Januárban Ránki Dezső az egész szólóestéjét Haydn művészetének szentelte. Most csak egy szonátát játszott tőle, igaz, talán a legjelentősebbet: Esz-dúr (Hob. XVI: 52). Már az első, grandiózus pontozott akkordok után világosan hallatszott, hogy rendkívüli formában van. Ránki az elmúlt években levetette feszengését, kilépett az introvertált karakter szerepéből, és egyre inkább zenélése természetességével ragadott meg. Ebben a szellemben játszotta Haydn nagy művét is, teljesen beszédszerű intonációval. Előadásában minden karakterré vált: humor, elborulás, visszafogott pátosz, mély melankólia, és valami kiszenvedett derű - akárha egy Goethe-regény vázlatát olvastuk volna.
Kissé meglepő volt ez után a Liszt kései műveiből összeállított sorozat. Ha Haydnt kissé romantikusan, akkor az egyik legfontosabb romantikust meglehetősen hűvösen vezette elő, és éppen a távolságtartással ért el dermesztő hatást. A két ördögi darab (Mefisztó-polka, 4. Mefisztó-keringő) jéghideg szenvedéllyel izzott, a polka verkliszerű, monomániás ismétlései egy sánta ördög kalandjairól adtak hátborzongató hírt. Ezután Ravel Szonatinája nem biztos, hogy megfelelő helyen volt ebben a műsorban, a Liszt-darabok előtt nagyobb hatást keltett volna ez az elegáns stílusimitáció.
A második részben a romantika egyik csúcsa hangzott el, Schumann C-dúr fantázia című darabja. A kolosszális mű szertelen, de nem széteső, szenvedélyes, olykor egyenesen vad, de nem hisztérikus - olyan fantázia, mely (különösen első tételében) még őrzi a klasszikus szonátaforma emlékeit. Egységet teremteni a sokféleségben - ez a zongorista egyik legkomolyabb feladata előadásakor. "Velejéig fantasztikusan és szenvedélyesen" - az első szakasz előírását a lehető legmélyebben értette meg Ránki, miként a második tétel indulóját is: a pontozott ritmusok már-már tébolyig fokozott monotóniája olyan emberről beszélt, aki hisz küldetésében, de erről folyvást meg kell győznie önmagát. Állandó letörés, vereség, és ezzel egyidejűleg a súlytalan fellendülés a mennyekbe - ez a harmadik tétel rémisztő tétje. Schumann, a művész és az ember itt - fogcsikorgatva ugyan -, de megváltja önmagát, a szubjektum lerázza magáról a buta mindennapiság lehúzó terheit: Ránki együttérző társként menetelt a zeneszerzővel a Paradicsom csikorogva megnyíló kapujáig. Ám ott csak egy elhaló tonikai akkord várta - a Hit lovagjából a Rezignáció lovagja lett.
A hosszantartó ovációt két ráadással, egy Schumann (a Des Abends a Fantasiestücke ciklusból) és egy Debussy (a Children's Corner sorozatból) darabbal hálálta meg a művész.
