Előzményei a 19. századig nyúlnak vissza: az ipari forradalom térhódításával megjelenik a munkásosztály, az új társadalmi réteg pedig addig nem tapasztalt problémákkal szembesül: sötét gyárépületekbe szorulva, sokszor napi 12–16 órát dolgoztak, hét napon át, távol a családjuktól, balesetveszélyes környezetben, szinte jogok nélkül. A gyermekmunka általános volt, a fizetések alig fedezték a túlélést – összességében emberhez méltatlan körülmények uralkodtak, ebben a lélekölő munkában a test is eszközzé vált – gyorsan elhasználódó, pótolható eszközzé.
Erre a jelenségre volt válasz a legelső május elseje: 1886-ban, május 1-jén 350 ezer amerikai munkás sztrájkolt a nyolcórás munkaidő bevezetéséért. (A szlogenné vált – és hazánkban különösen jól ismert – mondatot ekkor már csaknem hetven éve tűzte a zászlajára Robert Owen: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás.)
Ez a sztrájk nemcsak követelés volt, hanem hitvallás: a test és lélek méltóságát követelte vissza az embertelenül hosszú munkanapokból profitálóktól. Egy egész társadalmi osztály szavazott aznap a testével amellett, hogy joguk van az életidejükhöz, és egy igazságosabb rendszerbe vetett hitükhöz.
A tüntetéssorozat negyedik napján azonban tragédia történt: a munkások közé vegyült anarchisták bombát dobtak a rendőrök közé, akik azonnal tüzet nyitottak a tömegre. Az esemény, amely 11 ember (hét rendőr és négy munkás) életét követelte, egyszerre lett a munkások jogos követeléseinek és a társadalmi feszültségek tragikus következményeinek jelképe. Május elseje innentől kezdve egyszerre rejti magában a szabadság ígéretét és a túlzott erőszak magvait.
A magyar irodalomban két vers is jól példázza ennek az ünnepnek a kettősségét: Ady Endre Strófák május elsejére című versében megjelenik a május idillje – „Május, lyány, virág, muzsika” – de mögötte újra és újra felmerül a kérdés: „Hol a hiba?” Az igazságosabb világban való szenvedélyes hitet („a szívem tombolt”) egy keserű kiábrándulás, már-már iszonyat követ:
„Óh, mostani Május,
Szörnyű és szörnyű,
Véres vagy és vörös:
Gyalázataidat nem fogom
Lelkemre nagyon venni,”
A záróképben az egyetlen remény már csak a tavaszban van, a társadalmi célokra és folyamatokra közömbös természet májusában:
„De éljen az öreg cseresznyefa,
Milyen virágos és szép
S nem vétett senkinek,
Háborút sem izent.
Kegyelmezz meg neki.”
Radnóti Miklós Majális című versében szintén a kettősség dominál. Az ártatlanság és a rejtett agresszió egyszerre van jelen a vers világában. A fiatalok életöröme, a hangraforgó zakatolása mellett (…amely mai megfelelője talán egy silány zenét játszó Bluetooth-hangfal lenne) már ott vibrál a feszültség és fenyegetés: „nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell”. Adyval szemben Radnóti még lát egy csöpp reményt: feltételezi, hogy az állati ösztönlét alatt – még ha csak szenderegve is, de – ott lappang a tudatosság lehetősége. A vers zárósora szinte könyörgésként hat: „Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.”
Május elseje ellentmondásos ünnep, amely egyszerre hordozza a méltóságért vívott küzdelmet és a történelembe ivódott erőszak nyomait. A sörsátrak és virsliszag mögött még ma is ott dereng a múlt: az egykori gyárak árnyai, a közös cél és a széttartó indulatok emlékezete. Ma már sokan fizetett szabadnapként élvezhetjük a május elsejét – talán épp ezért is aktuális elidőzni ebben a régről eredő kettősségben: mit őrzünk mi ebből? A méltóságért vívott harcot, a szolidaritást, vagy leginkább a megszokott majálisozás zsibongását?
