"Voith Károly, Jocó édesapja pontban akkor kapcsolja ki a televíziót, mikor kinyílik a konyha ajtaja. Addig megbabonázva figyeli a vasárnap délelőtti főzőműsort, amelyben az ostoba angol konyha különlegességei készülnek: buta húsos pudingok, kocsonyával töltött kuglófok, ám amint a felesége megnyitja könyökével az ajtót, lábfejével kitárja, és az útban nyújtózkodó macskát átlépve kijön a húslevessel, Jocó édesapja kikapcsolja a készüléket, a bárszekrényhez lép, lenyitja tükörfalú ajtaját, és mintha nem tudná a választ, megkérdezi: - Pálinkát?"
Grecsó Krisztiánnak mindig is ez volt a legnagyobb erőssége: úgy mesélni, hogy az apró, jelentéktelennek tűnő dolgokat a lehető legnagyobb pontossággal ábrázolja, ezek a részletek azonban mégse tegyék unalmassá, akadozóvá, nyögvenyelőssé a történetet. Isten tudja, mitől van olyan zamata Voithné könyökének és lábfejének, de kétségkívül mindkettő nélkülözhetetlen a vasárnapi ebéd leírásának írói trouvaille-ához.
És nehogy az legyen a látszat, mintha csak az élvezetet tudná érzékletesen megírni, rögtön idézem az unalmat is: "Méla, áporodott péntek délután volt, kávéillat terjengett Lajos bácsi konyhájában, és az égett gumi kesernyés szaga. Szalma Lajos fennfelejtette a kotyogót a gázon, és a tömítőgyűrű megégett, Jocó a tejes kannát nézte percek óta, és észre sem vette, hogy kifőtt a fekete, a tej bebőrözött, akárha házi volna, vagy félne, hogy megisszák."
Grecsó már korábbi írásaival s számomra különösen a Barbárok című, az Élet és Irodalomban megjelent novellájával bebizonyította, milyen örvénybe tudja rántani az olvasót az életszagú részletekkel és az olyan hétköznapinak tűnő, a megfelelő pillanatban mégis súlyosodni tudó nevekkel, mint amilyen a Gerla Edit és a Bernát Árpi.
A Tánciskola Voith Jocó és Szalma Lajos, Fejér Judit és Pluhár Ildikó, Csicsely András és Mancika története Tótvárosban és Feketevárosban. Olyan gyönyörűségek könyve ez, mint a vasárnapi ebéd és olyan unalmaké, mint a pénteki tej; a legérdekesebb részeknél két vagy több egészen különböző minőség, helyzet, hangulat, érzelem kavarodik, ütközik össze, oszlik szét egymásban, mint abban a félelmetes jelenetben, amikor Ildikó elélvez, mert Szalma Lajos különféle húsokat nyaldos, miközben Jocó a kínok kínját éli meg, amiért ő csak nézni tudja, amit a nagybátyja csinálni is, nem szólva a megvetéssel elegy tiszteletről, hogy úgy csinálja, mintha nem is csinálná...
Nagyon mély és nagyon magas pontok között csapkod a regény, ahogy illik is egy olyan mű esetében, amely a felnőtté válás regénye tulajdonképpen. Mert Szalma Lajos életének minden szépsége és minden ördögi csábereje is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy Jocó ne találja és ne őrizze meg a hozzá méltó szerelmet Fejér Judit személyében. Dr. Voith József sokat küszködik, tanulékonyan élvez és szenved, furcsa tapasztalatok, mély örömök és megaláztatások árán válik érett férfivá, de Grecsó ritkán téved ennek az ívnek a megrajzolásában (itt egyetértően kell Reményi József Tamásra hivatkoznom, aki szerint túl explicitek az ördögre történő utalások és a regény végén a karácsony - A szédület. Népszabadság, Hétvége, 2008. március 22.). Hogy stílusos legyek, a Tánciskola jól mozgatja az alakokat: a ritkán előtérbe kerülő apa éppoly emlékezetes, mint Kucsera Tibor, Szalma Lajos szesztestvére, aki baromfik levágott fejét őrzi a lakásán, vagy mint a főszereplők: Jocó mozgásképtelen szerelme vagy maga Szalma Lajos.
Mitől jó egy regény, mit művel egy jó regény? Az egyik érvényes válasz az lehetne, hogy úgy írja meg a közhelyet, hogy már nem is tűnik annak. Mert csakugyan, van-e szabványosabb annál a középiskolai tanárnál, aki egy kisváros minden nőjét megkapta már, a kollégáktól a tanítványokig és tovább? Van-e elkoptatottabb kaptafa, mint a jól induló ifjú, aki aztán? Nincs; a Tánciskola mégsem tűnik a közhelyek panoptikumának. A pontos részletek nemcsak hitelessé, hanem általánosságában is egyedivé varázsolják a történetet: Voithné könyöke minden vasárnapi anyáé, mégis egyedül ezé az egyé. Minden életörömös nagybácsi hevesen prédikál az élet örömeiről, de csak Szalma Lajos mondja: "A pálinka a mi láthatárunk, perspektívánk, jövőképünk..." Mint ahogy forró a nyár minden alföldi kisvárosban Móricztól errefelé, de ahogy a Jocóék kertjében éget a futóhomok, úgy kizárólag ott.
Képzavarral élve egy figyelő tekintet írja a Tánciskolát; a pontos részletek, amelyek mindenkire érvényesek lehetnek, összegyűlnek és ebben a sorrendben, ebben az arányban, ebben a vegyülékben egyedül Voith Jocóra és a többiekre lesznek érvényesek. Mikor Judit a regény végén elalszik, tudjuk, hogy lezárult a keresés, a küszködés, a kínlódás - kell még tanulni, de amit meg lehet, azt már nem a tánciskolában tanítják.
Grecsó Krisztián: Tánciskola. Magvető, Budapest, 303 oldal.
