Eredeti, szokatlanul ordenáré és nyers humorú előadás a szentpétervári Teatr Licedei vendégjátéka a Tháliában. Kezdetben mindenképpen szórakoztató és meglepő, de a második óra végén már felsejlenek azok a jól bevált sémák, (x adag bevonósdi, egy kis csihipuhi, majd némi horror, és kezdjük el újra), amelyekkel a rendező, Borisz Petrusanszkij operál. A hatfős bohócbrigád - Olga Jeliszejeva, Alekszander Guszarov, Marina Makajeva, Kaszjan Rivkin, Jelena Szadovka, Julia Szergejeva - harsány, csiricsáré, lármás inváziója alapvetően nem más, mint hosszúra nyújtott bohóctréfák sorozata, szokatlan köntösben. Mégis, a melankolikusan mosolygó, de persze könnyes szemű bohócok végeláthatatlanul nyújtózó sora után a Szemianyuki (amelyben egy csipetnyi szentimentalizmus sincs), pofátlanul frissnek hat. Már csak maga a bizarr látvány is üdítő, és a végeredményben szimpatikusan szerény vállalás a társulat részéről, hogy az "Addams family orosz módra"-szlogennel pozícionálják magukat, és nem akarnak például Übü-pantomimként előpenderülni.
Nagyon erőteljes a díszlet (Borisz Petrusanszkij) és az atmoszférateremtő kellékek: egy lerobbant, koszlott lakásban játszódik az előadás, csupasz, műanyag babák sorakoznak a színpad szélén, az egyik oldalon kopott pianínó áll, tetején törött szarvasaganccsal és más, ízléstelen dísztárgyakkal, a pianínónak egy jobb sorsra érdemes sárga maci támaszkodik, fotónyomatos paravánok is látszanak két oldalt, fölöttük csipesszel felaggatott családi fotók füzére. A plafonról poros csipkével befedett lámpa himbálózik. Aztán előkerül egy megroggyant hintaszék, egy lomtalanításból származó bicikli, kerekeken guruló, műanyag paripa, hokiütők, foszlott bőrönd, játékpisztoly és egy műanyagfűrész is - gazdáikkal együtt.
A család hadvezére a várandós anya, aki hatalmas pocakkal, sárga pongyolában, hajhálóval felszerelkezve apportírozza a családtagjait. Alkoholista férje általában öntudatlanul billeg egy hintaszékben, négy gyereke gonoszkodásainak kitéve, bár néha fellázad, és megy egy kört duzzogva az ócska bőröndjével, mintha világgá menne - de mégsem. A kölykök égnek meredő hajtincsekkel/copffal/szőrmesapkában parádéznak, mintha épp most rázta volna meg őket az áram, (különben erre sem kell sokáig várni, megtörténik). Az egyetlen fiúgyermek, egy hózentrógeres, boka fölött lifegő gatyás, vörös punkocska klasszikus macsó-allűrökben él: háromkerekű biciklije egy Harley dübörgésével szól, puffogó játékpisztolyát pedig James Bond módra fújja meg használat után. A sajátos baby dollokban és színes harisnyákban flangáló három, idült lányka közben nagyszerűen elterrorizálgatja egymást.
Az együgyű fejbevágós, összeütközős, civakodós jelenetekből, azaz a klasszikus bohóctréfákból van némi túltermelés, de azért néhány morbidabb ötlet kárpótolja az embert, például, amikor az anya megfojtani készül egyik csemetéjét dühében, majd ugyanazon svunggal három ujját összérintve agykontrollos összpontosítással csillapítja kedélyeit. Bevésődik az is, amikor egy pszeudo-nosztalgikus jelenetben az egyik lányka felhőtlenül ugrókötelezik, bátyja meg álmatagon üget utána egy baltával. Nagyon jók a horrorparódiák, például a pianínóból előpattanó, világító piros szemű babákkal - ez nyilván ragályos is, rövidesen már az egész családnak ilyen droidszeme van. A túlfűtött szerelmi jeleneteknek is van varázsa, a mattrészeg apuka például a
Just a gigolóra pörgeti fel magát (ami a legszellemesebb az egész előadásban, az mindenképpen a zeneválasztás), az anyuka keringőzik és mambózik, és néha családi kacsatáncba szédül az egész dilinyós gárda.
Rendkívül gyakoriak az előadásban a közönségbevonó akciók, amelyek leginkább egy ovisoknak szóló előadást idéznek, de a Thália közönsége felhőtlenül szórakozik az egyszerű, és kifejezetten szemtelen gegeken. Már az első jelenetben kapnak az elöl ülők egy vizes harisnyát a nyakukba, később egy elvadult párnacsatában is részt vehetnek (pontosabban, a szereplők a székeken átmászva ütik a nézők fejét puha párnákkal), többször előfordul, hogy lelocsolják őket, vagy esetleg a töksötétben egy bányászlámpával világítanak bele a szemükbe.
A provokáció folyamatos, és bár igen egyszerű ötletekkel bombázzák a közönséget, úgy tűnik, ez a hangsúlyosan debil és komolytalan inzultálás sokaknak örömet szerez, talán azért, mert a Budapesti Tavaszi Fesztivál hagyományos konzervativizmusát megtöri kissé. Egy hosszabb magánszám is előfordul, egy középkorú férfit az első sorból egyenesen kipécéznek a szereplők, telefont nyomnak a kezébe, majd látványosan megsértődnek, amikor használni kezdi, felhívják a színpadra, amikor bedöcög a féltékeny férj, kezében stílusosan egy törött aganccsal, és hadonászni kezd. És van olyan idős hölgy, aki egészen fellelkesedik, mert az egyik szereplő rátámad, és addig kócolja félhosszú, precíz bubira vágott, ősz haját, míg sikerül punk-nagyivá avanzsálnia.
