„Részt vegyek a gólyabálon?” – Beszélgetés Szegedi Dezsővel

Gyerekként járt színházba?

Utólag már elmondhatom, hogy kis lurkóként sokszor beszöktem a színházba: felültem a kakasülőre, és onnan néztem az előadásokat. A haverokkal is gyakran jártunk, akkoriban nagyon olcsó volt a jegy. Az irodalom közel állt hozzám. Édesapámnak volt egy kis könyvtára, ahonnan elcsentem a könyveket. Apám „mindenevő” volt: Tarzan-ponyvaregényeket és Friedrich Nietzschét egyaránt olvasott. Eleinte halvány dunsztom sem volt arról, mit olvasok. Idővel elkezdtem szelektálni, és a szépirodalom felé fordultam.

12 éves korában a nagyszüleihez került, miután a szülei
elváltak. Tartotta azért velük a kapcsolatot?

Igen, de meglazult a kapcsolatunk. Kemény időszakot éltünk
meg. Szülői felügyelet nélkül maradtunk, és később szerteszét kerültünk. Az
öcsém nyolc éve halt meg, a bátyám még él.

Kikkel élt együtt?

A nagyszüleimmel meg a nagynénémmel. Fura összetételű család voltunk, de ők úgy szerettek, mintha a gyermekük lettem volna. Erre az időszakra szívesen emlékszem, pedig csóróságban éltünk: korgott a hasam, de a szeretet jóllakatta az embert.

Az általános iskola után dolgozni kezdett. Segédmunkás volt,
ásott, sepregetett, ételmaradékot hordott, és a vasútnál is szerencsét próbált.
A szépirodalom mit adott ezekben az években?

Kapaszkodót jelentett. Egy versre az egész napomat fel tudtam építeni. Izgalmas volt, ahogyan egy-egy sor vagy a mondanivaló végigkísért. Amikor a haverokkal kimentünk a vízpartra, nálam mindig volt egy-egy verseskötet, és horgászás közben József Attilától, Ady Endrétől olvastam fel nekik.

Van kedvenc költője?

A magyar irodalom tele van költőzsenikkel, mint József Attila, Ady Endre, Radnóti Miklós vagy Petőfi Sándor. A nehéz gyerekkorom miatt leginkább József Attila versei fogtak meg. A költeményeiben magamra ismertem. Úgy éreztem, hogy a versei hozzám szólnak. Ő is hányatott sorsú volt, és szegény családban nevelkedett, így könnyen azonosultam vele. 

„De szeretnék gazdag lenni, Egyszer libasültet enni.”

Fiatalemberként a helyi ital- és vegyicikkgyárban dolgozott, ahol komoly irodalmi klub működött. Miért volt ez fontos a vezetőségnek?

Az ottani KISZ-esek (KISZ = Kommunista Ifjúsági Szövetség – a szerk.) odafigyeltek arra, hogy ne csak a reggel hattól délután kettőig folyó monoton munkából álljon az életünk, hanem művelődjünk is. Neves színészeket hívtak meg fellépni, mint Szirtes Ádám vagy Keres Emil, sőt még Hofi Géza is fellépett nálunk. Egyszer viszont azt mondták: „Most nem hívunk senkit, hanem mi magunk csináljunk irodalmi délutánt.” Unszolásra én is elindultam a versmondó versenyen, és megnyertem. A cég raktárában dolgozott egy férfi, aki a helyi amatőr társulat rendezője volt. Odajött hozzám, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem náluk játszani. Először nem akartam, mivel még annak is örültem, hogy a verset el tudtam mondani, de addig rágta a fülemet, amíg meg nem győzött.

Egyszer be kellett ugrania valaki helyett egy darabba. Első szerepe így lett a Tabarin mester csínytevéseiből Rododmont kapitánya. Mennyire izgult?

Borzasztó érzés, amikor az ember életében először játszik színpadon. Ez nem olyan, mint a versmondás, hogy „csak” a mikrofon előtt állsz: bele kell bújni valakinek a bőrébe. Szóval izgultam, de aztán elmúlt. Miután lejöttem a színpadról, úgy éreztem, hogy a föld nálam nagyobb színészt még nem hordott a hátán. De amikor a műhelymunkák elkezdődtek, rájöttem, hogy a színészetről az ég egy adta világon semmit sem tudok.

1982-ben szerződtette a Miskolci Nemzeti Színház. Emlékszik,
milyen volt először színészként belépni oda?

Hogyne, akkoriban amatőr színpadon játszottam, és
statisztaként érkeztem. Minden amatőr színjátszó álma, hogy egyszer egy profi
színház profi színészeivel dolgozzon együtt. Csodálatos érzés volt, hogy profi
deszkákat érezhettem a talpam alatt.

Kire tekintett mestereként?

Mindenkire, aki a színházban dolgozott. Amikor gyerek
voltam, sokat jártunk moziba és színházba is, a miskolci színészekre – például
Polgár Gézára vagy Máté Évára – kisgyerekkorom óta felnéztem. És egyszer csak
ott találtam magamat köztük, egy színpadon játszhattam velük. Csodálatos volt.

A pályafutása alatt zömében karakterszerepeket játszott, a Hegedűs a háztetőnben viszont Tevjeként láthatta a közönség.

Tevje abszolút főszerep, izgalmas volt. A filmet többször láttam, de akkoriban szándékosan nem néztem meg, hanem elmentem a helyi zsinagógába, amelynek titkára, Barna bácsi megismertetett a zsidó kultúrával, és elmagyarázta, hogyan viselkedik a zsidó ember bizonyos helyzetekben. Ennek köszönhetően sokkal inkább magaménak éreztem a szerepet, és könnyebben mozogtam Tevjeként a színpadon.

Egy fotón Bessenyei Ferenccel együtt látható. Mi a kép története?

Egyszer fellépett itt, és azt kérték, hogy az ország első számú Tevjéje és Miskolc első számú Tevjéje szerepeljen egy fotón.

A Miskolci Nemzeti Színház a Fekete zaj című előadást 2005-ben és 2017-ben is műsorára tűzte, amelyben ön öreg cigány embert alakít.

Ennek az előadásnak már a megszületése is érdekes volt. Játszottam a Bohémélet című operában. A páholypartiján, azaz a színház támogatóinak rendezett esten azt kérték tőlünk, hogy mindenki csináljon valami teljesen mást, mint amit abban. Fogtam egy fekete kalapot meg egy kannát, és elkezdtem kannázni. A koreográfusunk azt mondta: „Ebből darabot kell csinálni!” És valóban darabot írtak nekem ennek nyomán. Sokszor játszottuk, a veszprémi fesztiválra is elvittük.

A szerep kapcsán egyszer azt mondta: „Csak ki kellett nyitni
a csapot.”

A figura megformálása nem jelentett különösebb kihívást. Elég volt, ha önmagamat hoztam, persze a rendezői utasítások figyelembevételével.

Miben különbözött a két előadás?

2017-ben picit könnyítettek a helyzetemen: a korom miatt nem kellett akrobatisztikus mozgásokat bemutatnom. De ettől függetlenül eléggé igénybe vett fizikailag.

Roma volta miatt érte bármilyen kellemetlenség a pályafutása
során?

A pályafutásom során nem. Egyetlenegy színházban sem éreztem, hogy megkülönböztettek volna emiatt. Itt senkit sem érdekel, hogy honnan jöttél; az emberek azzal foglalkoznak, hogy alkossanak.

2005-ben megalapította a Romano Teatro társulatot. Mi volt vele a célja?

A cigány színház csak nevében volt cigány színház, hiszen bárki jöhetett, aki színházat akart csinálni. Az első darab a La Mancha lovagja musical volt Rom Quijote alcímmel. A gyerekek nagyon megszerették a világát. Ma már nem vagyok a társulat tagja, mert az a feladat egész embert kíván. Jó szívvel váltunk el. Ha mondjuk filmet forgatnak, és szükség van egy olyan öreg figurára, mint én, szívesen megyek.

Fontosnak tartja a roma holokausztról való megemlékezést.
Személyes kötődése is van?

Igen, de azt is személyes gyászként fogom fel, hogy annyi romát öltek meg. 1944. augusztus 2-án több mint négyezer cigány embert gázosítottak el. Kétszer voltam Auschwitz-Birkenauban, először harminc évvel ezelőtt. Akkor azt hittem, hogy nem lesz rám különösebb hatással, de tévedtem. Nemrégiben az emléknap alkalmából kisfilmet forgattunk, és romaholokauszt-emlékművet is felavattunk Miskolcon. Volt olyan ismerősöm, aki hazajött abból a pokolból. Egy öreg cigány asszony meg egy zsidó férfi, aki aztán arra a telepre nősült, ahol mi is laktunk. Cigány asszony lett a felesége. Fantasztikus ember volt, a gyerekeivel együtt nőttem fel. A bosszúvágy szikrája sem volt benne, pedig szörnyűségeken ment keresztül.

A próbák és az előadások előtt már másfél-két órával a
Miskolci Nemzeti Színházban van. Miért?

A pályafutásom elején, lassan negyven éve, amikor bementem a színházba, az akkori idős színészek már mindig ott ültek beöltözve, kisminkelve, és sztorizgattak. Tetszett a hozzáállásuk, ezért elkezdtem én is így tenni. Hozzászoktam, hogy ha este hétkor kezdünk, akkor én már öt órakor itt vagyok. Ha hatkor érkezem, akkor már úgy érzem, hogy elkéstem. A kollégák időnként meg is kérdezik, hogy miért jöttem olyan korán, de persze csak heccből, mert tudják, hogy számomra így megnyugtató.

Amikor megérkezik, a művészbejáró előtti padon üldögél, és
mindig maga köré gyűlik egy kisebb-nagyobb társaság.

Amikor a fiatalok is befutnak, együtt bagózunk, trécselünk, és átbeszélünk egy-egy jelenetet. A színház ugyanis nincs kőbe vésve: akárhány előadás van a hátunk mögött, a színdarab mindig változik. A színház attól élő, hogy a néző hiába néz meg többször egy darabot, sohasem ugyanazt látja.

Vendégművészként megfordult a budapesti Thália Színházban, a
Vígszínházban, a korábbi a Nemzeti, ma Pesti Magyar Színházban, továbbá
Szolnokon és Nyíregyházán. Elgondolkozott azon, hogy szerencsét próbál
Budapesten?

Hívtak több helyre is, de nem mentem. Sem a színháztól, sem a várostól nem tudtam elszakadni. Lokálpatrióta vagyok. Itt születtem, itt lettem színész, itt mentem nyugdíjba. Itt lettem Jászai Mari-díjas, és ami a legnagyobb kitüntetés számomra: 2018-ban a színház örökös tagjává választottak. Szóval a csápok ki voltak nyújtva, de az anyaszínházam mindig a miskolci maradt.

Béres Attila igazgató úgy véli, hogy ön az utolsó nagy mester; Törőcsik Marihoz és Garas Dezsőhöz hasonlítja.

Kedves és aranyos tőle, de hol vagyok én Törőcsik Marihoz képest?
A Hosszú alkony című filmben együtt dolgoztam vele, de többnyire
tömegjelenetekben. Fantasztikus egyéniség volt. Minden mozdulatát élvezet volt
nézni.

Beszélgettek?

Csupán a jelenetről beszéltünk, nem trécseltünk.

Nemrégiben felvették a Miskolci Egyetem kulturális antropológia szakára. Mi motiválta, hogy ismét beüljön az iskolapadba?

Van egy társaság, amellyel sokat beszélgetek különböző témákról: politikáról, társadalomról, kisebbségekről, de rájöttem, hogy az a tudás, amivel rendelkezem, nem elég ahhoz, hogy tisztán lássak. Úgy döntöttem, hogy nemcsak olvasgatni akarok ezekről a kérdésekről, hanem intézményi keretek között fogom őket tanulni. Szerintem csak így van értelme. Nem a diploma érdekel, hanem hogy tájékozott legyek.

Tavaly is jelentkeztem. Akkor társadalomismeretből érettségiztem emelt szinten, és ötöst kaptam, de a 280-as ponthatárt nem értem el. Az idei történelemérettségin viszont 380 pontom lett, amivel magasan megugrottam a szintet (ezúttal 284 pont volt). Szeptembertől egyetemi polgár leszek. Azon gondolkodom, hogy a gólyabálon részt vegyek-e. A feleségem támogat benne. Azt mondta, hogy látogassuk meg a csoporttársaimat. Amúgy 68 évesen én leszek a Miskolci Egyetem legidősebb hallgatója, amire büszke vagyok. Terveim között szerepel egy többállomásos vidéki előadás-sorozat, amellyel a továbbtanulást szeretném népszerűsíteni. Sok olyan fiatalról tudok ugyanis, akinek megvan az érettségije, de csak ül rajta.

Mennyire fognak átalakulni a mindennapjai szeptembertől?

Át fognak, de egyelőre nem tudom, hogy milyen mértékben. Nappali tagozaton fogok tanulni, de egyéni tanrendem lesz. A színház segít. Béres Attila azt mondta, találunk megoldást. Ő egyébként is ilyen: akármivel fordultam hozzá az elmúlt évek során, mindig mindenre azt mondta: megoldjuk. Természetesen a főpróbahetet kivéve, mert akkor nincs elmenetel sehova. De ezt majd egyeztetem az egyetemmel.

A nyitóképet Éder Vera készítette.