Játék az ördöggel, játék a múlttal – Révész Sándor memoárjáról

Bizonyára van, aki inkább a Generál-évekre kíváncsi, legtöbben persze a Piramis-korszak rock and roll-kalandjaira, a főállású Révész-rajongók pedig mindenre – a szólóalbumok keletkezéstörténetére, a városi legendák övezte csajozásokra, a zűrzavaros gyerekkor megrendítő történeteire. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a kötet visszaemlékezés, és bár sokat tudunk meg a sorlemezek születéséről, nem lesznek track by track elemzések, kulisszatitkok a dalok születéséről. Ez ugyanis nem Piramis-könyv, még csak nem is Generál-kötet, hanem mindaz, amihez Révész Sándornak egykoron köze volt. Persze az origó minden esetben az adott zenei tér, ehhez rendeződnek a zenésztársak, a barátok. Elsősorban Révész Sándor személyiségét ismerjük meg, mintsem hogy egy kottás könyvet kapnánk.

Az Ezt én választottam nem életműinterjú, bár néhol érződik egy-egy kérdésre adott válasz. A kötetet nem azok jegyzik a borítón, akik a beszélgetést leírták – Bálint Csaba és Derksen Gyöngyi –, hiszen sem a címoldalon nincs rajta a nevük, sem a papírkötés fülszövegein, mindezt a belív első oldaláról tudhatjuk. A könyv egyes szám első személyű mesélője Révész Sándor. Tehát nem ő jegyezte le a memoárját, és könnyen lehet, hogy nem is ő szerkesztette össze, de erről nem tudunk többet.

Vannak örök kérdések, amiket az elmúlt negyven évben újra és újra feltettek a rajongók – az egyik ilyen, hogy miért hagyta ott Révész 1981 nyarán a Piramist. Ezt ugyan sokszor megkérdezték már tőle, kaptunk is rá néhánymondatos válaszokat, de mindenki a részletekre, a szakítás folyamatára volt kíváncsi. És arra is, hogy miért egy kelet-berlini koncert felkonfja közben közölte mindezt Révész németül, miközben a zenekar tagjainak nagy része nem is beszélte ezt a nyelvet. Mivel a kötet „mélyen lemegy twistbe”, mindezekre kimerítő válaszokat kapunk, ahogy arra is, hogy mi vezethetett Révész édesanyjának öngyilkosságához. Ezek szóba jöttek korábbi beszélgetések alkalmával, de az egész kép mégis a titok ködfátyla mögött maradt. Révész évtizedekig magában tartotta a legszemélyesebb élményeit, hogy aztán a dekoratív, alaposan felképezett memoárjában még édesanyja zaklatott búcsúlevelét is közreadja.

Mindezeken túl Révésznek remek szakmai meglátásai is vannak… 1977-ben Londonban járt. Látott egy cilinderes urat és egy tarajos punkot a Kings Roadon beszélgetni, és akkor rájött, hogy a munkásosztály és az arisztokrácia összesistergése termékenyen hat a kultúrára. És ez bizony arról az országról szól, ahol a modok, a teddy boyok, a rude boyok és a skinheadek kultúrájából kinőtt mindaz, amit ifjúsági szubkultúráknak nevezünk.

Tudtunk a rajongói túlkapások elviselhetetlenségéről – számos korábbi beszélgetés érintette ezt a témát –, tudtuk, hogy voltak öngyilkossággal való zsarolások, állandó telefonos zaklatások, de azt nem tudtuk, hogy volt olyan őrült lány is, aki a rendőrségen azt vallotta, a betöréseit Révész Sándorral közösen követte el. Ezért is járhatott Révész a rendőrségre. És erre jött, hogy Som 1980 körül már nem tett bele annyit, amennyit kellett volna a zenekar menedzselésébe, briliánsgyűrűt hordott, némileg meg is változott. Míg az Omegának összejött a világsiker a német nyelvterületeken, addig a Piramisnak csak szovjet turné jutott 1980-ban, olyan rozsda rágta buszokkal, amelyekbe befolyt a hólé. Révész érzékletesen írja le a hanyatlás folyamatait. Míg 1979-ben két Kisstadiont hoztak össze, addig 1980-ban már csak egyet, és az sem volt teljes telt ház, miközben a Fekete bárányok kivitt a Hajógyári-szigetre huszonötezer embert. A Révész kilépésére időzített Erotika albumot ismételten kreatív kudarcként írja le. Húsz éve készítettem vele egy interjút a WAN2 magazinba, akkor sem tudott mit kezdeni azzal, hogy sokak szerint pont ez az album a Piramis csúcsteljesítménye olyan perfekt rockdalokkal, mint a Játék az ördöggel és az Emelj fel a szívedig.

A kötetben éppúgy olvashatunk laza történeteket, ahogy kőkemény, letaglózó visszaemlékezéseket is. Energiáját és lendületét a beavatás adja: az olvasó bekerült a bizalom körébe azzal, hogy kézbe vette a könyvet. Kedves sztori volt például az, amikor Révész megmutatta nagyapjának az első Generál-kislemezt, de az öreg így kérdezett vissza: „Mi ez a citerázás?” Vagy amikor megmutatta az első Piramis-albumot a nagymamájának, de a nagyi csak azt mondta neki, hogy miért nem vágatta le a haját olyan csinosra, ahogy Poór Péter is… Különösen szórakoztató az Eleonore Hartl-epizód. A hölgy rövid ideig Révész menyasszonya volt, amiről értesültek a Generál-rajongó lányok is, akik a Danuvia művházas koncertjükön mint riválist megtépték a WC-ben.

Révész többször is helyzetbe hozza a nagyszüleit. Leírja, hogyan vették el hentes nagyapja mészárszékét 1950 körül, majd minden üzletét, hogyan készített feketén kolbászt, és főzött pálinkát a pesti bérházuk harmadik emeletén. Ezek a történetek legalább olyan érdekesek, mint bármi, ami rock and roll. Annyira magával ragadó egyéniség, hogy szinte halljuk a Révész-féle beszéd bizalmas, meleg zsongását, ezért gyorsan át is siklunk ezen a mondaton: „Vele éltem meg először az ujjbegyek gyötrő fájdalmát a lefogott akkordok által.”

Sokkal fontosabb az, amit a sors előre felrajzolt a Hámán Kató utcai bérház falára, mint valami Nasca-vonalat… Som már 1970 körül, még a Generál színre lépése előtt felfigyelhetett Révészre, amikor is Kölyök mint rajongó elhívta Radics Bélát Hearts nevű zenekara koncertjére, ahová nagy meglepetésére eljött Radics, Sommal az oldalán. Aztán az is milyen sorsszerű, hogy a Piramis karrierjének csúcsán visszahívták közönségtalálkozóra abba az I. László Gimnáziumba, ahonnan néhány évvel korábban kirúgták. Majd amikor tanyára költözik, az az ember segít neki, aki ezen a környéken mint egykori határőr még a hetvenes években vegzálta, mert nem tudott meggyőző magyarázatot adni arra, hogy miért van éppen ott, ahol van. Számos visszaemlékezést olvastunk a c világáról, ahol 1970 körül összegyűlt a formálódó zenészszakma színe-java, de csak Révész könyvéből tudtuk meg, hogy az épületet Szmolníjnak becézték…

Ha a mélylélektani aspektusokra vagyunk inkább fogékonyak, akkor ott vannak az anyaemlékek zavarba ejtő részletei, az az érthetetlen motívum, amikor édesanyja kirúgta otthonról kamasz fiát, akit aztán évekig nem is látott. Révészt iskolatársának, Póka Egonnak a családja vette magához. Az édesanyjáról mindig tisztelettel mesél, de valójában tudjuk: ez az egész felfoghatatlan. Persze nincs rendben az, hogy nem járt iskolába, hogy az első munkahelyéről is sokat hiányzott, de pont ekkor lett volna a legnagyobb szüksége a fiúnak a szülői támogatásra, a figyelemre. Révész nem ítélkezik, sőt szeretettel beszél édesanyjáról, és tisztelettel idézi meg apját is, aki rendszeresen csalta a feleségét, és az alkalmi női is zaklatták telefonon az asszonyt. Megrázó történetek ezek, mégsem tesz senkire megjegyzést, ezért is meglepő, hogy például Koncz Zsuzsára igen… Rá is csak annyit, hogy míg ő mindenhol kivárta a sorát, mert nem szerette a sztárallűröket, addig Konczot a Vámhivatalban soron kívül fogadták. Tisztelte a később fellépő zenészkonkurenciát is, de a Beatrice-koncerteken a rituális letérdelést „majomkodásnak” nevezte.

Ennél is érdekesebb, hogy ki mindenkinek volt szerepe a Piramis megalakulásában. Az LGT tagjainak például, akik a Generálból elszipkázták Karácsony Jánost. Nélküle Révész már nem érezte olyan jól magát a zenekarában. De a Piramishoz való csatlakozás ötletét támogatta Zalatnay Cini is, aki szerette a kemény megszólalást.

A könyv természetesen nem nélkülözi a rock and roll-faktort sem. Pókáékhoz még jóval korábban, 1970 körül meginvitáltak két szakállas hippit, az egyikük kalapjába varrva LSD lapult, amit Révész ki is próbált, izgalmas „vegyi vacogást” produkálva a Póka család kertjében. Később részletesen beszámol egy varázsgombás szeánszáról is.

A 430 oldalas könyv csak a 197. oldalnál hozza szóba a Piramis első lemezét, tehát a memoár közel felénél, és a 272. oldaltól már túl is vagyunk 1981-es kiválásán. Ez a 433 oldalas könyvhöz képest kevés, hiszen még száz oldalt sem kapott a zenekar. Erről eszembe jut, hogy csak miatta utaztam oda-vissza ötszáz kilométert a magyar Live Aid koncertre, a Mondd, mit ér egy falat kenyér? című rendezvényre 1985 decemberében, ahol is összesen három dalt adott elő, és körülbelül tíz percet volt színpadon, de legalább eljátszotta az Ajándékot. Amikor viszont pár hónap múlva az első szólólemezével turnéra indult, már egyáltalán nem játszott Piramis-dalokat, viszont ha jól emlékszem, Generált igen. Oké, abban anno együtt játszott Karácsony Jamesszel, de valahogy az volt az érzésem Békéscsabán, a Tégla becenevű művelődési házban 1986 májusában, hogy direkt szórakozik a közönséggel, akik elsősorban a Piramis-dalok reményében mentek el a koncertjére.

Másrészről Révész eleganciája, nagyvonalúsága most is lefegyverző. Sok rajongó ismerte az 1982-ben kislemezen megjelent, Tábortűz című „úttörő” dalt, amit felénekelt, és mindenki röhögött egy kicsit, hogy oké, ő a legjobb rockénekes, de ez azért mégis csak ciki… Ezt a dolgot most, negyven évvel később tette a helyére; nem rohant a sajtóhoz, hogy tisztázza. Valójában egy indián dalról van szó, a szövegét Romhányi Ágnes szerezte, akinek Kisbocs volt az indián neve – nem mellesleg ő Romhányi József lánya. Révész eljárt a kissvábhegyi Szöcskerét indián táborába, ami hasonló volt Cseh Tamás indián fétiséhez. Szerveztek ott vetélkedőket, játszottak, zenéltek Gerendás Péterrel – így jött, hogy felénekelte az indián dalt, amit évek múlva, 1982-ben meglepő módon úttörődalként tálalt a Lemezgyár.

A könyvben remekül felépül mindaz, ami ahhoz vezetett, hogy Révész 1981 nyarán végül kilépett a Piramisból, de a kötet bámulatos kordokumentum is egy olyan korszakról, amelyben III/III-as ügynökök arról faggatják őket közvetlenül az 1978-as Dózsa-pályás koncertjük után, hogy mivel tudnak ilyen hipnotikus hatást gyakorolni a fiatalokra.

Révész a memoárjában mindenkinek köszönetet mond, aki annak idején jó volt vele, kicsit olyan, mintha búcsúzna is tőlünk. Valójában nekünk kell köszönetet mondanunk, hiszen ő volt minden idők legjobb magyar rockfazonja, máig neki a legerősebb a színpadi jelenléte, egyedülálló hanggal, intelligens és szellemes felkonfokkal, és ami a legfontosabb: ott vannak a halhatatlan dalok.