Ridley Scott állva tapsolva ünnepelte Piroch Gábort

A Római-partra beszélünk meg egy találkozót, az egyik büfé elé, ahol palacsintát is sütnek. Nem bringával jön, ahogy ígérte, mert elhúzódott a diplomaosztó az SZFE-n, ahol végzős diákjaival beszélgetett, de autóval épp odaér. Amikor megérkezik szép fehér ingben és öltönynadrágban, elmondja, milyen finom itt a palacsinta, majd felajánlja, hogy játsszuk ki snóbliban, a vesztes fizet. Néhány kör után, amikor épp kiegyenlítetek, részletesen elmagyarázza, hogy a diós palacsintához kérjek neki extra lekvárt is, pár perc múlva pedig már a büfés hölgynek magyarázom a rendelést. Már a nyereményét vagdalva figyeli, ahogy odapillantok a vízen evezőkre.  „Én is kajakoztam a KSI-ben” – fűzi hozzá.  A kérdésre, hogy vajon mit nem csinált, azt feleli: „Sok minden kimaradt, de nem mondtam le róluk, hiszen még élek.”

Foci, dzsúdó és egyéb diadalok

Csillaghegyi gyerekként két évig kajakozott, érmet is nyert a diákolimpián, és lapátolással szerzett erőnlétnek jó hasznát vette később is, amikor cselgáncsozni kezdett.  

„Nagyon erősek voltunk. Télen a tornateremben edzettünk, erősítettünk, a tanmedencében, és rengeteget futottunk. Utána meg mindennap fociztunk az utcán.”

Sokáig ment a foci a középiskolai válogatottal, aztán a régi haverokból álló csapatukkal verték végig az ellenfeleket, de 1967-been látott egy könyvet a cselgáncsról a csillaghegyi könyvesboltban, bement, megvette, és az eldöntötte a sorsát. Voltak eredményei a tatamin is, de a foci, a katonaság, majd a film másfelé sodorta.  

„1974-ben itt forgatták a Szerelem és halál című filmet Woody Allennel és Diane Keatonnel. Dzsúdósként kicsit kaszkadőrködhettem benne, és eldöntöttem, hogy semmi mást nem akarok csinálni, csak ezt, de nagyon-nagyon.

A hetvenes évek

Akkoriban a filmesek világa szinte misztikus hely volt a szocialista Magyarországon az átlagemberek számára – szögezem le, ő pedig rögtön sorolni kezdi, miért:

„Az akkori filmesek urak voltak, és én a legnagyobbakkal dolgozhattam. A Szemtől szembe című filmben, amit Várkonyi Zoltán rendezett, Latinovits volt a főszereplő. Amikor bejött a szettbe, lecsendesedett minden. Rögtön ő lett a középpontban. Még Várkonyi is egészen másképp szólt hozzá, mint a többi színészhez. Sándor Pali bácsival a filmgyárban forgattuk az Itt járt Mátyás királyt. Kósa Ferenc Ítélet című filmjében az akkori fizetésekhez vagy a statiszták gázsijához képest nagyon sok pénzt, 150-200 forintot kaptunk egy napra. 

A Gyula vitéz télen-nyáron forgatásán bámulta meg először a lovas kaszkadőröket.

„Olyannak tűntek, mintha a fenekük alatt nyereggel jöttek volna a világra. Szerettem volna köztük lenni. Csakhogy ők civilben öttusázók vagy lovas versenyzők voltak, a legtetűbb csődöröket is meglovagolták.”

Nem a kockacukor teszi a lovast

Aztán ő is nyeregbe került, az első kísérlete emlékezetesre sikerült:

„Szóltak, hogy másnap Pomázról mennek át Borosjenőre lovakkal a forgatásra, és megkérdezték, tudok-e lovagolni. Hát – gondoltam magamban – ez se lehet nehezebb, mint a többi sport, és rávágtam, hogy tudok. Rendben, várnak reggel hatkor a lovardában. A faterom adott három szem kockacukrot, mert attól majd kedves lesz a ló. Megérkeztem, rettenetes nyüzsgés, emberek rohangálnak, lovak összevissza. Jön a felvételvezető, mondom, Piroch Gábor vagyok, és jöttem lovagolni. Kérdezik, hoztam-e csizmát. Persze hogy nem vittem, nem is volt nekem olyan. Talált egyet, megyek az istállóba, már alig volt bent pár állat. Jön az istállómester, kérdi, mire ülsz? Mondom, nem vagyok itt járatos, melyikre kéne? Hát figyelj, ott a Sátán a sarokban, nyergeld fel, és a kezembe adja a kantárt meg a nyerget. Egy lovászgyerek épp villázta a trágyát, mondom neki, ne haragudj, segítenél? Úgy nézett rám, mint egy apagyilkosra. Fölnyergelte, meghúzta a hevedert, rátette a kantárt, kipucolta a patáit, aztán odaadta: viheted. Kimentem az udvarra, már mind a harminc lovas ott várakozott. Fölszálltam valahogy, erre egy morc pofa azt mondta: ügessél már egy kört! Megkérdeztem, mi az az ügetés, erre csak annyit szólt: szállj le! Ők ellovagoltak, én meg ott maradtam három szem cukorral a zsebemben.”

Másnap ott volt a pomázi lovardában, saját pénzéből fizetett a tanításért. Amikor már szerzett némi tudást, bekerült a Szerelem és halál című filmbe. Kellékezett, lovászkodott, és lovagolhatott is. Sződligeten találkozott élete kedves lovával, Mancival, akin megtanult trükklovagolni. Figyelte, hogy csinálják a nagyok, kifejlesztette saját trükknyergét, és pörgött rajta minden irányba.

Winnetou nyomában

A nyolcvanas évek legelején elhatározta, hogy irány az NSZK, azaz Nyugat-Németország. Hallott róla, hogy ott nagy a Karl May-kultusz, egész show-műsorok épülnek híres hőseire, amikhez nyilván lovasokat keresnek. Két nagy állandó műsor futott az NSZK-ban, mindkettőben dolgozott is. Akkorra már saját csapatot alakított itthon, tornateremben gyakorolták az akrobatikát heti háromszor, lovagoltak, futottak, műugrást gyakoroltak, leselejtezett crossmotorokat gyilkoltak.

„Folyamatos edzésben voltunk mind a négy kaszkadőrkategóriában: gyalogos, lovas, autós, motoros. Akkor már elkezdtem szépen fölfele menni. 1990-ben vettem egy légzsákot az egyik westernszínháztól, megcsináltattam, a mai napig megvan, arra harminc méterig lehetett ugrani. A következő évben volt is egy 26 méteres ugrásom az egyik Karl May ünnepi játékokon. Azóta a legnagyobb ugrásom hatvan méterről volt, az a rekordom.”

Azt meg sem említi, amikor a veszprémi viaduktról ugrott le egy mozgó kamion tetejére. Minden apróságra ő se emlékezhet...

Miután abbahagyta a cowboykodást, minden idejét a filmeknek szentelte. Az első nemzetközi áttörés a Menekülés a győzelembe című nagy költségvetésű hollywoodi film volt, aztán jött az Oroszlánszív 1985-1986, Franklin J. Schaffner rendezésében, és a Vörös zsaru Arnold Schwarzeneggerrel. Akkoriban barátkozott össze Andy Vajnával is, majd 1989-ben úgy döntött, hogy szerencsét próbál Amerikában. Kölcsönökkel egészítette ki a pénzét, fogott egy sporttáskát profi kazettákkal az eddigi működéséről, és nekivágott.

Zsebében volt már néhány jó ajánlólevél, többek között Menahem Golan izraeli producertől, aki szakmányban gyártotta az akciófilmeket olyan sztárokkal, mint Chuck Norris, Sylvester Stallone, Sean Connery és Charles Bronson. Mivel Golan több filmjében Piroch Gábor is dolgozott, a rendező-producer jó szívvel ajánlotta. Miközben sorra járta a hollywoodi nagykutyákat, az egyik irodában látott egy hatalmas makettet. Rá volt írva, hogy Total Recall. Valami film lesz – gondolta. A fejesek szívesen fogadták, majd elköszöntek, és mondták, hogy ha lesz valami, szólnak. Közben lejárt a vízuma, kifogyott a pénze, haza kellett kullognia.

Megtört a jég

Itthon dolgozott már, amikor szólt egy haverja, hogy Amerikából keresik. A haver ugyan nem tudott angolul, viszont volt vezetékes telefonja. Mivel neki nem volt, mielőtt elment, a barátja számát hagyta meg Los Angelesben. Visszahívta a tengerentúli számot az első postáról, és egy hét múlva már Mexikóvárosban dolgozott a magyarul Emlékmás, a világ nagyobb részén pedig Total Recall elnevezésű szuperprodukcióban. Ahogy Schwarzenegger filmbéli karaktere, egy darabig ő se értette, hogy ki ő és hol is van.

Egymás után jöttek a nagy filmek, olyanok, mint a Hudson Hawk, Az ifjú Indiana Jones kalandjai, A leghosszabb nap, a Mr. és Mrs Smith, a Múmia, a Trója, a Hellboy, a Z Világháború, a Titanic, a Szárnyas fejvadász 2049, a Mennyei királyság, a Dűne… és még nagyon hosszan sorolhatnánk.

A zöld kártya megszerzésében mégis egy orosz származású bevándorlási ügyekkel foglalkozó amerikai jogász, Violetta Mordukhay segített, akinek Gárdos Éva Amerikai rapszódia című filmje volt a kedvence.

Közben azért itthon se unatkozott, olyan munkái voltak, mint a Szerencsés Dániel, a Dögkeselyű, a Roncsfilm, egy sor Bujtor-film, a Szabadság, szerelem, a Kincsem vagy a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, de mindet nem lehet itt felsorolni.

Most is dolgozik, bár forgatásokon már kevesebbet, de könyveket ír, saját filmet forgat, szakért és egyetemen tanít. Az utóbbiról is részletesen mesél:

„Kérlek szépen, ez úgy volt, hogy én már a 2000-es évek elején beiratkoztam az UCLA-re, akciórendezést szerettem volna tanulni, de nem igazán tetszett. Engem kifejezetten az érdekelt, hogyan viszed föl a vászonra azokat a jeleneteket, amelyekben én dolgozom, az akciók megtervezésén át a technika bevonásával a látvány megteremtéséig. Rengeteg alkalommal láttam, hogy működnek a szakma legjobbjai, és sok saját filmem is van, amiben én terveztem az akciókat. Ilyen volt például a Kincsem, ahol az egyik jelenetben

A filmeken ezt vagy a second unit director csinálja, vagy az akciórendező.”

Amikor megkérdezem, mi a különbség, igyekszik türelmesen elmagyarázni:

„Az akciórendező az akciót rögzíti, mondjuk mi most összeverekszünk, és te beleesel a Dunába. Kiegészítő felvételként a film rendezője azt szeretné látni, hogy a kóláspohár leesik a földre, és a szilánkok ezerfelé repülnek. Ezt a second director a saját stábjával veszi fel, ugyanakkor meg kell tanulnia az akciókat is megtervezni és a vászonra vinni őket. Megjegyzem, a két terület teljesen összefonódik egymással, mégis van olyan filmrendező, aki csakis kizárólag akciókat rendez.”

Ikarusz lezuhan

Tehát nagy az igény és a hiány, így hát javasolta, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem indítson ilyen képzést is. Az első körben egyéves master indult, ahová filmes diplomával lehetett jelentkezni. Ez a csapat végzett nemrég. Gulyás Buda volt az osztályfőnök, Piroch Gábor, az ötletgazda pedig azokkal az akciójelenetekkel foglalkozott, amelyeket a diákok kaszkadőrökkel forgattak.

„Az én feladatom, hogy megtanulják megírni és megrendezni a jelenetet, és a költségvetéshez konyítsanak, tudniuk kell, mibe kerül a rendes kaszkadőr és megfelelő felszerelés, mintha amerikai filmet csinálnánk.”

Amikor végül arról kérdezem, hogy a tudás, gyakorlás és tehetség mellett mennyi őrültség kell ehhez a szakmához, kicsit elhallgat, ezért megkérem, hogy illusztrálja a válaszát azzal, amikor levezetett egy Ikarus buszt a Margit hídról.

„Ez egy tévés produkció volt, ha jól emlékszem, Nahlik György volt ott a főnök akkoriban. Az ugrás a folytatáshoz képest sima ügy volt. A Vígszínháztól indultunk, 65-tel mentem rá a rámpára. Nyomtam a gázt végig, mert a faterom, aki buszsofőr volt, azt mondta: Gábor, ha nyomod a gázt, a hátsó kerék körül nagy lesz a nyomaték, ha elengeded, akkor egyből lefittyed. Amikor a többiek már kiugrottak, én még nyomtam. Pörgés közben 180 fokot fordultam, a haverom, aki hátul ült, teljes 360 fokot, ez a kígyófarok-effektus. Néztem, hol lehet a víz, és tudtam, hogy baromi nagy esés lesz a vége. El is törött négy bordám, két csigolyám megrepedt, és a vesém évekig fájt. Viszont amikor az amerikai kollégáknak megmutattam a filmet, sikítozva csapkodták a vállam. A Titanicban 150 kaszkadőrrel dolgoztam, és mindegyik a haverom lett, miután látta ezt az ugrást.”

Film lesz belőle

Aztán rátér a dolog nehezebb részére is: „Azzal a sráccal, aki képviselt minket, közölték, hogy a szponzorok nem fizettek valamiért, ezért mi se kapjuk meg a pénzünket. Az egész csapatnak körülbelül egymillió forinttal tartoztak. Erre a fiú az akció után néhány héttel fölmászott a székház tetejére, és közölte, hogy ő bizony leugrik. Jöttek a tűzoltók, rendőrök, mentők, de ő egyre hajtogatta, hogy ugrik, ha nem hívják oda Nahlikot. Amikor megérkezett, közölte vele, hogy kéri az aláírt szerződést, mivel nem fizettek ki minket, holott leadták az anyagot. Addig nem mozdult onnan, míg egy boton oda nem dugták neki az aláírt papírt. Eltette, majd szólt a tűzoltónak, hogy mehetünk.”

Egyébként ez is benne lesz a nagyvilágban dolgozó magyar kaszkadőrök kalandjairól szóló filmjében, amelynek most írja a forgatókönyvét. Ígéri, hogy bátran válogat a különleges sztorik közül, és a filmes része is magas színvonalú lesz. Erről kezeskedik, ahogy annak idején Orlando Bloomnak is megígérte, hogy kardjával vágta közben épp csak egy kicsit érinti meg a fejét. Aki látta a Mennyei királyságot, tudja, hogy amire Piroch Gábor rábólint, azt be is tartja.

Amikor a felvétel folyamán a színésznek finoman koppant a fején a vágtázó  kaszkadőr kardja, Ridley Scott lejött a videósátorból, és az egész stáb előtt tapsot kért Gábornak. „Igen, ezt az érzést nem adnám oda semmiért!”

Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu