Eleve elrendelés volt, hogy átvedd a szüleidtől, a magyar élet folklórlegendáitól, Foltin Jolántól és Novák Ferenc Tatától a stafétabotot?
Az emberi élet legmeghatározóbb momentuma a szocializáció. Mindenki báránynak születik, és ha nincs különösebb dráma, akkor jó hatások érik; én ebben az értelemben burokban nőttem fel. A ’70-es években járunk, erős értelmiségi intellektuális háttérből indulok, amiben a folklór a szüleim foglalkozása miatt meghatározó, a neveltetésem része. Azt, hogy ők ketten jól csinálták a munkájukat, nemcsak a sok gyerektáncos és néptáncos bizonyítja, hanem mi is a nővéremmel. Egészen apró korunkban mély benyomásokat szereztünk erről a műfajról. Követtük a paraszti hagyományt, ami a népi kultúra átadásáról-átvételéről szól, és ami mindkettőnk művészi munkájának hátterébe beépült, majd elapadhatatlan forrássá vált más műfajú dolgokhoz is. Ezt elsősorban a zenei pályámon lehetett tetten érni, amikor dallam- vagy dalszöveg-inspirációkért a népi hagyományokhoz nyúltam.
Fiatalon világossá vált számomra, hogy azok a művészettörténeti cezúrák, amiket a nagy kánon letesz, életszerűtlenek, mert a valóság az, hogy a jó ízlés keretein belül ugyan, de vegyíthetők a különböző műfajok. A „táncházi” generációval – amely Csoóri Sándor után nomád nemzedéknek kezdte nevezni magát – már közvetlen volt a kapcsolatom, hiszen csak bő évtizeddel jártak előttem. Inspiráltak a kísérletező műfajok; az, amikor a modern és a népi vonal házasítása a legnemesebb módon, mint „kémiai menyegző” jött össze. Ezek a mély érzelmek, a lelkünkre és az agyunkra ható benyomások mutatták az utat nekem is. Amikor a folklór organikusan az életem részévé vált, pontosan tudtam, mi van a kezemben.
Az István, a király végigvonul az életeden. Az első előadásban a Királydombon kisgyerekként szerepeltél.
A három úr egyik apródja voltam. Az István, a király és a pályafutásom negyven éve egybeesik, így aztán, mondhatni, volt időm átgondolni, hogy mit akarnék színpadra állítani, ha úgy adódna... Hát most úgy adódik. Nagyon sokféle interpretációban szerepeltem táncosként, színészként, koreográfusként. Számos fázis során kerülgettük egymást a darabbal, szakmailag és érzelmileg egyaránt sokat köszönhetek ennek a műremeknek.
Konkrétan mire gondolsz?
Darabok, színházi munkák és előadások révén tanultam szinte mindent. Azaz élesben, gyakorlatban. Láttam, hogy az édesapám, majd az őt követő koreográfusok hogyan mozgatnak tömegeket, hogy mire kell figyelni, miként jön létre egészséges táncdramaturgia, mit követ a történet. A szakma megannyi szegmensét megtapasztalhattam már a korai, meghatározó éveimben – többek között az István, a király által –, így a darab számomra a színházi szocializációm szimbóluma. Amikor elütöttem a 18-at, már nem volt kérdés, hogy valamilyen formában a színpadi műfajokkal fogok foglalkozni. A jó sorsom úgy hozta, hogy az életem a munkáim során haladt tovább, és egyik lehetőség hozta a másikat. De az István, a királlyal rendszeresen volt dolgom: mondjuk úgy, hogy szervültünk egymáshoz.
A rendező pozíciójában mire készülsz? Milyen formában láthatjuk viszont augusztus 19-én a Sportaréna színpadán az államalapító király történetét? Egy ilyen évforduló nagy elvárásokat támaszt az alkotókkal, különösen a rendezővel szemben.
Nem szeretem a felesleges súlyokat, ez azért mégis „csak” egy munka. És a tapasztalás szintjén az is segítségemre van, hogy 2015-ben a Királydombra visszatérve egyszer már – ugyan félszcenírozott módon – színpadra állítottuk a rockoperát. A most készülő előadás meghatározó adottsága a kerek évforduló, ami mellett azért nem mehetünk el szó nélkül... Mit tudsz csinálni ilyen helyzetben? Ünnepnek kell lennie! Azon törtem a fejem, hogy négy évtized után ki a darab valódi, sosem változó „főszereplője” – és az bizony maga a közönség. Ezért olyan interaktív előadást tervezek, amiben a nézők közös énekléssel, adott ponton közös táncokkal, jelrendszerekkel, ritmusokkal, de még a mobiltelefonjaikkal is be tudnak lépni a történetbe. Olyan együttműködésre invitálom a publikumot, amire – legalábbis ilyen dramatikus műben – még nem volt példa.
Most akkor mondhatnánk erre, hogy szenzáció, indulhatna a médiafelhajtás, de nem az, hanem a színházcsinálás legősibb formája, amelynek során részesévé válsz a történetnek, és nem választ el az, amiről annyit beszélünk: hogy a színészek és a közönség közé mi áll. Jó esetben amúgy szerintem semmi, de ezt az akadályt ezúttal tudatosan tüntetjük el. Három színpad lesz a térben, és már önmagában az is interakció, ahogy a helyszíneken egymást követik az események, hiszen forgolódsz, ott vagy a történetben, körülötted zajlik minden. Ha valami, ez biztosan közel visz az átlényegüléshez.
Egyébként sem érzem szükségét a direkt aktualizálásnak:
egy remekmű kortalan, és időről időre alácsúszik a történelem.
Ezért szeretjük a drámairodalom nagyjait újranézni és újraértelmezni. Önmagukban hordozzák a mindenkori jelenre vonatkoztatható üzenetet, magától értetődően válnak kortárs értékké. Bródy a műfaji kereteken belül mindent leírt a dalszövegekben – se alámenni, se túlmutatni nem akarok rajtuk, de a magam műfajának keretein belül értelmezni őket mindenképpen. Százhúsz táncos lesz a színpadon, így túlzás nélkül táncszínházi előadás készül – nota bene, valamiképpen már az eredeti is az volt. A Királydomb, a jelmezek, a kevés díszlet a keretet adták, de a történetet és a szöveg mögötti tartalmat a koreográfiák juttatták érvényre. Nagy megtiszteltetés ilyen értelemben apám lábnyomába lépni.
Honnan érkeznek a táncosok, a színészek?
Abból a néptáncmozgalomból, amiben mi is felnőttünk, és aminek a mai napig részesei vagyunk. Számos budapesti együttes és alapfokú művészeti iskola jelezte a részvételi szándékát, aminek nagyon örültem. Appelshoffer János és Rémi Tünde lesznek a koreográfusok, akikkel amúgy is együtt szoktam dolgozni, ha néptánc alapú vagy fizikai színházról van szó. Aztán ott vannak a szereplők: olyan színészeket és zenészeket válogattunk ki, akiknek autentikus hozzáállásuk van ehhez a műfajhoz. Akikről azt láttam a színpadokon, hogy a zenével, a mozgással való viszonyuk erős és plasztikus. Tudatos döntés, hogy 14 olyan szereplő játszik most, akik eddig nem szerepeltek az István, a királyban. A kerek évforduló jó hivatkozás, hogy ugyanazzal a bátorsággal osszunk szerepet, és tegyük fel a színpadra a darabot, mint annak idején. És az akkor igen bátor volt!
Nemrég volt a csapatoddal, a Nomád Nemzedék Társulattal új bemutatód a Nemzeti Táncszínházban, és nagy sikert arattatok.
Ha a pályázati lehetőségek úgy hozzák, időről időre összeállunk és csinálunk valamit, mert szeretjük egymást, de társulat sajnos a szó klasszikus értelmében nem vagyunk. A Varázsfurulya ennek ellenére már a második produkciónk volt, míg az első Csoóri Sándor A halálra táncoltatott lány című drámájának vegyes műfajú színpadi adaptációja, amelyben együtt dolgoztak prózai színészek és táncosok. Legutóbb egy szereplő kivételével viszont csak a táncosokkal dolgoztam, leginkább azért, mert pályájuk zenitjén lévő táncművészeknél sokszor tapasztaltam azt, hogy nem sülnek ki az energiáik. Lehetőséget akartam adni a fiataloknak ebben a közösen létrehozott Mozart-parafrázisban, s mondhatom, hogy óriási élmény volt az együttes munka! Varázslat; abból a szempontból mindenképpen, hogy mennyire hitelesen találták meg magukat a néptáncosok egy pszichologizáló történetben, egyidőben bánva térrel, szöveggel, énekkel és tánccal.
Hasonló fajsúlyú próbálkozás manapság ritkán születik a néptánc világában. Ez persze nem minősíti az előadást, mert ettől még rossz is lehet, de törekvést, szándékot mindenképpen kifejez, és mivel mindig a velem dolgozó emberekből indulok ki – másba nem is nagyon tudok kapaszkodni –, éreztem bennük a lehetőséget és a hitelességet. Azt hiszem – bár még csak előbemutatót tartottunk a Budapest Táncfesztiválon, a Nemzeti Táncszínházban –, hogy az előadás sikere azt mutatja: adekvát a folytatás, és remélem, hogy az őszi, hatállomásos turnénknak is az lesz majd a végső következtetése: nem értelmetlen ilyen típusú előadásokat színpadra állítani.
Továbbadod, továbbviszik a gyerekeid a folklór családi hagyományát?
Látod, milyen érdekes, hogy csak ennyi beszélgetést követően tudok az első kérdésre jó választ adni? A szüleim megadták a lehetőséget, de nem volt elvárás. Csak a tisztesség volt az, ami szerintem életprogram; az ember morális alapon kell hogy szervezze a mindennapjait. A szüleim ezen belül kijelöltek ugyan kereteket, de megadták a lehetőségét, hogy ha akartuk, kipróbáljunk dolgokat. Akartam, működött is, és támogattak, amikor például egyenesen szembementem és kiszálltam a folklór világából, mert úgy éreztem, hogy ha kizárólag ebben a műfajban maradok, akkor egész életemben az apám fia leszek: „a kis Novák”. Ez most is így van, és nagyon büszkén viselem, de muszáj volt más területeken is megnéznem, mi van arrafelé, hogy ne a szüleim árnyékában létezzek.
Azután a magam útján visszataláltam a folklórhoz. A gyerekeimmel pontosan ugyanez a helyzet. Megadunk számukra minden lehetőséget, hogy kísérletezzenek: zongorázzanak, gitározzanak. A tánc nem izgatja őket annyira. Még… Látják, hogy mivel foglalkozom, és az István, a király számukra is meghatározó, mert amikor tíz évvel ezelőtt az Alföldi-féle rendezésben szerepeltem, végig ott voltak a próbákon. Kívülről tudták a dalokat, mikroportot ragasztottak az arcukra, előadást szerveztek a kertbe, keresztet ácsoltak. Ez a darab számukra is erős, meghatározó szocializációs élmény.
Az elvárásaim nekem is kizárólag az erkölcsös élettel kapcsolatosak: tehát ha megbízható traktorosok lesznek, nekem az is jó; nem akarom mindenáron művészi irányba terelgetni őket. Ha ráéreznek a tánc ízére, és örömüket lelik benne, csak akkor táncoljanak. Szeretem a szabadságot, és ha én megélhetem, akkor élhessék meg ők is.
Nyitókép: Novák Péter rendező. Fotó forrása: Nemzeti Táncszínház
