 |
| Tilda Swinton és John C. Reilly |
A film erről, az anyai és gyermeki szeretet kínzó hiányáról szól, hiába erős brutálisan maga a film cselekménye is: a kamasz fiú által elkövetett iskolai mészárlás az anya visszaemlékezéséből áll össze. Hogy a tragédia megtörténik, az hamar kiderül ? a csattanó, a film szörnyű csúcspontja viszont olyan meglepetés, amely az addigra már amúgy is összetört nézőt még egyszer alaposan mellkason rúgja.
A film pedig szinte tökéletesen van felépítve: hátborzongató alapossággal és részletgazdagsággal mutatja be mind a tragédia előtti, mind az azutáni lelki folyamatokat. Ahogy az anya megretten a fia felé irányuló, egyre gyakoribb, ráadásul mindig indokolt dühösségétől; ahogy a gyerek az apukával kisangyalként viselkedik, és ahogy ettől a szülők kapcsolata is megromlik; ahogy a fiú apró anyakínzásai mögé majdnem hihetően kedves indokokat talál (csak azért keni össze festékkel az anya térképgyűjteményét, hogy az még egyedibb legyen); ahogy a kicsivel már idősebb fiú tudja, hogy azzal is árt az anyának, ha még a bűntudat lehetőségét is elveszi tőle. Aztán ahogy az egyedül maradt, fia tettéért bűnbaknak kikiáltott anyát az áldozatok szülei megalázzák az utcán, és ő meg van győződve róla, hogy megérdemli; ahogy a nő inkább megveszi a boltban azt a tojást, amit az ellensége összetört, csakhogy minél hamarabb menekülhessen a szituációból; ahogy kiderül, hogy még az is csak egy zsák szemétnek tartja a nőt, akiről addig úgy tűnt, kedveli ? és így tovább. Ramsay mindezt okosan adagolva, az idősíkokat váltogatva mutatja meg, semmit sem túlhangsúlyozva ? fájdalmasan szép, ahogyan például utólag rájövünk, miért is szerette egyszer pár percig az anyját a fiú: csak mert akkor ültette el a fejében a legfontosabb, szörnyű gondolatot. A rendező mindvégig kerüli a didaxist: egyrészt tartózkodik a tanmesétől, hogy ?vigyázz, ha így teszel, a gyereked elfajul?, mert nem törődik az okokkal, csak a folyamattal magával; másrészt (egy ideig) meghagyja a hit egy szilánkját a nézőnek, hogy hátha csak az anya dramatizálja túl a dolgokat, és nem is olyan szörnyű a fiú, mint amilyennek beállítja.
 |
| Tilda Swinton |
És bár pokolian erős a forgatókönyv, Ramsay nem hanyagolja el a vizualitást sem, a film képei is ugyanolyan hatásosak, mint a szöveg. Jók a metaforák (mint a film elején a paradicsomfesztivál a filmvégi vérfürdő ellentétpárjaként), nagy a hangulatfestő erő (a kisváros lepukkant munkahelyének és alkalmazottainak minden négyzetcentimétere nyomasztó), és kiválóak a képi játékok is (mint amikor az anya Halloweenkor hazafelé vezetve a sok halálmaszkos emberben tulajdonképpen úgy látja a világot, ahogyan az máskor csak a fejében létezik).
 |
| Ezra Miller |
S bár ennyi is elég lenne ahhoz, hogy a Beszélnünk kell Kevinről biztosan az év legjobb filmjei között legyen, ott van még az év alighanem egyik legjobb alakítása is. Tilda Swinton anyafigurája lenyűgöző; hogy a film végül földhöz passzírozza a nézőt, az legalább felerészt az ő végtelenül hiteles játékának köszönhető. Alakításának alapköve a szégyen, előbb ?csak? anyai sikertelensége miatt, később fia ? nyilván az előzőtől nem független ? cselekedete miatt. A karakterben eleinte megvan a belső küzdelem, ahogy az ?anyai ösztönt? keresi egyre elkeseredettebben, az elborzadás mind fia, mind a saját viselkedésének megengedhetetlenségét tapasztalva, a kétségbeesett kapálózás, hogy normálisnak tudja mutatni magát, miközben látszólag ezt nem érzi igaznak, később önmaga mély megvetése, a ?mindent megérdemlek? bűnbánattal kevert mártíromsága, a folyamatos félelem mindentől és mindenkitől, az önmarcangolás, a feladás és az újrakezdés napi szintű váltogatása.
Nagyon kevesen képesek ilyen sokrétű karakter ilyen húsba maróan pontos ábrázolására. Tilda Swinton egy egészen kiváló filmben ? nem először ? bizonyította, hogy ott a helye a legnagyobbak között.
