Rami Be'er koreográfus 1980 óta dolgozik a tel-avivi társulattal (több mint negyven koreográfiáját mutatta már be az együttes), és 1996-ban vette át a művészeti vezetést az együttes alapítójától, a magyar származású Yehudit Arnontól. Egy érzéki, varázslatos, kissé túlesztétizált, de igazán elbűvölő munkával érkezett az együttes most a Müpába. Szokatlan, szerencsés hibrid ez az előadás, hiszen a táncszínházi műfaj híveihez éppúgy közel állhat, mint a tiszta tánc rajongóihoz, persze leginkább azok fogják szeretni, akiknek nincs ellenére, ha egy koreográfusnak az az ambíciója, hogy "szimplán" csak gyönyörködtesse a nézőit. Én nagyon megbecsülöm, ha valaki erre képes.
A Müpában színre kerülő Elérni a Napot (Upon Reaching the Sun) előadás címe feltehetően az illúziók tűnékeny voltára utal. Elhangzik egy mese - egy rekedtesen kacagó narrátortól, Leah Koeningtől - egy árva gyerekről, aki elindul az égbe, megkeresni a szüleit, de nem találja őket ott sem, viszont szembesül azzal, hogy a Hold csak egy odvas fa, a Nap csak egy elszáradt napraforgó, a csillagok pedig aranylegyek csupán. A fiú, amikor vissza akar térni a Földre, rájön, hogy az meg csak egy felfordított lábos, így aztán még magányosabbá válik, mint valaha. Ez a mese (mely Büchner Woyzeckjéből való) többször is visszatér az előadásban, és furcsa módon mindig a költőisége és ritmusa dominál inkább, nem a reménytelensége.
A meseszerű atmoszférát erősíti az is, hogy vannak nagyon jellegzetes, szimbolikus karakterek az előadásban: például egy maszkos, lebegő, tépett ruhát viselő táncosnő, aki rendre egy flamingó-bábbal érkezik a színre, egy fekete maszkos halálfigura, egy "fekete özvegy", aki hatalmas potrohra emlékeztető, uszályos ruhában, sötét napernyővel, napszemüvegben érkezik, egy méltóságteljes, szoborszerű, gyékényszoknyás nőalak, egy gyékényfejékes furcsa madárfigura, és néhány klasszikus hőstípus is, (amolyan vándorló királyfiak).
Maor Tzabar jelmeztervező meglepően harmonikus stíluselegyet hozott létre: egyrészt klassszikus sportruházati elemekkel operál (a tánckar egyszerű, fekete, uniszex dresszekben lép fel), a legfontosabb szereplők viszont kifejezetten harsány és mesei jelmezekben emelkednek ki a karból. A jelmezekben sok humor is van, egy alkalommal például flamingólány példájára egy egész flamingóraj lepi el a színpadot, (ugyanolyan vörös parókában, rózsaszínen libbenő ruhában), csak éppen a szereplők egy része férfi, így ez a meghökkentő és humoros nemcsere mellesleg a táncművészetben rögződött szerepklisékre is reflektál.
A koreográfia a meglepő zenei váltásokat követve szinte klipszerűen épül fel: az egyes jelenetek önállóan is értelmezhetők és igen heterogén mixet adnak, de a visszatérő narráció, a szimbolikus figurák, és a sajátos kellékek mégis összetartják az előadást. Mert hát az előadás legjellegzetesebb, és egyben legeredetibb vonása kétségkívül a rendkívül kreatív díszletezés és kellékhasználat, mely nem véletlenül dicséri szintén Rami Be'er koreográfus fantáziáját.
A látványt tetszőlegesen alakítható, nagyméretű gyékényszőnyegek határozzák meg, kezdetben csupán az egyik női főszereplő visel egy harmonikázó gyékényt aszimmetrikus szoknyaként, később viszont teljes lesz a gyékényinvánzió, a kar minden tagja ezekkel lép színpadra. A gyékények rengeteg verzióban bukkannak fel: összegöngyölve, függőleges cölöpként, oldalra döntve, levegőből lógatva, földön összegyűrve, hullámzó labirintussá változtatva, ablakrolóként kukucskálva alóla.
A legjobbak persze azok a verziók, melyekhez nagyon jellegzetes mozgás is kapcsolódik, például emlékezetes a gyékényt takaróként magukra csavaró, vad lökdösődésben őrjöngő tánckar, vagy az, amikor az egymás mellett álló szereplők segítségével összefüggő falat képeznek a szőnyegek, a táncosokon pedig ugyanaz a mozdulat hullámzik végig. Emlékezetes, amikor az előadás végén rövid, karakteres szólókat látunk az egyszemélyes, kapszulaszerű gyékényfülkékből (álló koporsókból) kimerészkedő, a magányra berendezkedett táncosoktól. Az is érdekes, amikor a bábszerűen mozgó szereplők ruhaként használják a gyékényeket, felidézve a kortárs japán divattervezők munkáit, (ez esetben is az anyag domináns struktúrája érvényesül az emberi test saját arányait felülírva). Nagyon szerencsésen megtalált ötlet a gyékények használata az előadásban (íme, a legolcsóbb utazó-díszlet!), mely egyben azt az érzést is kelti, hogy a táncosok mindenhol otthon vannak, ahol ezeket a talpalatnyi táncszőnyegeket kiterítik.
16 nagyszerű táncos szerepel ebben az előadásban, robbanékonyak, technikásak, egyéniek, és érezhetően közel áll hozzájuk ez az áradó, teátrális, túlcsorduló, érzelmes, látványos műfaj. Mivel mindegyiküknek van lehetősége az előadás során valóban megmutatni magát (legalább egy-egy szólisztikus felvillanásban), a homogénebb tánckari jeleneteket is odaadással prezentálják. Persze ez a dominánsan látványközpontú szemlélet magával hozza, hogy gyakran fordul elő némi túldíszítettség, egyfajta koreográfusi horror vacui: egy-egy fergeteges szóló vagy duett mögött a tánckar gyakran élő installációként működik, és az is megesik, hogy egy-egy szereplőt csupán hatásos, szemkápráztató bábként dob be a táncalkotó egy jelenetbe háttérként, mintha csak attól tartana, hogy a tiszta tánc önmagában kevés, kell még egy kis fűszer.
Fűszer, és nem lábjegyzet - ez fontos különbség, mert ami viszont unikum, hogy ebben a darabban nincs szinte semmi didaxis, a koreográfus vizuális fantáziája annyira erős, hogy esze ágában sincs a szánkba rágni azt, amit egy-egy szokatlan képpel nyilvánvalóvá tehet: valóban egy álomban bolyongunk, nem tanmesében.
