reccsent. Majd minden elsötétült.” (22. o.)
Az Izabella testéből sarjadó, magasba törő fekete inda a fiatal ügyvédnőnek a szülőkről való leszakadásának vizuális szimbóluma; az író-apa (Zalán Tibor) hatásától való „menekülése” a leválást és az alkotói önállóság felé vezető utat a „súlytalanság” és az „űrkapszula” jelképezi. A gátlások nélküli, féktelen erotikus vágyakozás („valamennyi táncos őt figyelte”) meghatározó toposza a regénynek. Ebben az álomszerű, súlytalan állapotban végbemegy a test horrorszerű deformációja („az arcok elkezdtek lefolyni a csontozatukról”). A sötétség az alkotói én lebomlását és átalakulását mutatják. A leírások vizualitása („ásító, fekete szemüregekből halványsárga tekintetek villantak elő”) a sokat emlegetett „film noir” tartozéka. Izabella szorongásainak és félelmeinek első megjelenítése egy találkozással kezdődik: „a liftben fekete kabátos, kalapos férfi állt”, aki kimondja a refrénszerű kulcsszót – Már várnak! (11. o.), ami regény sorsmotívumaként ismétlődik (– Kik és hol várnak? 13. o.), válasz nélkül. A szorongást, tehetetlenségérzetet és a kontroll elvesztését Freud az Unheimliche (ijesztő, félelmetes) fogalommal magyarázza. Freud szerint az emberek hajlamosak újra és újra ismételni bizonyos kellemetlen, traumatikus élményeket, és végül arra következtetésre jutnak, hogy mindent valamiféle láthatatlan hatalom irányít. Ezekre az érzésekre épül a horror és a film noir. Az unikornisdaráló nagyjelenetében (VII. fejezet), az Operaház előadásán a „fekete kabátos, kalapos alak megjelent a színpad peremén”, Izabellát saját hangján hallotta: „– Tudom, már várnak.” Majd megtörténik Izabella elrablása az Operaház alagsorában, ami az ájult állapotból felébredve így rángatja vissza a valóságba a nyájas olvasót, íme a kioldás: „– A fekete kabátos férfi, meg az ifjú a házból… elrabolt és egy pincébe vonszolt… és az unkornis… meg akart…” A regény végén újból elhangzik a „– Máshol várnak”, majd egyenként eltűnnek a rablók és a reklám is elhallgat, Izabella ágyában Benjámin helyét a szomszéd fiú veszi át, és minden a helyére kerül, ahogy egy onirikus világban illik.
