A pécsi konzervatóriumban igazgatói engedéllyel párhuzamosan végezte a zongora és magánének szakot, majd a Zeneakadémián diplomázott magánének, később oratórium- és dalének mesterszakon. Azóta számtalan produkcióban, előadásban működött közre zenei vezetőként, korrepetitorként, színésznőként vagy épp énekesnőként. Az önálló színházi estektől a több tízezres nézőszámú produkciókig készíti fel az előadókat, például az Illés együttest. Több évig a Kaposvári Egyetem Művészeti Karán tanított, tizennégy éve zenei vezetője a kecskeméti társulatnak.
Igaz, hogy kisbabaként csak Chopinre tudott elaludni?
Igen, a Forradalmi etűdre. Mivel apukám zongoraművész, a családunkban a zongoraszó elválaszthatatlanul összeforrt a mindennapokkal. Mesélték a szüleim, hogy amikor apukám gyakorolt, többször megfigyelték, hogy ennél a műnél nagyon hamar elaludtam. Ezért aztán minden este eljátszotta nekem.
Mi ez, ha nem eleve elrendelés… De ha jól tudom, háromévesen már zongorázott és énekelt is. Ezt hogyan kell érteni?
Természetesen nem zeneműveket adtam elő, hanem improvizáltam, de valóban minden délután leültem a zongorához, és énekkísérettel előadtam a szüleimnek, hogy mi minden történt velem az oviban. Ez természetes önkifejezési forma lehetett, amit bizonyára örököltem, hiszen ilyen kicsi korban ez még nem tanulható.
Zenészdinasztia gyermeke, édesapja zongoraművész, zeneszerző és karnagy, apai nagyapja orgonista, míg dédnagyapja kántor és zeneszerző volt. Érezte valaha is, hogy kötelesség és felelősség ezt az értékes zenei örökséget továbbvinni?
Tudattalanul nőttem bele ebbe a világba, hiszen születésemtől ez vett körül, ezért az első világos pillanatomtól valahogy magától értetődő volt, hogy a zene lesz az én utam is. Operaénekes szerettem volna lenni, de erről a szüleim próbáltak mindenáron lebeszélni, s igyekeztek a zongora felé terelgetni. Bennem azonban elég hamar kikristályosodott, hogy az nem az én önkifejezési formám.
Mi nem tetszett a zongorában?
Zongorán játszani nagyon szerettem, a tanárom, Újvári Erika a mai napig meghatározó szerepet tölt be az életemben. Ügyes is voltam, inkább magával a zongoristaléttel nem tudtam azonosulni. Úgy éreztem, hogy így a zenei kifejezőerőm csak áttételesen tud csak megnyilvánulni, s ezt gátló tényezőként éltem meg. Amikor hetedikes koromban Szuprics Edit magánénektanár elkezdett velem foglalkozni, éreztem, hogy megérkeztem.
Az élet erről az útról is letérítette…
Utólag azt gondolom, hogy nem a nekem megfelelő képzést kaptam a főiskolán. Óriási elánnal és szorgalommal tanultam, mégis gyakran kaptam meg a tanáromtól, hogy „kislányom, nem elég ez a hang, ami kijön belőled”. Ezért még inkább rákapcsoltam, mert azt hittem, az majd meghozza az áhított eredményt. De nem hozta, sőt nagyon komoly hangszalagbénulás lett a vége, és kis híján derékba tört a zenei karrierem. Nem tudtam, hogy amit a torkomban érzek, nagyon nem jó, s a helyes iránymutatást senkitől nem kaptam meg.
Abban az időben nem volt internet, a zeneiskolák pedig meglehetősen zárt rendszerben működtek. Én mindig is a lírai koloratúrszopránok közé tartoztam, akik nem a hangerejükről, hanem elsősorban a jó kolorálókészségükről, a virtuozitásukról ismeretesek, s a hangjuk megszólaltatásához inkább könnyedség, semmint erő kell. Fél évig tartott a gyógyulásom, ezalatt megkerestem Kozma Rózsát, s a főiskolai tanárom mellett elkezdtem hozzá is járni Budapestre. Örökre hálás leszek neki, hiszen nagyon sokat segített egy teljesen új hangképzési technika elsajátításában, s ezzel visszaadta a magamba vetett hitemet.
Mégsem énekesi karriert futott be. Miért?
A félelem és a szorongás soha többé nem múlt el belőlem teljesen, így nem tudtam mindent az éneklésre feltenni. De nem bánom, hogy így alakult, sőt hiszem, hogy az égiek tereltek a nekem megfelelő útra. A bénulás után mindent újra kellett tanulnom az alapoktól, de ennek hatalmas pozitív hozadéka is lett: olyan tudásra tettem szert, ami csak keveseknek van a birtokában.
Említette az égieket, hisz az elrendelt sorsban?
Igen. Hiszem, hogy létezik egy transzcendens felettes a világban, ahonnan folyamatosan kapunk jeleket, amiket érdemes meghallanunk. Ezért is élek úgy, mint egy fűszál: arra hajlok, amerre a szelek segítenek.
Zenei vezetőként, korrepetitorként szerencsés módon ötvözni tudja a két zenei területet. Ebben már önazonosan tud jelen lenni?
Bár eleinte hol egyiken, hol másikon volt a hangsúly, valójában a konzervatórium óta együtt fut az életemben az ének és a zongora. Mind a színházi munkám során, mind a tanításnál szükségem van mind a két képességemre, tudásomra, tapasztalatomra. Nagy előny például egy szerep betanításánál, hogy énekes is vagyok: énektechnikai segítséget is tudok adni, és a szerepformálásban is irányt tudok mutatni. Zenei vezetőként pedig komplexen látom az adott művet, minden szegmensével együtt. Ehhez szükséges mindegyik képzettségem.
Szinte minden zenei stílusban otthonosan mozog. Ezt a gazdag tudást hol sajátította el?
Ennyi tapasztalattal a hátam mögött már elmondhatom, hogy szerintem a zeneművészeti főiskolák és egyetemek szakmailag talán túlságosan is zárt rendszerek, csak a klasszikus zenét engedik be az iskola falai közé. Másfajta zenei stílus nem kerülhet képbe az oktatási rendszeren keresztül. Mivel apukám is klasszikus zenész, sőt az egész család, én sem ismertem mást.
Nálunk, ellentétben más „normális” családokkal, sosem szólt könnyű- és tánczene, kizárólag klasszikusok. A zenei világ széles tárháza akkor nyílt ki számomra, amikor diplomázás után bekerültem a Budapesti Tomkins Énekegyüttesbe, ami éppoly menő együttesnek számított a kilencvenes években Magyarországon, mint a brit The King’s Singers. Bejártuk a világot, rengeteget koncerteztünk, olyan nagy volumenű művészekkel és karmesterekkel dolgozhattam együtt, mint Kocsis Zoltán vagy Eötvös Péter. Elképesztő kapcsolati háló épült körém, és nemcsak a komolyzenei, de a különféle crossover stílusok is feltárultak előttem. Ezzel párhuzamosan bekerültem az Operettszínházba korrepetitorként, így megjelent az életemben a fő szerelem: az operett, az opera és a musical is.
Pontosan mit csinál egy zenei vezető?
Irányítja és végigkíséri a színházban zajló zenei folyamatokat az évadtervezéstől egészen a végső próbákig. Nemrégen hirdettünk új évadot Kecskeméten, az ebben szereplő zenés előadásokat a vezetőtársaimmal közösen határoztuk meg. Nem tudunk bármit előadni, fontos ismerni az apparátusunkat, tisztában lenni a képességeikkel, felmérni, hogy kell-e külsős művészt meghívni. A műsor összeállításakor szem előtt kell tartanom a színház koncepcióját, hiszen vidéki nemzeti színházként meg kell találnunk a saját helyünket, azt a piaci rést, amelyben a legjobbak tudunk lenni.
Amikor nem magyar zenés darabot mutatunk be, akkor a külföldi jogok megkérése után a zenei vezető felelőssége, hogy a jogtulajdonosok szakmai elvárásainak megfeleljen a szereposztás, amit nagyon komolyan ellenőriznek. Ezt követően zajlik a zenekari anyag adaptálása a saját színházi zenekarunkra. Sok esetben át kell írni a szólamanyagokat, egyeztetni kell a rendezővel, karmesterekkel, a hangmérnökkel. A próbafolyamatok minden fázisában szeretek aktívan részt venni, szerintem jót tesz egy előadásnak, ha egy ízlés szerint van felfűzve a teljes zenei anyag.
Nekem úgy tűnik, hogy ez a pozíció az önmegnyilvánulásnak ugyancsak közvetett formája, hiszen a munkája másokban virágzik ki.
Inkább úgy mondanám, azon dolgozom, hogy együtt hozzunk létre valamit, ami mindig több és magasztosabb, mint az egyéni teljesítmény. Azt érzem, hogy a hivatásomat úgy tudom a legteljesebb módon megélni, hogy másokból kihozom a legjobbat. Emellett szerencsére mindig van lehetőségem egyénileg is megnyilvánulni, szoktam Kecskeméten is játszani operákban, musicalekben, illetve a Nemzeti Színházban is zongorázom Örkény Macskajáték című előadásában.
A pedagógiai készségeit bizonyára jól tudja kamatoztatni ezen a területen. Tanulta ezt valaha?
Nem, soha. Talán isteni adomány, hiszen tizennégy évesen már ugyanolyan érzékem volt hozzá, mint most. Természetesen nagyon sok hatás ért azóta, rengeteg tapasztalatot szereztem, a tanulás és fejlődés élethosszig tart. Soha nem érzem késznek magamat, napról napra új felfedezéseket teszek, és ezeket átadom.
Számos zenei területhez nyúl értőn. Vezényelni is szokott?
Többször vezényeltem zenekart zongora mellől, de hangszer nélkül furcsán érzem magam, és szeretem átadni a karmesteri pálcát olyannak, aki jobban ért hozzá.
Mindig Budapesten élt és alkotott. Hogyan került képbe Kecskemét?
Egy nap csengett a telefonom, s teljesen ismeretlenül felkért Cseke Péter igazgató. Szerintem A Társulat című tehetségkutató műsorban látott a tévében, s az meggyőzte arról, hogy a kecskeméti társulat hasznát venné a tudásomnak, tapasztalatomnak.
Miért mondott igent?
Egyrészt mert elképesztően hiányzott a színház. Akkor már öt éve nem dolgoztam az Operettszínházban. Másrészt pedig azért, mert lehetőséget és teret kaptam, hogy a saját szakmai vízióm és ízlésem szerint felépítsem a színház zenei világát.
Milyen zenei adottságai és lehetőségei voltak a színháznak akkor, és mi a helyzet ma?
Amikor idejöttem, velem együtt négy zenész dolgozott a társulatban, s évadonként egy zenés nagyszínházi előadást és egy zenés mesét tűztünk műsorra. Most tízfős énekkarunk, tizenhat fős zenekarunk van státuszban, és ezt kiegészítjük adott produkciókra szerződtetett zenészekkel. Évi három nagyszínházi zenés bemutatónk van, musicalek, operák, operettek. Ehhez az is kellett, hogy én is beleadjak anyait-apait, és senki ne érezze azt a munkatársaim közül, hogy nekem ez nem a szívügyem. S én is nagyon erős partnerekre találtam itt minden munkatársam, de legfőképp Drucker Péter vezető karmester és három éve Iván Sári karmester és zeneszerző személyében.
Szakmai munkásságát idén márciusban Erkel Ferenc-díjjal ismerték el. Hogyan élte meg, mennyire tartja fontosnak az efféle díjakat?
Nagyon boldog voltam, és örültem a díjnak is, de talán még meghatóbb volt maga a felterjesztői szándék. Az, hogy valakinek eszébe jut, hogy én erre érdemes lehetek. Egy ekkora kitüntetés rettenetesen jó érzés egy pillanatra, de nem feledteti el velem azt, hogy rajtam kívül számtalan tehetségesebbnél tehetségesebb kolléga él még az országban, akik ugyanilyen kvalitásokkal és eredményekkel rendelkeznek.
Azt sem felejtem el, hogy ki vagyok, bárki máshoz hasonlóan halandó ember, akinek vannak előnyös és kevésbé előnyös tulajdonságai. A szándékaim talán jók, s remélem, hogy többször teremtek értéket, mint értéktelent. Nem a díjakért, hanem
azokért a pillanatokért csinálom, mint amikor próbálunk a színházban a művészekkel, s egy hónapok óta tartó munkafolyamat után egyszer csak átjár az érzés: igen, itt valami olyan jött létre, ami jóval több, mint én vagyok.
Számos produkció kötődik a nevéhez, melyek során olyan tapasztalatot szerzett, hogy ma már nem ismer lehetetlen feladatot. Melyekre a legbüszkébb?
Kettőt emelnék ki: a Kaposvári Egyetemen eltöltött évek meghatározók voltak az életemben. Pályára segíteni tehetséges embereket érdekes és egyben felemelő, nemes feladat. Emellett hálás vagyok Rosta Máriának és a Zikkurat Produkciónak, nekik köszönhetően számos előadásban és zenei produkcióban vehettem részt. Többek között A Társulat című tehetségkutató műsornak lehettem a zenei vezetője, ahogyan az Alföldi Róbert, Novák Péter vagy a Szikora János rendezte István, a király rockoperának is. Emlékezetes a Shrek musical vagy az Apácashow, amelyet Szente Vajkkal készítettünk, de örömmel gondolok vissza a Puskás, a musicalre, a West Side Storyra vagy a Hegedűs a háztetőn előadásra is, mellyel végigjártuk az egész országot.
Nemrégen hirdettek új évadot a kecskeméti színházban. Miért ezeket a zenés darabokat választotta?
A Leányvásár című operett már évek óta tervben van, s idén végre bemutathatjuk, ráadásul sokunk kedvence, a Kossuth-díjas Juronics Tamás rendezésében. Ősbemutatóval is készülünk, a Juhász Levente, Galambos Attila és Szente Vajk által írt történelmi témájú musicallel, A trónnal. 2016 óta dolgozom ezzel az alkotói körrel, s nagy izgalommal nézek elébe ennek a közös munkának is.
Vannak-e tervei, dédelgetett missziói akár zenei vezetőként, akár művészként?
Sosem terveztem meg előre a karrieremet, hogy honnan hova akarok eljutni. Inkább csak azt tartottam szem előtt, hogy minőségi időként megélve minőségi munkát végezhessek, hasonló ívású emberekkel. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hiszen most minden szempontból azt csinálhatom, amit szeretek, úgy, ahogy szeretném, s azokkal az emberekkel és támogatókkal, akikkel szeretném. Ez ritka kincs, csak azt kívánom, hogy maradjon így még nagyon sokáig.
Fotók: Bach Máté / Kultúra.hu
