Reklámfilmektől a világhírig

Alan William Parker egy észak-londoni munkáscsaládban született, apja szobafestő, anyja varrónő volt, egy lakótelepen nőtt fel. A film különösebben nem érdekelte, az érettségi után a londoni Ogilvy & Mather reklámügynökségnél lett irodista, majd szövegírónak lépett elő. A következő években több ügynökségnél is megfordult, ekkoriban lett barátja, majd később producere David Puttnam és Alan Marshall.

Karrierjét tévéreklámok forgatásával kezdte, ezeket 1970-től a Puttnam társaságában alapított és gyorsan növekvő saját ügynöksége készítette, ő maga ekkor szerzett tapasztalatainak tulajdonította sikereit. Első játékfilmje, a saját forgatókönyve alapján 1973-ban készült No Hard Feelings egy szerelmi történet, amely London második világháborús német bombázása alatt játszódik. Parker az egyik bombatámadás alatt született, és azt mondta: „a bébi a filmben én is lehettem volna”. A költségeket magtakarításából és háza elzálogosításából fedezte, de befektetése megtérült, amikor a BBC megvásárolta és bemutatta alkotását. A brit televízió megbízásából készítette 1975-ben a The Evacuees című háborús történetet, amely a legjobb tévédrámának ítélt BAFTA-díjat, majd a legjobb nemzetközi tévédrámáért járó Emmy-díjat is elnyerte.

Parker egy év múlva írta és rendezte első nagyjátékfilmjét: a Bugsy Malone az amerikai gengszterfilmek és musicalek paródiája kizárólag gyerekszereplőkkel, köztük volt Jodie Foster is. A rendezőnek akkor négy kisgyermeke volt, és zavarta, hogy csak Walt Disney produkciókat nézhettek a mozikban, így megpróbált számukra és a felnőttek számára is élvezhető filmet csinálni, bevallottan abban is bízva, hogy sikerül betörnie az amerikai piacra. Következő filmje, az Éjféli expressz (1978) igaz történeten alapul: egy Törökországban bebörtönzött brit hasiscsempész szökését beszéli el. Munka közben alaposan összeveszett a forgatókönyvért Oscar-díjat nyert Oliver Stone-nal, olyannyira, hogy később nem akarta Stone nevét forgatókönyvíróként feltüntetni az Evita főcímlistáján, erre csak jogi úton sikerült rákényszeríteni. Következő filmjével ismét a zene területére kalandozott, a Fame (A hírnév) nyolc diák életét követi nyomon a legnevesebb New York-i színiiskolában. Az 1982-es Válás előtt egy szakítás története, amely a rendezőt is önvizsgálatra kényszerítette – később azt mondta, hogy válságban lévő házasságát a film mentette meg.

Ugyancsak 1982-ben készítette el a Pink Floyd együttes A Fal című dupla albumának filmváltozatát, a főszerepet – a maga köré falat építő, a magánnyal és traumáival megbirkózni képtelen rocksztárt – Bob Geldof, a Boomtown Rats frontembere alakította. A szürreális elemekkel, animációs betétekkel tarkított alkotás kultuszfilm lett, de maga Parker azt mondta, a forgatás alkotói élete egyik legnyomorúságosabb élménye volt.

Az 1984-es, Matthew Modine és Nicolas Cage főszereplésével készült Madárka két, a vietnami háborúból testi és lelki sebekkel visszatért barát története, sok kritikus ezt tartja Parker legérettebb és legjobb filmjének. Szintén klasszikusnak számít a horrort a thrillerrel vegyítő Angyalszív (1987) Mickey Rourke, Lisa Bonet és Robert De Niro főszereplésével. A Lángoló Mississippiért 1988-ban másodszor jelölték Oscar-díjra a legjobb rendező kategóriában. A film három polgárjogi aktivista 1964-ben történt meggyilkolásának története, a főszerepet Gene Hackman és Willem Dafoe játszotta. A rendezőt érte kritika is, amiért a feketék jogaiért folytatott küzdelemről szóló filmnek nem volt színesbőrű főszereplője. Hasonló kritikával szembesült a japán származású amerikaiak második világháború alatti internálásával foglalkozó Gyertek el a paradicsomba! című alkotása miatt is: hiába volt a női főszereplő a japán-amerikai Tamlyn Tomita, az ítészek szerint túlságosan a Dennis Quaid alakította fehér karakterre összpontosított.

Parker 1991-ben The Commitments címmel rendezett vígjátékot dublini munkásokról, akik soul-zenekart alapítanak; a hitelesség kedvéért a helyi klubokat járva több ezer, színészi tapasztalatokkal nem rendelkező amatőr muzsikus közül választotta ki a szereplőket, a film zenéje is nagy siker lett. Következő filmje, az Anthony Hopkins főszereplésével készült A Wellville-i út a gabonapelyhet feltaláló, különc John Harvey Kelloggról szól. 1996-ban készítette el Andrew Lloyd Webber és Tim Rice musicaljéből az Evitát Madonna, Antonio Banderas és Jonathan Pryce főszereplésével, az öt Oscar-díjra jelölt filmet részben Budapesten forgatták. Az Angyal a lépcsőn (Angela’s Ashes) című filmdráma egy Amerikából Írországba hazatért, de ott is csak nehézségekkel szembesülő ír fiú keserédes története. Utolsó műve, A David Gale élete című thriller hőse a halálbüntetés ellen küzdő professzor, aki gyilkosságért a halálsoron találja magát.

A szinte minden műfajban maradandót alkotó Parkert nyolcszor jelölték a BAFTA-, háromszor a Golden Globe- és kétszer az Oscar-díjra. Alapító tagja volt a Brit Rendezők Céhének, 1985-ben a Brit Filmakadémia Michael Balcon-díjjal tüntette ki, 1995-ben kinevezték a Brit Birodalom Rendjének parancsnokává (CBE) és lovagi címet kapott. 1999-ben megkapta a Brit Rendezők Céhe életműdíját, 1998-ban a Brit Filmintézet vezetőségének elnöke lett, és 2013-ban elnyerte a Brit Filmakadémia legmagasabb kitüntetését „a mozgókép művészeti formái terén elért kiemelkedő teljesítményéért”. Kétszer nősült meg, öt gyermeke született, közülük Nathan Parker forgatókönyvíró lett.

Alan Parker hosszú betegség után, 2020. július 31-én hunyt el Londonban.

A képen Alan Parker 2004-ben Marrakeshben. Fotó: Jack Guez / AFP