Renderelt művészet – Magyarósi Éva

Magyarósi Éva mindig a saját személyes életéből, a mindennapjaiból dolgozik. Ez elsőre nem tűnik szokatlannak – számos művészt ismerünk, aki terápiás jelleggel alkot, saját tapasztalataiból merít. Magyarósi azonban mélyebbre ás: megmutatja azt is, amit mások inkább meghagynának a négy fal között.

Ritka, hogy valaki ilyen rétegekig leás, és következetesen vállalja ezt a fajta radikális őszinteséget. „Talán épp az a legérdekesebb, hogy ez nem tudatos döntésként jelenik meg. Már a diplomafilmem, a Hanne is ilyen volt, ami egy fájdalmas helyzetet hozott létre. Ekkor döbbentem rá, hogy amikor valóban őszintén, »szívből« kezdek dolgozni, akkor az óhatatlanul érint másokat, a szeretteimet, barátaimat, családtagjaimat is.” Itt válik igazán nehézzé a helyzet: az érzelmek, az ösztönös működések iránti érzékenység egyszerre erő- és konfliktusforrás.

Most épp a legújabb filmjét mutatja, ahol a saját mindennapjaiból vett vicces jeleneteken keresztül mutat rá az anyaság humoros, groteszk, sőt olykor elviselhetetlenül borzasztó oldalára. „A punkok nem haltak meg, csak éppen gyereket nevelnek” – villan fel a konklúzió a mű végén, ő pedig meséli, hogy mennyire nem evidens ez az alkotói működés. „Egy ideig a szülők felé való tekintet szab határt a közlésnek, később viszont a gyerekek jelennek meg új viszonyítási pontként – eltérő érzékenységgel, más nyitottsággal. Így a beszédmód is folyamatosan újratárgyalódik a visszafogottság és a kimondás között.”

Bár a mostani videómunka az eddigieknél érdesebb, direktebb hangot üt meg, ő maga is úgy fogalmaz, hogy „brutális lett”, de rögtön hozzáteszi: „az intimitást és a poétikusságot” továbbra is fontosnak érzi. Ez az alkotás módjában is megmutatkozik.

Rajzokból, töredékekből, részletekből indul ki, amelyeket később elkezd egymás mellé helyezni, mozgatni, ritmizálni. Ahogy mondja: „nem lineáris történetmesélésben gondolkodom, hanem fragmentumokból építkezek”. Egy-egy rajzot először csak nézeget, aztán hirtelen meglát benne valamit: „az elemek között keresem, melyiket mozgatnám meg legelőször szívesen”, és már indul is a következő gondolat, a következő kép, a következő mozgás.

„Ugyanígy csinálom a filmet is, mintha festenék.” A szekvenciákat nem előre rögzített dramaturgia szerint illeszti egymás mögé, hanem úgy rakosgatja, mint egy festő a képi elemeket: figyeli, hogy az egyik motívum milyen másikat kíván maga mellé, hol alakul ki egy ritmus, hol keletkezik egy ellenpont, mi az, ami még hiányzik a kompozícióból. Innen nézve filmjei nem egyszerűen mozgóképek, hanem rétegzett, vizuális gondolkodásformák. Nem az a fontos bennük, hogy egy történetet elejétől a végéig elmondjanak, hanem hogy a részletek, a hangulatok, a töredékek egymás mellé kerülve lassan jelentéssé álljanak össze.

Nem a narratíva érdekel elsősorban, hanem az egymás mellé rendezett elemek belső mozgása, az, ahogyan utólag történetté szerveződik mindaz, ami először csak szétszórt tapasztalatnak tűnik.

Beszélgetünk arról is, hogy mennyiben változtatta meg az alkotói folyamatot a digitalizálódás, a gyors képfogyasztás. „Az én munkáim nem alkalmazkodnak a felgyorsult képfogyasztáshoz, nem akarnak az első másodpercekben mindent odaadni. Inkább időt kérnek.” Teret nyitnak arra, hogy a néző belassuljon, és ne pusztán információt fogadjon be, hanem fokozatosan belépjen egy érzelmileg és vizuálisan sűrűbb világba. Amit szintén nagyon szeretek az ő munkáiban: nála még jelen van az a fajta lassúság, amit ma már sok animációs művész nem vállal be. Éppen ez adja munkáinak különlegességét: a rétegzettség, az idő, az analóg, manuális építkezés és az a festői gondolkodás, amely a mozgóképet sem hagyja elszakadni az anyagtól, a rajztól, a kéz nyomától.

Nem véletlen, hogy az AI-jal szemben is fenntartással él. „Egyből levágós, ha AI-jal készült, nem lesz meg az a fajta rétegzettsége a végső munkának, amit elvárnék.” Nem véletlen, hogy következetesen papírra dolgozik. Számára a papír nem pusztán hordozó, hanem aktív része a gondolkodásnak: felülete, sérülékenysége, gyűrődései, textúrája mind beépülnek a képbe. „Nem kell több, mint egy papír”: annak közvetlensége lehetővé teszi, hogy a rajz ne veszítse el a pillanatnyiságát.

Szóba került a láthatatlan munka kérdése is, amely különösen az anyaság tapasztalatán keresztül válik hangsúlyossá. „Nem alkotok, hanem az alkotásnak a lehetőségét alkotom meg.” Az alkotás nem elszigetelt tevékenység, hanem egy törékeny, folyamatosan újraszerveződő dolog.

A háztartás működtetése, a gyerekek ellátása, a mindennapi élet szervezése mind olyan láthatatlan tevékenységek, amelyek nemcsak időt vesznek el, hanem magát az alkotói időt teszik bizonytalanná.

Mindez végső soron a művészet szükségszerűségéhez vezet vissza. Magyarósi többször is hangsúlyozza, hogy működése nem tudatos konstrukció, az alkotás nem döntés, hanem állapot, amelyből nem lehet kilépni. Ez a kényszerűség adja munkáinak valódi tétjét: művei így tulajdonképpen egy olyan belső működés lenyomatai, amely egyszerre személyes, ösztönös és elkerülhetetlen.

Fotók: Csiki Vivien/Kultúra.hu